Az új különítmény (Navarone ágyúi 2.) (1978) 67% 24★

Különleges és számontartott film ez számomra, több szempontból is. (A kolléga előttem már mindent leírt, amit gondolok, csak néhány dolgot fűznék hozzá, kiegészítésként, lábjegyzetként).

– Példaértékű a színészi együttműködés és a játék. Nincs lazsálás; Barbara Bach ugyanolyan jó, mint akár Shaw és nem tudjuk a színészeket sem kvalitásaik alapján, sem megejelenésük szempontjából összehasonlítani, mert olyan élesen eltérnek egymástól, minden szinten, hogy az ember csak kapkodja a fejét: mindenki egyedi módon hozza a maximumot, mindenki a saját egyénisége és szájíze szerint alakította a könyv által leírt karakterét. Egy dologban azonosak csak: ez pedig a professzionális színészi játék és közreműködés/együttműködés. Nem lehet belekötni. Személyes kedvencem Edward Fox, a filmben a színészi játékáért, a vigyorgásáért, a pipáért a szájában, a laza karakterformálásért és a magabiztosságáért az egyik kedvenc szereplőm, még úgy is, hogy rengeteg filmet láttam már életemben. Gyorsan be is jelölöm az örök-kedvenc Millert, aki nemcsak egy türelmes és egyben szellemes zseni, de igazából a film központi megoldóalakja, aki még a hatalmas „Winston Wolfnál” is sokkalta menőbb. Gratuláció az írónak, hihetetlen és lenyűgöző ez a karakter.
– Leskovar – nem tudom eldönteni, hogy gyerekkorom rettegése kísért el a karakter kapcsán a mai napig, vagy inkább az a jelenet a vagonban, de én Leskovart a filmes karakterek szempontjából szintén ikonikusnak tartom, egyértelműen Franco Nero alakításával egyetemben. Nagyon kevés filmjét láttam, de számomra örökre beégett mind Nero, mind pedig az általa tökéletessé formált Leskovar. Megkockáztatom, hogy nem kimondottan az alakítás nyűgöz le, mindinkább az a fúzió, amit Nero személyisége és az általa megformált karakter hoz létre a képernyőn: az embernek olyan érzése támad, valahányszor a képernyőn megjelenik, mintha Leskovar a mi ősi ellenségünk is lenne, és bármelyik percben elárulhat bennünket. Szó szerint rettegek Nero Leskovárjától, mert ennél csodálatosabb gonoszt ritkán látok – pont így, ebben az oximioronban benne van minden, amilyennek egy antagonista karakternek lennie „kell” – az én saját olvasatomban.
– Egyetlen perce sem unalmas. Komolyan mondom, minden másodperce ki van töltve értékkel, amelyre figyelünk. Nincs kirohangálás a konyhába, de még wc-re sem nagyon, amíg az ember nézi.
– 1978-as voltához képest, a hídjelenet, legalábbis a látványt tekintve, kora egyik legnagyobb szcénája.
– A nemek, származások, színek szerepeltetésének és jelentőségének egyensúlyára törekszik – és hol volt akkor még a hálivúdi, kötelező és előírt „szabvány”?!

Több platformon – és nálunk családon belül is – keressük a folytatásokat, amelyek jobban sikerültek az első résznél. Nos, ez pont egy ilyen ominózus darab.
Ha megnéznénk, én javaslom a régi szinkronos változatot levadászni, még akkor is, ha a hangminőség rovására megy.

Alapesetben elvetéltnek tartanék folytatást gyártani egy olyan filmhez, mint a Navarone ágyúi, pedig ha van „folytathatatlan” kaland, amit mégis sikerülhet újra berúgni és üzembe helyezni, akkor az pont Mallory őrnagy és Miller őrmester kalandozása az ellenséges vonalak mögött.

