Navarone ágyúi (Navarone ágyúi 1.) (1961) 75% 35★

Mindent egybevetve, számomra egy ideje ez a mozi A Háborús Film, egy olyan alkotás, ami nemcsak műfajában bizonyult hatvan éven keresztül kortalannak, hanem kifogástalanul megfelel minden elvárásnak, amiket hagyományosan a klasszikus filmekkel szemben támasztunk. Makulátlan tökéletességében szinte mindig felszínre bukkannak új árnyalatok.

Titka legelső blikkre a művészeti kivitelezés engesztelhetetlenül magas színvonala: ha a szereplőgárda önmagában nem lenne meggyőző, az általuk nyújtott teljesítmény nagyon gyorsan, már a cselekmény legelején kiviláglik. Gregory Peck ugyan nem élete alakítását nyújtja, de szándékolt visszafogottságában egy feltűnően átgondolt és megfontolt karakterformálás tűnik elő. Niven vele szemben a másik utat választja, Miller figuráját angolosan harsányan húzza magára, Quinn pedig talán ekkor és itt égeti magára véglegesen azt a tipikus görög sablonkaraktert, amivel máig is sokan azonosítják, pedig három évvel vagyunk még a Zorba előtt. Ami Quayle-t, Bakert és Darrent illeti, utóbbit nem számítva mindenki nagy alázattal, óriási profizmussal teszi a dolgát – Darren szerintem sok esetben elvész a nagy egészben, nem teljesedik ki, noha maga a figura óriási lehetőségeket rejt magában. Stanley Bakert épp a tavalyi évben kedveltem meg igazán, és ő példázza a legjobban, miként lehet egy Brownéhoz hasonló „pályaszélre küldött” karakterrel is érdekes dolgokat csinálni. Papas és Scala ugyancsak remekel, az így kialakuló társaság legnagyobb ereje a köztük lévő kémiában rejlik. Leordít a képernyőről a baráti, bajtársi kötelékek kialakulása és fejlődése, a nézeteltérésekből származó elektromos feszültség, a karakterek változása és reakciója az élményekre. Ezt rendkívül élvezetes nézni, ha valakit pusztán a téma nem is érdekel, a színészi teljesítmények nagyszerűsége miatt rendkívül kellemes órákat tölthet el a filmmel.
Ami egyébként rendkívül szép, okos és szellemes is. Az éjszakai vihar a tengeren elképesztő jelenetsor, döbbenetes, hogy máig is száz százalékban hat, miként a hegymászós szekvencia is etalonnak tűnik a maga kategóriájában. A címszereplő ágyúk megjelenítése lenyűgöző és megint csak rendkívül ötletes, noha efféle hegyek gyomrába telepített lövegeket valójában sosem építettek a háború alatt. Ha valahol kifogy a szufla, akkor az a finálé néhány harci jelenete: Spyros spoiler nincs éppen szépen megkomponálva, a tűzharcok sem, ami döbbenetes ahhoz képest, milyen jól sikerült és hiteles például Andrea mesterlövész akciója, vagy a Stukák támadása. Apró, a nagy egész szempontjából jelentéktelen adalék, hogy a moziban szinte semmilyen hiteles német hadieszközt nem tudtak felhasználni, de itt ez semennyire sem bántja az ember szemét.
És hogy ne csak az akcióról szóljon minden, muszáj lehet szólni a cselekménybe szőtt drámáról is, ami együtt a fent említett személyes kötelékek kihangsúlyozásával valóban elgondolkodtató és érzelmes éleket tud adni a produkciónak. Anna sorsa által, az ő végtelenül feszülten kivitelezett spoiler és az ennek révén vívott szócsatával tényleg érthetővé válik, hogy a gyilkolás egyáltalán nem annyira könnyű és természetes cselekedet, ahogyan azt a nyugati tömegfilm sok esetben sugallja, vagy ahogy a modern ember azt „laikusként” vélheti. Az egész cselekményen végigvonul ez a problematika, ezzel küzd Brown, emiatt finnyás Miller, és a sors végül mégis a legvégig helytálló Malloryra rója a legfájdalmasabb feladatot spoiler. Itt tűnik egyébként fel egy csak nekünk érdekes vetület, a szinkron: amikor az említett vita során Mihályi Győző hangja egyszer elcsuklik, az egy csodálatos motívum, és egyébként is, az egész magyar verzió elképesztően jól sikerült. Különösen megütötte a fülemet a nemrég elhunyt Jakab Csaba orgánuma – ugyan a legtöbben Chuck Norris karaktereivel kötik össze a nevét, Jakab valójában zseniális erőt tudott adni az általa megszólaltatott alakoknak, régi kedvencem például a Hegylakóban végzett munkája.
Dimitri Tiomkin zenéje egyenesen csodálatos, immáron szólóban, CD-n is meghallgatva még élvezetesebb és már-már a klasszikus zene irányába törekvő munkának hat – nem véletlenül játsszák és veszik lemezre manapság is szimfonikus zenekarok!

Tökéletes film, punktum!