A vasprefektus (1977) 68% 6★

Hogy pontosan miért jutott eszébe az olaszoknak és főleg magának Giuliano Gemmának, hogy a western műfaj alkonyán el kell kezdeni drámákban is megméretnie magát, nem tudom, de tény, hogy a hetvenes évek közepétől egy rövid Spencer-Hill irányú műfaji kísérletezgetés-énkeresés után gyorsan kikötött filmográfiája néhány legkomolyabb színészi feladatot megkívánó, egyúttal művészeti szempontból legígéretesebb darabjánál. A vasprefektus ezek között azért lehet komoly induló, mert a vigyori, túlmozgásos, laza Gemma itt saját karakterétől drasztikusan különböző jellemet alakít, de olyan odaadással, hogy sokszor rá sem lehet igazán ismerni. A film ennek ellenére sem lett „leg” az életművében.

Ugyancsak süvegelendőnek tartom, hogy Gemma valahányszor belenyúlt a maffia tematikába, mindig a realitás talaján, a törvény, igazság, humánum mellett állva tette ezt meg: Bud Spencer pótkerekeként hülyére vette őket, a Térdre kényszerítve idején drámai nyomvonal mentén mutatta be, micsoda szörnyűségekre képes a szervezett bűnözés, most pedig dokumentarista, történelmi tablót festő ízekkel dolgozik.
A vasprefektus igaz történet egy első blikkre vitatottnak tűnő „hősről”, a keménykezű Cesare Mori prefektusról, aki a két világháború közötti Olaszországban próbálta vasszigorral fenntartani a rendet – a film egyik elszólása szerint magukat a renitens fasisztákat is eltángálta, hogy aztán Mussolini megbízásából bevonuljon Szicíliába és onnan is kisöpörje a maffiát. Eddig a történetelem óra, ha lesz vele kapcsolatban nagyobb volumenű megfejtésem, karcolok majd róla.
A film legnagyobb értéke, hogy olaszok által, olasz szemszögből, szigorú tárgyilagossággal mutatja be a szicíliai maffia működését és felszámolásának rögös útját. Nem is lehet ez másként, mint sokszor megírtam, bánt és sokszor kimondottan idegesít, amikor a maffiát és a maffiózókat akár csak a legfélreérthetőbb módon is romantizálják a filmesek. Sajnos nem tudom, mennyire tekinthetjük A vasprefektus cselekményét dokumentaristának, de lényeglátó, a nép, a kormányzat és a kettő közé ékelődött, a köztük gerjedő feszültségből táplálkozó maffia kölcsönhatását okosan feltáró műnek tűnik. Éppen kvázi-dokumentarizmusa és meglepően nagy volumene miatt, kicsit mintha elvészne benne a két sztár – Cardinale mindenképpen, de gyanúsan Gemma is nyögi kőszikla keménységű hősének súlyát. Mori vélt-valós személyiségét nagyon magabiztosan hozza, de igazán csak a felszínen. Megint olyan, mint egy kőszobor – egy elvárható módon megmutatott hős külsejének kifaragásába öli energiáit, de belülről nem érzünk meg belőle semmit. Lehet, hogy itt van valahol saját színészi képességeinek határa, de ez nem baj, cserébe ugyanis sokat rak a mellékes karakterekre, akiknek a jellemei sokszor elevenebbnek és valószerűbbnek is tűnnek.
A mozi maga, bár meglepően nagy volumenű és epikus, sokszor tévéfilmes benyomást kelt a nézőben, de ezzel szerencsére együtt lehet élni. Igazán azonban pontosan emiatt a nagy, de egyben mégis kis volumen miatt a nézőnek nem marnak oldalába a látottak: a film nem sokkol ott, ahol sokkolnia kéne, nem elég drámai és nem elég megrázó ott, ahol annak kéne lennie, és ezen viszont nem segít sem Morricone, sem Cardinale, sem Gemma.

Jó, már-már történelmi filmként kezelhető darab A vasprefektus, remek próbálkozás, de szigorúan Gemma oldaláról nézve (ahogy én gyakran szoktam :)) nem valódi etalon, de egy igazi különlegesség. Ha már maffia, Gemma, dráma és szívbemarkolóan kegyetlen egyenesség, akkor Térdre kényszerítve.

Egy korabeli film a dél olasz bűnözésről, nagyszerű színészekkel, ahol egy rendőrprefektussal szemben vannak a banditák, a maffia és a saját életüket féltő egyszerű emberek. Egy feladat, amely szinte lehetetlen. Mindemellett a film zenéjét Morricone szerezte, ami már eleve adja a hangulatot.
Ez a film is megmutatja, hogy az olasz filmek teljesen partiban vannak ( voltak ) az amerikaival.