Érdekességek zóna
Az én zónám.
Hétvégén, a Buddy Holly története megtekintése után feldobtam, milyen érdekes lenne összehasonlítani a film zárójelenetét a La Bambáéval. Adja magát a párhuzam, hiszen a két zenészéletrajz két hőse, Buddy Holly és Ritchie Valens sorsa egy utolsó alkalomra összeköttetett 1959. február 3-án: mindketten ugyanabban a repülőgép-balesetben haltak meg.
A két rock and roll sztár közösen vett részt a Winter Dance Party nevű turnén ekkor, sőt, a rockabilly harmadik felemelkedő tehetséges, „The Big Bopper” J. P. Richardson is betársult – aki becenevével ellentétben nem jazzt játszott, és fekete sem volt. A körút lehetetlen körülmények között zajlott: a zenekarok profi személyzet nélkül, kiszuperált egykori iskolabuszokon utaztak, amiken nem működött a fűtés. Kiépített autópálya rendszer híján vidéki, kétsávos utakon haladtak, ráadásul nem városról városra, hanem össze-vissza a térképen, akár ötszáz mérföldet is megtéve egy-egy állomás között. A nélkülözés csúcspontján a muzsikusok állandóan meg voltak fázva, fagyási sérülésekkel küszködtek.
A körülményeket megelégelve az iowai Clear Lake-ben adott koncert estéjére Holly kibérelt egy kisrepülőt, amiben egy pilóta három utast szállíthatott el a következő, minnesotai helyszínre. A zenészek pénzfeldobással döntötték el, ki üljön be, így került a fedélzetre Holly és Big Bopper mellé a repüléstől amúgy rettegő Ritchie Valens. A tragikus események innentől jól dokumentáltak, a baleset dátumát azóta is úgy emlegetik: a nap, amikor meghalt a zene.
Ebben bizony lehet is valami, tekintve, hogy a tragédia után néhány esztendővel elindult a brit invázió, a Nagy-Britanniából érkező, de javarészt az amerikai rock and roll és blues ihletéséből dolgozó angol zenekarok tömeges térnyerése az amerikai színtéren, akikhez képest nemhogy Sinatra, de még maga Elvis is avíttnak hangzott, ráadásul ellenük az amerikaiak mintha csak a folk zenészeket, illetve a brit hangzásból merítő saját előadóikat tudták volna versenybe állítani. Történelmietlen, de érdekes a kérdés, miként alakíthatta volna a könnyűzene történetet Valens és Holly a hatvanas években.
A két filmet összekötő „utolsó koncert” jelenet összehasonlítására tett kísérletem mégis hamvába halt, hisz a tragédia előestéjéhez kétféleképpen közelítenek. A Buddy Holly története egy tízperces koncertfelvétellel, ami bizony jó: https://www.youtube.com/watch…
Busey jól játszik és jól énekel, a megemlékezés méltó, ráadásul biztos, hogy jó helyen és időben vagyunk, hiszen a vége főcím előtti felirat szerint a halála „később aznap este” következett be (valójában másnap hajnalban). Biztos tehát, hogy ha nem is dokumentarista módon, de a február 2-i koncertet szerették volna megjeleníteni.
A La Bamba viszont emlékeimmel ellentétben nem koncertjelenettel ér véget, sőt, ez még csak nem is a film legvége: https://www.youtube.com/watch…
Az estéről itt is csak egy rövid koncertjelenetet mutatnak, ráadásul nem Ritchie Valens, hanem újfent Buddy Holly show-jából, míg Ritchie sorsának alakulását a backstage-ben követhetjük végig: egyébként ügyes forgatókönyvírói húzás, mivel így Holly-t is bemutathatták a közönségnek. Őt ezúttal Marshall Crenshaw alakítja, érzésem szerint a lehető legvalóságosabb Holly-reprodukció létrehozásának jegyében.
