Az érzés, amikor a családban, ahol átlagban mindenki 180 centi, te vagy az egyedüli, aki a dédi magasságát örökli, és 160 centis vagy. Ez alapjáraton véve is egy csapás lehet, de nekem eddig sosem volt ezzel komolyabb problémám. Viszont a mai után úgy érzem, hogy a kicsiség egy igazi átok.
A garázskapunk elromlott, így csak úgy lehet beállni az autóval, ha belülről nyitjuk ki a kaput. Igen ám, viszont az én drága apukám a drága kulcsát bent felejtette belülről a zárban (egyébként fogalmam sincs, hogy hogy csinálta). Erre ő igazán furfangosan kitalálta, hogy semmi probléma, a pince úgyis a garázsból nyílik, majd a drága legalacsonyabb leánya bemászik helyette. Aha. Előállt egy igazi teleshoppos dumával, miszerint ha bemászok az ablakon, akkor igazi tűzoltó leszek stb, de egyébként bármi is legyen a válaszom, akkor is csak én tudok oda bemenni. Mivel nem igazán volt más választási lehetőségem, így hát elindultam az ominózus Ablakhoz. Megnyugtatásképpen mondta apa, hogy ne aggódjak, mert végig fogni fog, és a pince belmagassága körülbelül akkora, mint én vagyok, így bőven le fog érni a lábam. AHA. Nem volt elég, hogy az a bizonyos ablak BUKÓABLAK volt, ami éppenhogy szélesebb volt a vállamnál, de még apa véletlenül el is engedte a kezemet. Ráadásképpen: a pince két és fél méter magas. Hm, majdnem 160 centi. Így csak lógtam, és lógtam, és hálát adtam az égnek, hogy nem látom, ami alattam van.
Egyébként sikeresen teljesítettem a küldetést.