A piszkos tizenkettő (A piszkos tizenkettő 1.) (1967) 87% 160★

Anno egy értékelésben már hosszabban kifejtettem, mitől olyan eredeti, veszélyes és saját korára kimondottan intelligensen reflektáló mozi A piszkos tizenkettő. Ezeket a gondolatokat már csak gyorsan és sebtiben foglalnám össze, a titok nyitja nagyjából ugyanott van, mint a Kelly hősei esetében is: ez a film tulajdonképpen már a vietnami háború árnyai által terhelt időszak terméke, amiben az amerikai filmesek előszeretettel tépték le alkotásaikban az amerikai hadseregre korábban ráaggatott glóriát. A katonák ebben az esetben nem hogy fosztogató, mocskos trükkökkel játszó megrögzött túlélők, hanem egyenesen börtöntöltelékek, bűnözők, akik az allegória kiteljesítéséhez nem a német hadsereggel, hanem annak elegáns, finom, művelt tiszti karával, a tisztek feleségeivel és hölgypartnereivel csapnak össze. Nem is annyira összecsapás, mint inkább mészárlás ez, olyan kegyetlen és bestiális gyilkolás-orgia, ami sokkal jobban emlékeztet a holokausztot idéző ipari megsemmisítésre, mintsem bármilyen harctéri helytállásra. Árnyalja persze a képet, hogy mindez kalandfilmes, akciódús, nem egy esetben humorral átitatott közegben jelenik meg, ráadásul remek jellemfejlődések, bajtársi kapcsolatok, a különböző hátterű szereplők közötti társas viszonyok alakulnak ki a szemünk láttára, így a mozi fináléjában nem is tudatosul bennünk, hogy kedvelt, amúgy erőszaktevő és gyilkos hőseink éppen benzinnel öntenek le több tucat bezárt embert, hogy aztán röhögve rájuk robbantsanak egy komplett kastélyt.

Nos mindez aligha működne (vagy nem ennyire jól működne), ha a tizenkét antihős és az őket vezető Lee Marvin nem lenne ennyire velejéig rátermett, avagy legalábbis feltűnően ideális a szerepre. Marvin egyrészről (ez az aktuális sirámom) már itt is öreg a szerepére, de ez sokkal kevésbé fáj nekünk, vastagon elviszi a hátán a szerepét és az egész mozi meghatározó arculatát, noha saját bevallása szerint nem szerette a projektet. Ez nagy meglepetésre nem ad okot, háborús veteránként vélhetően joggal nézte ferde szemmel a hadseregről itt bemutatott újszerű, az ő szemszögéből minden bizonnyal torz, olcsó és kereskedelmi képet, dacára az erőszak prezentációja terén felmutatott realitásnak, vagy legalább nyíltságnak. Hogy ez mennyire lehetett erény az ő számára, az nehéz kérdés – szerintem igazán csak a Ryan közlegény megmentésének sokkoló technikai kivitelezése óta hisszük azt, hogy a háborús film realitása a vizuális hatásokon és az erőszak ábrázolásának nyers erején mérhető le, remek ellenpélda erre a Dunkirk, amiben egy csepp vér sem folyik.
A tizenkettőt illetően a beválogatott szereplők háttere egészen izgalmasan sokszínű. Egyrészt látszik, hogy közülük körülbelül négyen mindössze mellékszereplők, komolyabb funkció nélkül az események nagy egészét nézve. Ketten külsős sztárok, egy sportoló és egy énekes, utóbbi a forgatásról idő előtt távozott, így a sztori teljes egésze szempontjából ugyancsak nem nyer valódi értelmet a jelenléte. A többiek bevált és ismert nevek ilyen-olyan szcénákból, Cassavetes a független filmesektől, Clint Walker a westernek világából érkezett, Bronson talán a többiekhez képest már ekkor is bírt valamiféle általánosabb sztárstátusszal. További két feltörekvő tehetség ezen jobban csengő nevek között himbázva lopja a show-t: Donald Sutherland nemcsak otthon van a tökkelütött bohóc szerepében, de a rendező is ad neki egy saját szekvenciát (ez elvileg Walkernek köszönhető egyébként), Telly Savalas pedig elementáris erővel, mégis látszólag könnyedén és gond nélkül formálja az őrület és vallási meggyőződésből táplálkozó gonoszság mocsarában hempergő Maggottot. Ugyancsak kivételezett szerepet kapott Bronson, mivel egyrészt spoiler} és mit ad isten, ő az egyetlen elítélt, aki relativizálható cselekedet miatt került rács mögé, így jogos pályázó a néző és Reisman szimpátiájára, bár utóbbi lehetőséget nem fejti ki a film.
Borgnine-tól Kennedyn és Ryanen át Jaeckelig a mellékszereplők sora sem kutya, a fényképezés minősége remek, a rendezés pedig nagyon konzekvens, a mozinak stílusa van. Nincs itt semmi tolakodó és feltűnő részlet, de egységes és átgondolt az összkép. A műsoridő hossza nem fájdalmas, pedig igen hosszú, mégis elmondhatjuk, hogy érdemi tartalommal van kitöltve, sőt, nem egy fontos részletet a bemutatott folyamatból csak nyúlfarknyi vágások illusztrálnak – hogy ezekkel amúgy pont a legköltségesebb jeleneteket spórolták meg, igazából egyfajta szellemességeknek is betudható.
Amivel azonban vannak gondjai a filmnek, az a következetesség és ezzel részben összefüggésben a vágás. Egyrészt a piszkos tizenkettő valójában tizennégy, igazából tizenhárom, mivel Trini Lopez távolmaradása miatt Jaeckel katonai rendőr karaktere ugrott be a műveletre. Ebben logikát ne nagyon keressünk azon kívül, hogy a forgatókönyvből valószínűleg hiányzott egy tizenkettedik, avagy csak menet közben jöttek rá, milyen jól mutat Jaeckel a vásznon. Clint Walker karakterét valószínűleg elátkozták, a kiképzés alatt homályos, tud-e Posey olvasni vagy sem, a fináléból pedig egyszerűen kimarad, bár a sorsa így sem marad nyitott kérdés. A film alapötlete tárgyilagosan nézve komplett ostobaság: a kastély remek célpont a légierő számára, ha bevehető 12 katonával, akkor bevehető volna 12 partizánnal is, de megdöbbentő módon alig őrzik, fizikai értelemben nem határolja még kerítés sem. Az alapötlet az elítéltek bevetéséről Maggott példáján bukik el – ha bárki komolyan gondolta az akciót, számolnia kellett volna a jelöltek gondosabb kiválasztásával, és bár pszichiátriai elemzésen átesnek a cselekmény során, a róluk születő ítélet lehangoló és túlzó, igazi pszichopatát csak egyet ismerünk fel köztük, ő viszont félreérthetetlenül az, és furcsa, hogy ez nem szúr szemet Reismannak.

