Tick, Tick… Boom! (2021) 82% 175★

Idén leszek 30 éves. Jon minden kétségét, fájdalmát, önzőségét és aggodalmát átéltem. Abszolút nézhető musical azok számára is, akik nem ismerik Jonathan Larson munkásságát, de úgy az igazi, ha legalább egyszer (de inkább többször) láttad a Rentet, mert így bizonyos részletek sokkal ütősebbek vagy éppen kellemesebb meglepetést hordoznak. A dalok hangszerelésében is visszaköszönnek ismerős érzetek. Egyébként a zene simán hallgatható, nem csak a film kontextusában, hanem önmagában is. Az eleje humoros, a végére a lelkem is kizokogtam. Ezért az alakításért Andrew Garfieldnek minden létező díjat odaadnék, ahogy magának a filmnek is. Imádtam, kedvenc lett.

Ez nekem nagyon tetszett, imádom Andrew Garfieldet, az egyik kedvenc színészem lett, mióta először megláttam őt, azt hiszem még a Csodálatos Pókerekben Peterként, és A fegyvertelen katonában alakított szerepe óta nagyon, de nagyon szeretem. :-) ❤ Annyira cuki, és ebben a filmben teljesen ki maxolta, ő vitte el az egész filmet, szórakoztató is volt, és izgalmas, ahogy végig vezetett John Larson életén, ahogy igyekezett létrehozni az élete legnagyobb művét. :-) Nagyon szeretem az életrajzi igaz történeteken alapuló filmeket is, és ezt is nagyon élveztem. :-D A zenék tetszettek, olyan jó ritmusos volt az egész, és pörgős, a többi szereplő is jók voltak, de leginkább háttérben maradtak, nem tudtak kitörni Andrew mellett, de nem is baj, így is nagyon szuper volt. :-D Azt hiszem ez újranézős lesz még jó párszor, és abszolút kedvenc. :-) ❤

Ha anno a A Legnagyobb Showman-re 9 csillagot adtam, akkor erre szinte muszáj leszek megadni a 10-et. Mivel én is a harmincas éveim elejét taposom, kellemetlenül húsba vágott a témája. Én is sokszor érzem úgy, hogy fogytán az időm és nem tartok sehol az életben. Le kéne már valamit tenni az asztalra, de mindig ott a kérdés: Mit? Hogy? Mikor? Hogyan? Elég lesz-e? Elég vagyok-e? Ezzel is kéne foglalkozni, de arra is kéne időt szánni, stb. Mindeközben az élet túl rövid ahhoz, hogy ne azt csináljuk, amit szeretünk és ami igazán boldoggá, motiválttá tesz bennünket. Lényegében erről szól a történet, amit Andrew játéka tökéletesen átélhetővé tett, a dalokat pedig egytől-egyig imádtam, szóval valószínűleg azokat még többször is elő fogom venni. Szerintem ezt az értékelőt nem is húzom tovább, mert nem igazán tudok belekötni, és kivételesen nem is akarok, hisz ez így jó, ahogy van.
Nem hittem volna amúgy, hogy egy musical jobban leköt majd, mint az év legvártabb sci-fije (lásd. Dűne), de bizony így lett, szóval mindenkinek teljes szívből ajánlom a megtekintését, és remélem, hogy legalább annyira tetszik majd nektek, mint nekem, mert műfajában szerintem az egyik legjobb lett.
ui.: Oké… egyetlen kérdésem azért akad: spoiler

