Isten veled, király! (1989) 62% 6★

Sosem tartottam magam Nick Nolte-ellendrukkernek, de jó ideje gondolkodnom kell, hol és mikor láttam őt igazán jól, helyénvalón muzsikálni egy-egy szerepben, avagy melyek voltak azok a filmjei, amikből nem lógott ki legalább részben karakterisztikailag. Van persze ilyenből is bőven, de az Isten veled, király! nagyon nem ez a kategória…

Három fő problémám van ezzel a filmmel, egyik sem kritikus, de együtt jócskán megvágnak egy egyébként ígéretes filmélményt. Az első ott a bevezetőben: Nolte, bár egyáltalán nem rossz színész, ezzel a benga állat megjelenésével és meglehetősen egysíkú játékával nem illik bármilyen karakterbe. Nagypofájú flegma zsarunak elsőrangú, de kőarcú Texas Rangernek például már véleményes – hasonlóképp elhiszem neki a japánok elől menekülő, beteg, zakkant amerikai katonát, de az ebből mindössze két-három esztendő alatt a vadak urává váló borotvált, kékszemű, tupírhajú fehér királyt már piszkosul nem. Annak ellenére sem, hogy ő maga egyébként mindent belead a figurába. Kicsit hasonlít ez az eset a Farkasokkal táncolóhoz, ahol Kevin Costner magasról indul, majd a frissen borotvált, indiánhacukás sztármosolyával már inkább önimádatát, mintsem profizmusát bizonyítja a nézőnek…
A másik problémám ez a bizonyos „fehér ember a vadak között” toposz. Miközben papíron ez a természetközeliség dicséretéről, csodálatáról, misztériumáról szól, a készítők által így partiba dobott, azonosulásra felkínált „elvadult” fehér jelenléte csak azt bizonyítja, hogy nem bíznak a borneói őslakók életmódja, tisztasága és szépsége által képviselt vonzerőben, nem hisznek abban, amit a nézőnek fel akarnak kínálni. Pedig Milius itt alaposan kilúgozta szegény borneói fejvadászokat – sokkal inkább hasonlítanak már a Pocahontas indiánjaira, mintsem egy meleg és párás éghajlaton élő, civilizációtól elszigetelt törzsre. Az asszonyokat még kétrészes, szalonképes egyenviselettel is ellátták.
A harmadik kritikus sarokpont a mozi vérszegénysége. Meglepően ingerszegény háborús film, vékonyka dráma, nincs benne különösebben erős mondanivaló – tulajdonképpen mindent ez az erősen álszent sztori visz a hátán, miszerint egy jött-ment, legyengült, félőrült amerikai katonaszökevény nemhogy beilleszkedik az ősi törzsbe, de annak királyává is válik rövid idő alatt. Mint mese, természetesen szép, és hát az efféle felemelkedés-történetek ott vannak a legősibb toposzaink között, de ebben a környezetben ez natúr álszentség és lenézés. Szólhatott volna a mozi egészen nyugodtan a borneói őslakosok harcba hajtásáról, a vadakkal való tárgyalásról, közben a főhős szerezhetett volna magának bennszülött asszonyt, és a végén nyugodtan drámázhattunk volna a tőlük történő elszakadáson – és persze lehetett volna az egész sarasabb, nedvesebb, büdösebb, életszagúbb. Persze erre kevesebben váltottak volna jegyet, mint Nolte kék szemeire és bongyor hajára…

Nem teljesen csapnivaló, de sok sebből vérző, az idő próbáját elég nehezen álló alkotás. A délkelet-ázsiai hadszíntért leszámítva ebben a témában ott van nekünk a szintén kissé defektes Farkasokkal táncoló, a Snitten teljesen jogosan ajánlott párhuzamként az Apokalipszis most (ha már ragaszkodunk a „fehér ember a vadak királya” vetülethez), egyébként pedig az Arábiai Lawrence. Mindhárom film tudja sokkal jobban ugyanazt, mint az Isten veled, király!.