A két torony (A Gyűrűk Ura 2.) (2002) 89% 1007★

Ez a része is tetszett, látványos volt, és izgalmas is, a csatajelenetek is nagyon jók voltak, főleg a végefelé. :-D A szereplők még mindig jók, főleg Gandalf, Aragorn, Legolas ❤, Fródó, Samu, Gimli, Szilkszakáll, Galadriel, Elrond, Éowyn, Haldir, Pippin és Trufa. :-D A helyszínek is nagyon látványosak voltak, és a párbeszédek, beszólások néha nagyon viccesek voltak, és szórakoztató. :-) Szarumánt pedig még mindig nem bírom. spoiler Szóval, ez a része is tetszett, a sztori nagyon jó még mindig, és izgalmas, egy kissé komor és feszült a hangulat, de a poénok és beszólások néha ellensúlyozzák. :-)

A három rész közül egyértelműen ez áll tőlem a legtávolabb – tipikusan folytatás film, ahol alakulnak dolgok, mennek tovább az események, de hol van még a lezárás…
Az Aragorn-Legolas-Gimli trió zseniális. Egyszerre hősiesek és adnak egy nagyon erős dinamikát a filmnek, és van egy nagyon kellemes humora a barátságuknak – ez különösen igaz Legolasra és Gimlire, akik viszont ebben a filmben brillíroznak igazán. Határozottan nem szeretem a hosszú csatajeleneteket, a Helm szurdokot hiába tartják etalonnak köztük, én akkor is kissé el szoktam unni magam rajta, viszont ennek a párosnak a számolgatása ad egy olyan humorfaktort az általános sötétségbe, hogy az mégis fenntartja az érdeklődésemet. Aragornnak magának kicsit leül ez az epizód, míg az elsőben abszolút a vándor stílusa, az „elveszett herceg” attitűd az, ami izgalmassá teszi, a harmadikban pedig az, hogy már a sorsát vállaló királyként látjuk, addig itt valami furcsa köztes állapotban van, ahol csinálja a dolgát, van pár bölcs megszólalása, de igazából karakterfejlődés szempontjából nem jut egyről a kettőre. Ugyanez igaz a szál mellékszereplőire is, Éowynt nagyon szeretem, de itt még ő is annyira nem tudja, hogy hol a helye, mi lesz a szerepe, annyira csak egy Aragorn után vágyakozó hercegnő, hogy nem tud igazán a szívemhez nőni. Rohant magát szeretem, ezzel a kicsit nyersebb lovas nép stílussal Gondor klasszikus Camelot hangulatával ellentétben, de önmagában ezt nem éreztem elégnek.
Pippinék szálán Szilszakállékat imádom, kicsit emlékeztetnek a Végtelen Történetes nagy teknősre – az entek úgy általában egy nagyon kreatív faj. Illetve szerintem el lehet mondani, hogy a regény első feléből készült részeknek (sőt, igazából talán az egész filmnek) az abszolút csúcsa Gandalf. Már az első részben is nagyon jól hozta a klasszikus Bölcs Öregember archetípust, aki elindítja a csapatot az úton, megvan a humora, a stílusa, de süt róla, hogy olyan hatalma és többlettudása van, amit egyetlen más karakter sem közelít meg. Itt viszont, már Fehér Gandalfként ez még erősebbé válik. Továbbra is megvan benne a humor, a kedvesség, de közben amikor harcosként, vezetőként jelenik meg, akkor megnyilvánul, hogy Szauronnal szemben lehet, hogy Frodó viszi a Gyűrűt, és Aragorn a hős, de ő az a manipulátor, aki mozgatja a szálakat. Ian McKellen pedig tökéletesen elkapja a hangulatváltásokat, árad belőle ez a méltóság, amit jó nézni. (És imádom az apró részleteket, mint hogy Aragorn az egyetlen, aki nem térdel előtte.)
Frodóék szála elképesztően depresszív, de közben nagyon elgondolkodtató, és nagyon korrekt pszichológiailag. Egyrészt Samu itt már egyértelműen a stabilitás és a józan ész. Ő az, aki felismeri a veszélyt, aki képes hosszú, és gyönyörű beszédeket mondani, hogy lelket öntsön a főszereplőbe (a „Samu beszéde” nem véletlenül egy ikonikus jelenete ennek a filmnek, még sokadik újranézésre is ráz a hideg, mikor oda ér, hogy "De végül is ez csak egy múló dolog. Ez a sötétség. Még a sötétségnek is el kell múlnia."), viszont üvölteni és harcolni is, ha éppen az kell. És miközben Samu a józanság, borzalmasan izgalmas Frodó és Gollam kapcsolata is – nagyon erős pillanatok forrása, amikor Frodó elkezdi önmagát, és a saját csúszását látni Gollamban, emiatt pedig folyamatosan győz benne a szánalom és a szimpátia… annak ellenére, hogy Szméagol egyértelműen nála sokkal rosszabb ember volt már azelőtt is, hogy a Gyűrű hozzá került volna, és abszolút nem érdemes rá. Ezen a szálon tűnik fel Faramir is, aki pedig szintén a kedvenceim közé tartozik a maga egyszerű jóindulatával, és enyhe kisebbségi komplexusával, szóval az ő jelenlétének is nagyon örültem.
Összességében: a fantasy műfajon belül abszolút kiemelkedő, és fantasztikus adaptáció – csak a trilógia másik két darabjához mérten tudom kritizálni.

