Szakadt szakasz (1982) 40% 1★

Harmadik alkalommal akadok fenn azon, mennyire levitte az Isten Giuliano Gemma dolgát ott a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején: értem én, hogy a western hanyatlása miatt új utakat kellett járnia, de ezek a műfaji és főleg minőségi kilengések egy stabil arculattal bíró, elvileg már befutott sztártól minimum furcsák – ámbár lehet, maga az olasz filmipar volt ekkortájt nagyon furcsa helyzetben és kollektív hangulatban. Mindenesetre a Szakadt szakasz egy minden irányból gazdagon támadható produkció, ami ennyi idő elteltével tulajdonképpen semmivel sem kelti már fel a modern néző figyelmét – ennek megfelelően itt lelőném a szokásos poént és már most jelzem mindenkinek, ezt a filmet alapvetően nem ajánlom.

Annak ellenére, hogy hangulatában és témájában van azért valami nagyon olaszos, jó értelemben. Dúl a második világháború, és egy ókori római híd felrobbantása ugyanúgy nem akaródzik a lógós amerikai utászoknak, mint az olasz botcsinálta katonazenekarnak, így aztán kerülőutakon megtesznek mindent, hogy a kis magánbékéjük révén megmentsék az emberi nagyszerűség mementóját. Ezt igazából nagyon süvegelem – főként a gondolatot, hogy amikor a háborúk sodró pszichózisán felülkerekedik az emberi józanság, akkor a résztvevők szép lassan kivonják magukat belőle, akárcsak Csodabogár és osztaga, vagy a M.A.S.H. katonaorvosai. Ez egy jellemzően amerikai, szintén jellemzően hatvanas évekbeli gondolat, de az olaszok egyébként is jóval többre értékelték az emberéletét hazájuk legtöbb értelmetlen hódító, vagy az ellenség túlereje miatt amúgy is reménytelen védekező háborújának sorsánál.
Minden más téren a Szakadt szakasz elég szakadt film. Unalmas. Barboni, alias E.B. Clucher nem tud benne atmoszférát teremteni, szereplői nem élik a szerepeiket, bár maguk a karakterek is bohócok csupán – nézzük csak meg az indián csávót az amerikai osztagban. Gemma teljesen tanácstalan, könnyed lazaságával járul hozzá a nagy egészhez, nyoma sincs itt akarásnak vagy elszántságnak. A humor visszafogott, odavetett módon működik, de általában elég bárgyú. Az ember néha úgy érzi, egy nyolcvanas évekbeli másodosztályú Bud Spencer-filmet néz, amiből hiányzik Bud Spencer. A katonai tematika mentén haladva felvillan valamiféle akció lehetősége, de ez kimerül annyiban, hogy a rendező felvonultat a színen három tankot. Köszöntük szépen.

Sajnos nem működik. Tulajdonképpen az ötlete nem teljesen reménytelen, de a végeredmény szürke, érdektelen, tartalmatlan, abszolút feledhető. Gemma ugyanebben az évben egy elég jó pontokat kapó Dario Argento horrorban is szerepelt, arra azért még kíváncsi lennék, de kezdem azt sejteni, hogy a karrierjében innentől „felfelé” már nem nagyon lesznek kiemelkedő pillanatok.