Ben és Charlie (1972) 63% 3★

Michele Lupo rendezői karrierje nagyrészt a Bud Spencer szólófilmekben csúcsosodott ki, de ezek előtt három alkalommal is rendezte Giuliano Gemmát – ebből a három moziból azonban kettő gyakorlatilag Spencer-Hill klasszikus is lehetett volna. Az 1972-es Ben és Charlie is a duó westernjeire reagál tulajdonképpen: a két főszereplő annak ellenére alakít elválaszthatatlan párost, hogy Charlie hócipője tele a bajkeverő Bennel, három napig, ha kell szakadó esőben várja őt a börtön előtt, de csak azért, hogy utána jól bemoshasson neki egyet. Ben tele van ötletekkel, hajtja az olcsó meggazdagodás vágya, de nagyrészt inkább csak bajt kever, Charlie pedig csak tűr és tűr, a jó ég tudja miért. Ismerős koncepció, nem igaz?

Ha az utóbbi időben a spagetti-westernek kapcsán le is szóltam olykor-olykor a valóban unásig nézett Spencer-Hill filmeket, most mégis rájuk kell visszamutogatni pozitív példaként. Egy duó-mozihoz az kell, hogy a duó működjön jól, a néző szeresse a párost és érezze, miként egészítik ki egymást, akár csak olyan primitív tekintetben is, mint a megjelenésük: sovány és kövér, erő és ügyesség, szőke baj borostával és sűrű göndör fekete boglya szakállal. Ben és Charlie esetében ez a fajta páros dinamika nem érvényesül igazán jól. Gemma típuskaraktert hoz, George Eastman viszont, hát…
Egy nagy kérdőjel. Egyrészről szerencsétlen módon nincs igazán jellegzetes fizimiskája, én például a film nézése közben végig összekevertem őt Nino Castelnuovóval, aki történetesen szintén szerepelt anno spagetti-westernben. Eastman pontosan az a figura, akiből anno az olasz filmekben tizenkettő volt egy tucat, el lehetett őket adni mexikóinak, félvér indiánnak, de végül is mindegyikükről lesírt, hogy olaszok. Ezek a fickók egyébként remek oldalkerékként funkcionálnak a filmekben, de itt Gemma méltó társát kellene megtalálnunk, és ezen a ponton nagyon billeg a léc.
Ettől függetlenül a fickó játékát egyáltalán nem rossz nézni, miként maga az egész film is elműködget tisztességes bunyós westernként. Gemma szokott formájában van, vicces és szerethető, veszélytelen vadóc, Ben karakterét tulajdonképpen ráöntötték. A sztori rendben van, a megvalósítás sikerült, a zene jó, a dedikált betétdal egészen hangulatos country darab.

Műfajában rendben lévő, szívvel-lélekkel összerakott darab, de senkinek sem lesz nagy veszteség, ha kihagyja. Spagetti-western vonalon azért elég bátran merem ajánlani!

Nem volt rossz. A színészek is remekek, csak a mai felgyorsult világban egy kicsit eljárt felette az idő.