Elsősorban azért néztem meg ezt a filmet, mert lehetséges Oscar esélyesnek tartják több blogon/vlogon ( a Netflixes filmek közül még A látszat ára és természetesen a A kutya karmai közt kap ezeken a listákon helyet). Szinte semmit nem tudtam róla, azon kívül, hogy musical…
Azt gondolom többet kaptam, mint amit vártam. Maga a zenei mű (annak ellenére, hogy én azt gondoltam, hogy a filmhez írták) egy már létező musical, a fiatalon elhunyt Jonathan Larson munkája, melyet a saját élete inspirált. Egészen pontosan az az időszak, amikor közel a harminchoz, úgy érezte, hogy már illett volna valamit letenni az asztalra, már be kellett volna futnia, ehelyett még mindig az első musicaljével küszködik. Sokan éltünk át hasonlót, mindenki legalább egyszer megfogalmazta az életében, hogy „nem itt kellene tartanom”, „elvesztegetem az időmet”, „fel kéne adnom az álmaimat”, „valami rendes munka kéne”…
Pont ezért könnyű azonosulni a főhőssel és ezzel a történettel, amit egy nagyon pontos rendezéssel kapunk meg. Alapvetően nem választott egyszerű szerkezetet, mert a mű színpadi változatába illeszti bele Jonathan életének apró darabkáit, de mégis működik és könnyen követhető. Jók a dalok, kreatív a díszlet, de ami miatt kiemelkedő az egyértelműen Andrew Garfield játéka, akit mindig is kedveltem, de csak most, hogy utánanéztem tudtam meg, hogy komoly színpadi múlttal is rendelkezik és ennél a szerepnél erre szükség is volt. Arra meg hogy ilyen szinten énekel, arra szerintem senki sem számított:) (Tény, hogy nem egy Mamma Mia szintű dalolászást kapunk, hanem egy tökéletesen előadott zenei művet). Ez a film Andrew Garfield jutalomjátéka, aki szerethetővé teszi Jonathan figuráját, valóban drukkolunk neki, hogy összejöjjön egy Broadway bemutató. Ebben (a filmtermés szempontjából) kicsit szegényes évben Andrew Garfieldnak egyértelműen az Oscar jelöltek között kéne lennie (esetleg még a hang/ vágás/ filmdal is játszhat…).

Az a vicces, hogy imádom Jonathan Larson másik musicaljének, a Rentnek a zenéit, viszont a többi munkájának nem igazán néztem utána. Pár hónapja belefutottam itt snitten ebbe a filmbe, elolvastam a leírást, érdekesnek tűnt, de nem esett le, hogy ez Larsonról szól :’)… szóval amikor a film elején feltűntek felvételek a Rentből és Anthony Rapp mondta, hogy az összes előadást Larson emlékének szánják, akkor már tudtam, hogy én ezt a filmet szeretni fogom :D.

A Tick, Tick… Boom! amúgy is Larson saját életén alapuló musicalje, de ez a film több lett annál: egyszerre tiszteleg Larson emléke előtt, ugyanakkor azt éreztem, hogy ez egy óda az egész Broadwayhez. Lin-Manuel Miranda tökéletesen rakta tele a filmet easter eggekkel (aminek jó részét természetesen én se vettem volna észre, hisz nem vagyok Broadway szakértő, szóval hatalmas köszönet a youtube-os videóknak :D). Nagy kedvencem lett a Sunday… egy alapvetően sokkal bohókásabb hangvételű szám gyönyörű feldolgozása, ahol minden egyes mellékszereplő neves Broadway színész (és ajj, amikor felbukkant az a néhány Rentes cast :) ).

Szóval azt mondanám, hogy ez a film elsősorban azoknak lesz nagy élmény, akik alapból szeretik a musicaleket, akik pedig a Broadway világában is jártasak, azoknak pedig valószínűleg hatalmas élmény :D. Ettől függetlenül szívesen ajánlanám azoknak is, akiknek ez a műfaj nem tartozik a kedvencei közé, mert úgy érzem, Larson munkásságával mindenképp érdemes legalább egy kicsit megismerkedni. Itt pedig el lehet ejteni azt a közhelyet, hogy „az élet írja a legjobb (bár jelen helyzetben legszomorúbb) forgatókönyveket”… a szívem szakad meg Larsonért, amiért nem élhette meg, hogy milyen hatással van a munkája a Broadway világára és alkotóira… köztük Lin-Manuel Mirandára is, aki most ilyen szép emléket állított neki.