És lám, technikai oldaláról és kreatív hátteréből nézve is abszolút sikerre predesztinált ez az egyedül címében ostobán csengő Force Ten from Navarone: Guy Hamilton jó rendező, a jugoszláviai forgatási lehetőség ajándék bármilyen háborús projektnek*, a színészválasztás elsőrendű, és maga Alistair MacLean szállította az irodalmi alapanyagot is. Nem fogok nagy titkot elárulni, nem rontották el, még ha több évtized elteltével szereti is a közönség valamiféle B-filmes kosárkába besöpörni a mozit. Nos, A csapda (én mindig így hivatkoztam rá a regény okán, sokkal jobban is áll ez a cím, mint a film sajátja) egy rendkívül igényesen összerakott, kimondottan ízléses kommandós mozi, ami egy percig sem tagadhatja le a rendező kémfilmek és háborús sztorik forgatása kapcsán szerzett tapasztalatait. Hamilton olyan összetevőkből épít fel egy nagyívű történetet, amikben alapesetben nem lenne epikus vetület: a forgatási helyszínek zártak, érezhetően nincs kimagaslóan nagy költségvetés a produkció mögött, de minden nagyon okosan jelenik meg előttünk, nem érezzük azt, hogy a pénzhiány miatt be akarna minket csapni a rendező. A zene remek hangulatot teremt, az autentikus táj borzasztóan jó atmoszférát biztosít, és mint egy jó kémfilmben, a szereplők sokkal inkább végzik a dolgukat sunnyogva, álcázva, konspirálva, mintsem mindent és mindenkit is felrobbantva.
Fox és Shaw angolos tunyasága nagyon jól fest a cselekményben, Ford kezdeti arroganciája és profizmusa szintúgy. Barbara Bach és Richard Kiel jelenléte is egyfajta visszautalásnak tűnik Hamilton Bond-vonatkozású múltjára, egyébként mindketten nagyon ügyesek. Franco Nero és általa a történet egyik potenciális hajtókereke az a tényező, ami jól érezhetően mégis leválasztja ezt a mozit a Navarone ágyúiról: ez a Leskovar nyilvánvalóan nem az a Leskovar. Furcsa mód mintha azt sugallaná nekünk ezzel a film, hogy bár egy, a Navarone ágyúi után következő történetet dolgoz fel, ő maga nem közvetlen és direkt folytatása J. Lee Thompson mozijának, annál inkább MacLean regényének – vélhetően ez a fajta önállóság, saját lábon állás az, ami ennyire egyben tartja a projektet. Ez a film önjogán létezik, nem az a célja, hogy egy klasszikus jó hírén szörfölve kreáljon magának nézőközönséget. Ehhez igazodva nem beszélhetünk esetében a korábbi mozi dramaturgiájának megismétléséről sem, hacsak nem annyiban, mint bármelyik kémfilm megtenné azt. Hasonlóképpen értelmetlennek tűnik Peck és Niven összehasonlítása Shaw-val és Fox-szal: egyrészről, négy hatalmas kaliberű színészről beszélünk esetükben, másrészről utóbbi duóval szemben méltatlan lenne elvárni, hogy játékukat igazítsák a két nagy elődhöz. Erre nem csak nem kényszerülnek, de láthatóan van saját véleményük a két karakterről. Fox érezhetően komikusabb irányba tereli Miller figuráját, és Shaw is egy joviálisabb, már-már nagypapaszerű Mallory őrnagyot prezentál nekünk, akiben nyoma sincs a Peck-féle „interpretáció” neurotikus vonásainak.
A magyar változatról: ebből a filmből is létezik egy régi szinkronos verzió, amiben Rékasi Károly még Fordot és nem Foxot magyarította. Ezt jobbnak is tartom, mivel a fiatal Fordhoz mindig is jobban illettek az élesebb, fiatalabb hangok, sosem tett jót ezeknek a korai szerepeknek, mikor erőszakosan a vele túlságosan is összenőtt Csernák Jánossal csináltatták meg a frissebb szinkronokat. Koncz Gábor hangja is jobban állt Shaw-nak, mint Mécs Károly, de ezen a téren nem olyan drasztikus a változás. Apró és mellékes vetület még, hogy a két magyar szinkron között maga a film is változott, rövidke jelenetek ki- vagy bekerültek, változott a bevezető stáblista, itt-ott megvagdosták a zenét. Talán ebben az esetben is a régi, eredeti változat a valódi etalon.

Szórakoztató, sikerült, nagyon eltalált hangulatú háborús film a Force 10 from Navarone, bátran merem ajánlani a kaland, kém és a háborús sztorik kedvelőinek is.

*Kivéve talán, ha maguk a jugoszlávok csinálják…