A film mindezzel együtt őrületes nagy klasszikus, ami legfőképpen korosztály-független hódító erején fedezhető fel. Évtizedek óta köti le a nézőit, nemtől függetlenül is, köszönhetően a jól megírt és filmre vitt sztorinak, a műfaji sokszínűség organikus, semmilyen irányba ki nem lógó egészének, illetve a briliáns színészi munkának. Ha bizonyos részleteiben találhatunk is hibákat a filmen, nincs igazán okunk sokáig rágódni rajtuk.

Remek film.
Tudni kell rólam, hogy ki nem állhatom a háborús filmeket és nem is nagyon nézem őket.
Idegesítenek és ennyi.
Ennek ellenére ez előtt a film előtt le a kalappal. Nagyon jó, nagyon jó színészekkel és egy hihetetlenül jól felépített történettel. Örülök, hogy láthattam.

A haborus filmek közül a legjobb.

Ez egy szuper film. Gyerekként láttam először és már akkor is nagyon megragadt bennem. A film igazi mondanivalója nem is annyira a háborúról szól, valójában egy háborús film köntösébe bújtatott lélektani dráma. A felvonultatott szereplőgárda is kiváló.
Mostanában olvastam a könyvet is, az is fantasztikus, ott még jobban ki van hegyezve a történet ennek a 13 terhelt múltú embernek az összecsiszolódására, és a sokkal teljesebb képet kaphatunk a főszereplők jelleméről.
Csak ajánlani tudom a filmet (és a könyvet is).

Ez a film szintén végigkísérte a gyermekkoromat, részleteket láttam belőle, melyek színesen élnek emlékezetemben, ám csak tavaly sikeredett rávennem magam a végignézésére. (Utána még a könyvet is elolvastam és beszereztem egy dupla lemezes DVD-t)

Humoros, igaz, KLASSZIKUS!

Jó film, jó színészekkel. Különösen Telly Savalas döbbentett meg, mert nem egy jóságos 'Kojak felügyelő'. A végső történések szinte robbanásig feszítik az ember idegeit. Azt hittem, már a végén előre is tekerek, hogy megtudjam, mi lesz.

újranézés!
örök klasszikus!