M.A.S.H. (1972–1983) 94% 9★

Nem csodálom, hogy annak idején ez a sorozat állt a nézettségi lista élén, mert egy elképesztően szerethető, szórakoztató, kifejezetten okos humorral megáldott alkotás. tény, hogy mai szemmel nézve bizonyos szűrőkön nem menne át (főleg a nőügyek ábrázolása), de az biztos, hogy úgy tálalta a társadalmi kérdéseket, ahogy manapság csak nagyon kevés sorozat tudja. Nem tolják a képünkbe, de ott vannak a kérdések a háborúról, a mindennapi viszontagságokról, ami érheti a katonákat, orvosokat egy eléggé megkérdőjelezhető sikerekkel zárult „rendőrségi beavatkozás” során Koreában.
11 évad alatt vajon lehet újat mutatni? Lehet, sőt szinte sosem lehetett érezni azt, hogy „már sokadik évada” tart a sorozat. A kb. 25 perces részek nagyon könnyen fogyaszthatóak, szinte felüdülés egy-egy epizód. Volt néhány fárasztóbb pillanat, de az egészet látva eltörpülnek a hibák. Nem csodálom, hogy annak idején nagyon szerették a sorozatot, mert a hősei szó szerint családtagok lettek és lehetnek a mai nézők számára is. A szereplőket pedig nem lehet megunni, vagy legalábbis sikerült őket mindig úgy bemutatni, hogy érdekesek, viccesek legyenek, és mutassanak magukból valami újat, ha épp azt gondolnánk, hogy milyen egysíkú a karakter.
Az első három évadban mutatkozik be az könyves eredeti csapat: Sasszem, Csapdle John, Égő Ajak, Frank Burns, Blake alezredes, Radar, Mulcahy atya, és Klinger. Őrültek, mind a jó és mind a rossz értelemben. A 3. évad után Wayne Rogers (Csapdle John) és McLean Stevenson (Henry Blake) távoztak (különféle nézeteltérések miatt), nem is akármilyen kiírással, a negyedik évadtól jött B.J. és Potter ezredes és ők is győztek. B.J.-nél félő volt, hogy Csapdle John 2. lesz belőle, de simán kiállta a Sasszem-próbát, sőt, volt hogy túl is szárnyalta a sorozat főhősét. Klinger minden évadban viszi a prímet, és szerintem sok hölgy megirigyelte a ruhatárát és jól állt neki a komolyság a végére. Az egész társaságból talán Margaret és Burns párosa lóg ki, Margaret sokáig nekem kifejezetten ellenszenves volt, a Görényképű szeretőjével egyetemben, viszont Margaretben volt egy kis szín, néha mutatott magából valamit, ami miatt kedvelhetőbb lett, mint Burns. Szerencsére Frank Burns az ötödik évad végén távozott, igaz Larry Linville alakítását lehetetlen elfeledni, mert nagyon jól alakította a legellenszenvesebb karakterét a sorozatnak. Viszont a távozása után, Margaret kifejezetten szerethetőbbé, emberibbé vált. Radar kiválása a nyolcadik évadban talán már abból is látszott, hogy egyre kevesebb szerepet kap, és 6-7. évadban már sok epizód nélküle ment (Gary Burghoff magánéleti gondok miatt el), de szó se róla, nélküle is működött a sorozat, hiába volt a legszimpatikusabb karakter, és ahogy mondták is, fiúból férfi lett a karaktere a távozásakor. Remek csere volt a 6. évadban színre lépő III. Charles Emerson Winchester doktor úr, akit David Ogden Stiers alakított, az akcentusa, a modorossága, az elitizmusa egészen ellenszenvessé tette a jó dokit, legalábbis az elején, mert kiderült, hogy van szíve (igaz néha jól eltitkolta), és a két főkolompossal is megtalálta a közös hangot.
A sorozatzáró is nagyon szerethetőre sikerült, sokmindent nyitva is hagyott (Klinger, Margaret, Winchester pl.), de sikerült egy megható lezárást készíteni, amivel 11 évadot, és három évnyi háborús történetet fejeztek be. Bármikor újranézős sorozat, és a mondanivalója ma is aktuális lehet.

@Szencsike értékelésében mindent leírt, amit én is leírtam volna.
Nem gondoltam, hogy ennyire megszeretem ezt a sorozatot. Biztos, hogy többször újra fogom nézni.