Tatárpuszta (1976) 63% 4★

Oly’ kevés híja van, hogy ez a film nagyszerű és csodálatos legyen, és mégis megmarad szépnek, esztétikusnak, műélvezeti szempontból kielégítőnek – ám mindemellett is unalmasnak és vontatottnak. Még nyilvánvalóan álomszerű, elvont, a valósággal mint történelmi film, vagy történelmi kalandfilm aligha találkozó hangvétele ellenére is úgy tetszik, tartalma és sugalmazása nem elégséges, hogy a műsoridejét igazán jól kitöltse. Ám ezzel együtt is bőven van keresnivalónk ebben az alkotásban.

A történetet leginkább afféle fordított logikával működő A sötétség mélyén / Apokalipszis mostként lehetne értelmezni. A főhős itt nem egy utazás révén merül egyre mélyebbre valami nyugtalanító, tébolydaszerű létállapotba és kalandba, hanem egy erődben várja a rá kimért nyugtalanító, ismeretlen, de folyton a levegőben lebegő csapást, és egy bizonyos fordulóponton túl már az is kérdésessé válik, valójában nem kívánatos és megváltásszerű fordulat-e ez a bizonyos csapás a várakozás szörnyű, felforgató, az embert testileg és lelkileg megmaró monoton feszültségében. Szól ez a film a várakozás által ránk kényszerített örök nyugtalanságról, de egyúttal a katonai szolgálat jellegéből fakadó lélekölő hatásokról is, a bajtársiasságról és a férfiak közötti társas kapcsolatokról egyaránt.
Valószínűnek tartom, hogy regényként mindez jobban működik, a Buzzatival zajlott korábbi könyves randevúim jól is sültek el, biztosra veszem, hogy a Tatárpuszta is remek irodalmi munka. Filmművészeti adaptálhatósága az itteniek alapján kérdéses, bár a retrospektív értékelő alighanem fel tudna sorolni néhány itt kihagyott, a hangulatot fokozó potenciális fordulatot. Tény, a műsoridő kb. kétharmadáig stabilan építkező történet az utolsó szakaszára kicsit elvész saját magában. Az okok és okozatok, motivációk, emberi összecsiszolódások és feszültségek feloldódnak a semmiben, a jelképesség minden korábbinál fontosabb lesz, ám ezt előzetesen nem alapozza meg a rendezés. Kilóg a lóláb, elkezdjük unni az egyébként eseménytelenségében is erőteljes, magával ragadó mozit.
Kárpótol azonban mindezért szinte végig az elképesztően jól összerakott és végig elemében lévő szereplőgárda. Jacques Perrin zseniális, Giuliano Gemma élete alakítását nyújtja ebben a szinte-már-mellékszerepben, melyet mégis a film legérdekesebb jelenségévé tud tenni (nem mellesleg furcsán ironikus módon éppen akkor következik be ez a bizonyos törés az egészen addig biztos történetszövésben, amikor figurája lelép a színről). A néző nem tudja nem felkapni a fejét Trintignant-ra (és az ő alázatosságára ebben a megint csak mellékszerepben), Rabalra és Terzieffre, de főként Max von Sydow-ra, aki a XXI. századi néző számára remek induló a „színésznagyság, de tudja valaki, pontosan miért is?” versenyen – hát például ezért.
A mozi egyéb szférái különös kettősségek között lebegnek. Az iraki forgatási helyszín és a táj által kézhez kapott hangulattal nagyon jól bánik a rendezés, de néhány szellemes beállítást nem számítva a fényképezés tárgyilagos és kissé stílustalan. A zene, bár Morricone és rengeteg érdekes, egyszerre diszkrét és figyelemfelkeltő megoldással operál, egyáltalán nem emlékezetes. A díszletek rendkívül elnagyoltnak hatnak olykor, de a kicsit az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének egyenruháit és felszerelését idéző katonai külsőségek remekül mutatnak a vásznon.

Minden ízében többre predesztinált, de érthetetlen okból végül mégis az unalommal vívott harcba torkolló mozi lett a Tatárpuszta. A színészi alakítások nagyszerűsége miatt én ennek ellenére sem haragudnék rá, de magasabb pontszámot a legnagyobb jóindulattal sem tudok adni.