Sötétebb hangulatú, mint az első rész, de ez csak jót tett annak, ami addig is remek volt. Szeretem a csatákat és a békésebb jeleneteket is, a karaktereket meg főleg; Aragornba gyerekként szerelmes voltam és mostanra sem sikerült ezt igazán kinőnöm. És imádom az enteket! Vannak, akik hosszúnak érzik a filmet, én viszont még néztem volna…

Imádom az első részt is, de ezt még jobban. Nagyon epic, akárhányszor nézem, egyes jeleneteknél ugyanúgy ráz a hideg, mint első nézéskor, vagy épp ugyanúgy megkönnyezem. Theodent meg minden alkalommal meg tudnám ütni akárhányszor nézem ezt a filmet. spoiler az ilyen jobban tud irritálni, mint az olyan, mint Gríma.

A Gyűrű Szövetségéhez hasonlóan itt is erősen ajánlott a bővített változat, hiszen sok fontos, kivágott jelenetet tartalmaz, miáltal jobban megismerhetünk egy-két karaktert és szebben átlátható a történet egésze. A plusz események által mindenki közelebb kerül a nézőhöz, legyen az egy humorosabb párbeszéd, vagy egy érzelmesebb momentum, garantáltan nem érezzük feleslegesnek.

Grandiózus csatajelenetek, fantasztikus, fülbemászó dallamok, remek karakterfejlődések, csodás helyszínek, hát mi kell még? Nem csoda, hogy ez a kedvenc részem. :) Kissé komorabb és sötétebb, mint a Gyűrű Szövetsége, de ez főként annak a sok szörnyűségnek köszönhető, ami Középföldével történik. Mindezek ellenére a Legolas-Gimli jelenetek egy kis fényt visznek a sötétségbe, és ez határozottan a javára válik. Nem tudok belekötni, minden képkockáját imádtam!

Egyszerűen imádom.
Jobban tetszett, mint az előző része és véleményem szerint izgalmasabb is.
Frodó és Samu szenvedését még mindig unom egy kicsit, viszont a Helm-szurdoki csata illetve Aragornék szála a cselekményben, kárpótolt miatta.
Az egyik kedvenc jelentem az entek megindulása volt Vasudvard ellen, csak egy kis bátorítás kellett hozzá.
Legolas és Gimli versenye már kezdetét vette, miszerint ki öl meg több orkot. A közös jeleneteiken mindig mosolyognom kell. (:
Legolas viszont elég sokat változott a Magányos-hegy óta.
Sokan szeretik Éowyn-t, engem viszont kissé irritál az egész személyisége.
Gandalf és a rohirok nélkül elesett volna a szurdok, hiába a tünde segítség. Tehát Theoden ne magára legyen büszke.
RIP Haldir.
Vannak akik nyavalyognak a hossza miatt, de ugyan már, kell ennyi idő.

Viszajöttek az emlékek. :) Ezt a filmet is nagyon szeretem, de már régen sem élveztem nézni a Frodo+Samu részeket spoiler, viszont a Helm szurdoki csatajeleneteket nagyon szeretem, és imádom Legolas és Gimli kis interakcióit. És bírtam Haldirt spoiler meg az enteket is.

Közvetlen folytatása az első résznek, imádom, hogy a készítők nem szedték szét epizódos részekké (vagyis, hogy különálló történetrendszere van, ami az első rész nélkül is érthető). Ezt is számtalanszor láttam már, de nem tudom megunni. A csata nagyszerűen van ábrázolva, minden ott van, ami a harcokban megszülethet: remény, hősiesség, kétségbeesés, hitvesztés. Minden.
A kedvenc részem egyébként az enteké, azok a jelenetek egy külön kis mesét hoznak létre a nagy mesében. Ó, és Rohan! Az a szál is zseniális. Frodóék viszont kevesebb szerepet kaptak, amit nem bánok, akkora ez a világ, annyi mindennek kell elférnie benne… pont jó az egyensúly szerintem.
Elvarázsolt. Megint.

Egyre izgalmasabb a helyzet. Gollam felbukkanása merőben megkavarja és egyben le is egyszerűsíti a helyzetet. Továbbra is Samu a kedvenc hobbitkám. xD Közeleg a cél és egyre több az izgalom.