Ha a várt nagy zenei akció itt el is marad, egy későbbi jelenetben láthatjuk magát a híres pénzfeldobást: https://www.youtube.com/watch…
Következtetés, mint sok karcomban, most sincs, csak picike csodálkozás azon, milyen erősen tudnak hatni még ma is rég elment jellegzetes, erőteljes figurák a művészetükkel, még ha az el is fér körülbelül 4-5 CD-n… vagy hogy ne tűnjek boomernek, egy 4-5 órás lejátszási listán.
Kapcsolódó filmek: Buddy Holly története (1978) · La Bamba (1987)
És azt tudtátok, hogy Mel Gibson Apocalyptójában van a filmtörténelem egyik legfurcsább „vendégszereplése”?
Kapcsolódó filmek: Apocalypto (2006)
Variációk egy témára, avagy a tegnap már (itt: https://snitt.hu/karcok/119586) emlegetett O.K. karámnál vívott tűzpárbaj filmes megjelenítései… Ez a bizonyos 1881. október 26-án, Tombstone-ban lezajló alig félperces tűzváltás meghatározó pillanata az amerikai életérzésnek és kultúrának, hősei, az Earp fivérek és Doc Holliday részben általa is írták be nevüket a történelembe. Ennek megfelelően rengeteg filmben dolgozták fel az eseményeket.
A „párbaj” konkrét menetét a tegnap hivatkozott két film, a Tombstone és a Wyatt Earp szerintem remekül bemutatta, de a film, főleg a western nem okvetlen dokumentarista műfaj, szóval ki tudja, mi lehet még a tarsolyban más, témába vágó alkotások hasonló jeleneteit illetően…
Mivel tudtommal a Snitt egy karcban három beágyazott videót tud megjeleníteni, úgy voltam vele, kiválasztok három emlékezetes interpretációt; lehetőség szerint laikus, nekünk, nem amerikai nézőnek is érdekeset, de minőségben, időben, bármiféle tényezőben a két tegnap bemutatott kilencvenes évekbeli munkától elütő alkotást.
Az első választásom az 1946-os fekete-fehér My Darling Clementine, idehaza Clementina, kedvesem. Ezt a filmet John Ford rendezte, Wyatt Earpöt pedig Henry Fonda alakítja benne. Kivitelezésében és külsőségeiben abszolút klasszikus western, pontszámai a Snitten és az IMDB-n is figyelemreméltók, de az O.K Corral Gunfight megjelenítése finoman szólva sem tűnik benne autentikusnak. Ez nem feltétlenül baj, de érdekes belegondolni, mit gondolt a nyugatról a legklasszikusabb westerneket megalkotó generáció, mennyire volt ez az ideálkép akárcsak köszönőviszonyban is a valósággal. Íme a jelenet: https://www.youtube.com/watch…
A második helyezett egy közismert mozi 1957-ből, az eredeti címén abszolút önmagáért beszélő Gunfight at the O.K. Corral, magyarul pedig: Újra szól a hatlövetű. John Sturges rendezte, Leon Uris írta, Dimitri Tiomkin szerezte a zenét, Burt Lancaster lett benne Wyatt Earp és Kirk Douglas Holliday doki. Kis mellékszerepekben itt a fedélzeten Lee Van Cleef, a később rendezőként híressé vált Brian G. Hutton, illetve Dennis Hopper is. Természetesen legendás western alapvetés, de a jól dokumentált tűzpárbaj ábrázolásában finoman szólva elrugaszkodott a valóságtól – látható, eltérő korok, eltérő igények, az ötvenes években vélhetően kimondottan sikertelen és taszító lett volna ezt az eseményt úgy ábrázolni, ahogy Costner és Russell filmjében tették a kilencvenes években. Mindemellett a jelenet dinamikája szerintem nem túl vonzó, itt a nézőre gyakorolt hatás az előző példához hasonlóan a teljes film megtekintésével együtt lenne teljes, míg a tegnap mutatott jelenetek abszolút értékelhetőek és sokkolóak is voltak már önmagukban. Hitelesség terén mindenesetre Sturges vesztett a versenyben – ha volt ilyen verseny…
Itt a jelenet: https://www.youtube.com/watch…
Az utolsó jelöltem pedig a nonszensz kategória győztese, az eredeti Star Trek széria harmadik évadának 5. epizódja, a Spectre of the Gun, aminek pszichedelikus fináléjában Kirk kapitány a rá jellemző rúgós-ütlegelős akcióval lebunyózza a töltényekből kifogyott Wyatt Earpöt. Ezt bizony látni kell, hogy elhiggyük.
