La Bamba (1987) 85% 35★

Gyerekkoromban nagyon sokszor láttam ezt a filmet, mondhatni az egyik kedvencem volt. Korábban fogalmam sem volt, hogy ki az a Ritchie Valens, de ennek a filmnek köszönhetően már tizenévesen megismerhettem a nevét. Nagyon jó választás volt a szerepre Lou Diamond Phillips, bár szegényt azóta sem tudom függetleníteni Ritchie karakterétől, és valószínűleg csekély foglalkoztatottságának köszönhetően már nem is nagyon fogom.
Az nagyon megmaradt bennem, hogy akárhányszor megnéztem a filmet és odaértünk ahhoz a jelenethez, mikor pénzfeldobással döntik el, hogy ki szálljon fel a gépre spoiler A napokban láttam egy videót, ami arról szólt, hogy Ritchie igazi családja mennyit segített a készítőknek a film elkészítésében és bizonyos jelenetek mennyire érzékenyen érintették őket. Azt is elmesélték, hogy amikor eljött ennek, a már általam is említett, jelenetnek a forgatási napja spoiler Megható volt.

Hülye dolog lenne a kortárs, hasonszőrű mozik anyagi sikereit látva épp itt elkezdeni példálózni: lám, ’87-ben megcsinálták ezt tökéletesen, régen minden jobb volt! – de úgy tűnik, muszáj lesz. Függetlenül attól, hogy nem hiszek a régen minden jobb volt mantrának, nagyjából biztosra veszem, hogy filmként a La Bamba ezerszer jobban össze lett rakva, mint a 2010-es évek nagy könnyűzenei témájú blockbusterei, és ebben bizony szerepe van a mozi korának is. Törvényszerűen más szellemiségben, más művészeti koncepció és főleg más anyagi megfontolások jegyében született…

Témaválasztását tekintve egy alapvetően fehér foltnak tűnő zenetörténeti korszakra tekinthetünk itt vissza, az ötvenes évek végi rockabilly aranykorra és végnapokra, közvetlenül a brit invázió, meg a folk énekesek feltörését megelőző utolsó pillanatokra. Ez a rockabilly dolog a jóval később alakult vintage zenekarok mellett Elvistől és az így vagy úgy hozzá valahogy kapcsolható nevektől hangos, de a műfaj nagysága volt Ritchie Valens is, akinek hiába nem ismerős a neve, a La Bamba című slágerét bizonyosan minden emberi fül hallotta már legalább ötvenszer, és feltételezésem szerint bulizni is remekül tudna rá bárki bármiféle gátlásosság nélkül.
Szóval Valens karrierje megdöbbentően rövidre sikerült, mindössze két aktív esztendővel és két nagylemezzel a háta mögött lehetne ő a korai rock and roll James Deanje, ha ezt a szerepet nem adtuk volna már oda Buddy Hollynak. Valens mexikóiként alulról, önerőből, saját tehetségével vált sztárrá, ösztönösen szerette és jól játszotta a saját zenéjét, látszólag ebben a sikertörténetben nem volt annyi misztikum, mint azt sok modern zenész film sugallni akarja hőseiről.
A sztori legfőbb értéke, hogy családtörténetként is funkcionál, és éppen a feldolgozott szűkös időkeret miatt teljesen érthető távlatokat és emberi fejlődésmintákat felölelve. Nem ugrálunk nagyokat az időben, nincsenek kínosan klipszerű zenei betétek, itt mindennek megvan a maga helye és ideje, a családi dráma és a zenei karrier épülése tud organikus egészként egymás mellett létezni. Köszönhető ez annak is, hogy minimum Ritchie testvére a nagy muzsikussal egyenértékű karakter a filmben, akinek a kisebbrendűségi érzéseit megértjük az élethelyzet miatt – de, és ami talán a legfőbb lényeg, nem azért, mert Valens valamiféle elvont, érthetetlen, küldetéstudatos csodabogár lenne (mint Boseman James Brownja, vagy főleg Malek Freddie Mercury-ja). Lou Diamond Phillips előadásában Valens tökéletesen emberi figuraként jelenik előttünk meg, és ezzel vélhetően sokkal érthetőbb is a története, mint a komplexusos, elmaszatolt előbb hivatkozott karaktereké.
A hitelesség tekintetében nincs sok pro és kontra érvem, Phillips eleinte látványosan túlkorosnak tűnt a húsz év alatti szerepéhez, de ha megnézzük a Valensről készült fotókat, hát ő sem néz épp ki tizenhét évesnek. Rövid utánaolvasások után az a benyomásom, hogy a sztori sok finom részlete passzol a valósághoz, a családi dráma vélhetően nagyobb részt írói munka, de ez igazából részletkérdés.

Ajánlott a megtekintésre, nemcsak mint zenész film, hanem általában véve, mint dráma. A felhangzó zenék természetesen validak, máig is hatnak az emberre, nincs vintage-érzetünk a hallgatásuk közben.

Imádtam a filmet, nem is értem miért vártam ilyen sokáig a megnézésével. talán mert szinkronnal akartam volna megnézni, de jobb is volt így, hogy angolul láttam Az első képkockái hátborzongatóak, féltem, hogy a vége is nagyon hatásvadász lesz, de azért így is megkönnyeztem. Atyaég, mennyi minden maradhatott ebben a srácban, no meg a többiekben a gépen. Ahh, az élet nagyon kiszámíthatatlan.
A bátyja idegesített a féltékenykedésével, amúgy a családja meg a barátnője nagyon helyesek voltak. A csodaszép autókkal és a zenével pedig továbbra sem tudok betelni.

Nagyon szeretem, első zenés filmnézéseim egyike gyerekkoromban.

Régen imádtam, jó volna újranézni, kíváncsi vagyok, most milyen hatást váltana ki.