De azt jelezném, hogy az egymástól kis távolságra elhelyezkedő, statikusan tüzelő résztvevők megjelenítésében ez a mámoros látomás még közelebb is van a valósághoz, mint Ford és Sturges!
Íme: https://www.youtube.com/watch…
Az illusztrációnak beszúrt festmény Victor Clyde Forsythe munkája, természetesen magáról a lövöldözésről.
Kapcsolódó filmek: Star Trek (1966–1969) · Clementina, kedvesem (1946) · Újra szól a hatlövetű (1957)
Az 1993-as, Kurt Russell-féle Tombstone, illetve az 1994-es, Kevin Costner nevével fémjelzett Wyatt Earp című filmekben is fontos pillanat az úgynevezett O.K. Corralnál zajló pisztolypárbaj jelenetsora. Ez a bizonyos O.K. Corral Tombstone városka Old Kindersley (O.K.) névre hallgató karámja volt, ahol az események alatt hat felfegyverzett cowboy* tanyázott. Ők a közelmúltban többször összetűzésbe kerültek az akkor már rendfenntartóként tevékenykedő Earp fivérekkel, ráadásul a kérdéses napon megsértették a város fegyvertartást tiltó rendeleteit is. Hogy pontosan miként került sor az összecsapásra, hogyan zajlott az le, milyen előzmények gerjesztették az egyébként talán nem is elkerülhetetlen gyilkosságorgiát, arról remek szócikkek szólnak a Wikipédián, így erről részletesen nem írnék, arról viszont igen, miként hatnak ezek a jelenetek a régimódi westernekhez szokott nézőre.
Először is mindkét filmben meglephet minket a fegyveres harc jellege. Ez bizony nem a klasszikus westernekből megismert nagy távolságból vívott, pontos, a reflexek és a sebesség által eldöntött tűzváltás volt, hanem egy fejvesztett, valószínűleg hányaveti célzásokkal kivitelezett közelharc. Az esetet jól dokumentálták, maga Wyatt Earp már az 1920-as években vázlatot is készített a résztvevők elhelyezkedéséről és az események sorrendjéről, illetve a téma szakértője, Jeff Morey tanácsadóként maga is részt vett a Tombstone forgatásán.
Elengedhetjük tehát a régimódi westernek sztereotípiáit: az Earp fivérek és Holliday doki körülbelül 1,8-3 méter távolságból a cowboy-okkal együtt nagyjából harminc lövést adott le harminc másodperc alatt. Ennek eredményeképpen három cowboy meghalt, hárman az Earpék oldalán megsebesültek. Döbbenetesnek tűnik, hogy ilyen kis távolságból is csupán a két említett filmben látható módon, majdnem vaktában, csupán a kiválasztott ellenfél irányába fordított, többször megismételt pisztolylövésre tellett a tapasztalt fegyverforgatóktól. Szó sem lehetett hidegvérről, bizonyosan senki fejében nem üvöltöttek a spagetti westernek dicső kórusai. Mindkét esetben különösen megdöbbentő, hogy a káoszban egyedül Ike Clanton próbálja még a harc kezdete után is megfékezni a tűzpárbajt, míg a többiek adott pozícióban maradva, esetleg minimálisan bemozogva a teret folytatják a lövöldözést, kitéve magukat az ellenfél találatainak. Látszik, tapasztalat és hírnév ide vagy oda, ilyesmit még a legendás vadnyugati alakok sem éltek át nap mint nap.
Vélhetően egyébként sokkal többre a fegyvereik sem voltak képesek – ebben a hősideálokat hajtó westernek mintha mindig is félrevezettek volna minket, de a helyzet lehetetlenségét már az is átérezheti, aki próbált már akár modern pisztollyal célzott lövést leadni.
Ha már Ike Clanton: a részletes leírások dacára nem egyértelmű, menekülése közben a szomszédos épületből adott-e le lövéseket Earpékre. A Tombstone-ban megjelenített jelenetben igen, a Wyatt Earpben nem.
A két film két jelenetének összehasonlítása teljesen logikus: a Tombstone szekvenciája szigorúan a filmélmény szempontjából talán dinamikusabb, jobban megkoreografált, és bár hitelesnek tűnik, de valószínűleg életszerűbb a Wyatt Earpben látható eseménysor. Mindkét esetben igaz azonban, hogy a filmesek remekül érzékeltetik a káoszt, a feszültséget. A három Earp testvér és Holliday doki felvonulása a helyszínre mindkét mozi meghatározó motívuma – ez, mindössze egy megfelelő zenei aláfestéssel egyszerűen nem tud nem epikus és ikonikus jelenetté változni.
Egyik változat esetében sem tűnik kétségesnek a történelmi hűségre való törekvés. A Wyatt Earpöt ugyan még nem néztem meg/újra, de Holliday szerepében Dennis Quaid egyelőre abszolút hitelesebbnek és alkalmasabb választásnak tűnik, mint Val Kilmer, bármilyen jó alakítást nyújtson is utóbbi.
*A rend kedvéért, bár a Tombstone-ból például ez kiderül: ezek a cowboyok a félig-meddig megszervezet Cochise Country Cowboys nevű csapat tagjai voltak, olyan fickók, akik hol a törvény oldalán, hol az ellen léptek fel kényük-kedvük szerint. Róluk szintén kimerítő alaposságú írásokat lehet találni a Wikin.
A tűzharc a Tombstone-ban: https://www.youtube.com/watch…
És a Wyatt Earpben: https://www.youtube.com/watch…
Kapcsolódó filmek: Wyatt Earp (1994) · Tombstone – A halott város (1993)
A filmben megjelenő képen rögtön szemet szúrt az unikornis.
Egyszer Portugáliában egy idegenvezetésen hallottam (szintén egy unikornisos, állatos, növényes képet nézegetve), hogy az unikornis azért került ott a szavannás képre, mert az Afrikából Európába visszaérkező kalandorok elbeszéléseikben beszámoltak egy nagy, lószerú állatról, szarvval a fején. Ma ezt az állatot orrszarvúnak hívjuk.
Nem tudom, hogy ennek a filmbeli egyszarvúnak is ugyanez-e a története, ezért nem is mertem a filmnél triviának írni, csak érdekesnek találtam, hogy esetleg lehet összefüggés.
Kapcsolódó filmek: Szeánsz Velencében (2023)
Alicent Hightower menyasszonyi ruhája. A jelenet a második részhez készült, de törölve lett.
Kapcsolódó filmek: Sárkányok háza (2022–)
10 klasszikus történelmi film
a második világháború fiktív eseményeiről
https://ectopolis.hu/film/10-klasszikus-tortenelmi-film…
Kapcsolódó filmek: Casablanca (1942) · A nagy szökés (1963) · Kémek a Sasfészekben (1968) · Kelly hősei (1970) · A piszkos tizenkettő (1967) · Navarone ágyúi (1961) · Most és mindörökké (1953) · Oroszlánkölykök (1958) · Pokol a Csendes-óceánon (1968) · Tokyo Joe (1949)
Bizarr elmélet terjedt el: a Titanic valójában a Terminátor előzményfilmje lenne?
Kapcsolódó filmek: Terminátor 2. – Az ítélet napja (1991) · Titanic (1997) · Terminátor – A halálosztó (1984)
Heath Ledger fotózása A Sötét lovag promóciós képeihez.
Kapcsolódó filmek: A sötét lovag (2008)