Muszáj megemlítenem, hogy Andrew Garfield mennyire tökéletes volt erre a szerepre, Ewan McGregor óta nem volt olyan színész, aki ennyire meglepett volna az énektudásával. Eddig is kedveltem őt, de ezzel végleg megnyert magának.

(Minél többet áradozok erről a filmről, annál inkább úgy érzem, hogy kevés rá az a 8 csillag… de ezt majd egy későbbi újrázás során eldöntöm :D).
Miután már vagy két hete szinte naponta újrázom a filmnek legalább a felét (mondván "csak a kedvenc jeleneteket pörgetem át"), így úgy döntöttem, hogy mehet rá a 10 csillag, hisz ilyet nem csinálok sűrűn :).

Nekem ez egyáltalán nem tetszett. Andrew játéka nagyon nem jött át, szinte egy szereplőt sem kedveltem meg. A dalok meg nagyon nem tetszettek.

Röviden? Túlértékelt.

Andrew-t alapból bírom és elég nagy hájpja van a filmnek (ráadásul pont jó egy kihíváshoz is) így habár nem túl nagy, de azért (akaratom ellenére is!!) nem túl kicsi elvárásokkal ugrottam a filmnek és hát azt kell mondjam; csalódtam. A film felépítésének ötlete k**va jó! A szereplőgárda szintén nem volt rossz… De mégis összességében elég nagy semmi lett. Ugyanazt tudom írni amit egy másik filmhez is: Csak azért mert szomorú történetet mesél el valami 1-2 felkapott színésszel még sajnos nem lesz kapásból jó egy film.

Egy olyan dolgot ragad meg ez a film, amin mindenki legalább egyszer elgondolkodik az életben: az idő múlását és azt, hogy ez tulajdonképpen megállíthatatlan. Közben meg belül szorongunk, hogy még tulajdonképpen semmi sem történt velünk, de minden pörög körülöttünk, másoknak sikerül, nekünk meg nem. Andrew játéka annyira tökéletesen adta át ezt az érzést, hogy egyszerűen lehetetlen lecsillagozni ezt a filmet. Csodálatos egy szóval leírva. Keserédes, de szép történet. Még most is pörögnek bennem a kérdések, amiket Andrew karaktere is feltett magának, miközben azon aggódott, hogy hamarosan betölti a harmincat és még mindig nem tart sehol sem. Én meg azon gondolkodom, hogy vajon hány száz ezer ember érzi még ugyanezt a világon? A legjobbkor jelent meg ez a film és most kicsit sajnálom, hogy nem néztem meg rögtön akkor, amikor kijött. A zenék is magukért beszélnek, én egészen biztosan vissza fogok térni ehhez a filmhez és kedvencé is avattam ezzel a lendülettel.
Nem mellesleg Andrew ezért meg kellene, hogy kapja az Oscar-t; miközben néztem végig az járt a fejemben, hogy ez az ember mihez nem ért? Szóval hajrá-hajrá :)

Ezzel a filmmel kb most úgy jártam mint anno a Szólít a szörnynél, gondoltam elindítok valami kis lájti musicalt és egynek elmegy. Habár a szememet nem sírtam ki mint az előbbi filmnél, de el-el szorult azért néhányszor a torkom. Bevallom, nem olvastam el miről fog szólni a film, sőt még a rendezőt sem néztem meg szerencsére, mert a Hamilton után nagy elvárásaim lettek volna, és talán kevésbé tetszett volna, de én ezt most nagyon szerettem. A Rent filmfeldolgozását pár éve láttam, és habár 1-2 szám eléggé tetszett belőle, a kedvenceim közé azért nem került be, így a zeneszerzőt sem jegyeztem meg, tehát meglepetésként ért a végén a felismerés, hogy ez igaz történet. Andrew Garfieldért nem igazán rajongok és néha kicsit idegesített is, de összességében jól játszott és a cameo-s szereposztást imádtam (Schuyler sisters <3). Ha nem is egy Hamilton, azért az utóbbi évek zenés filmjei közül magasan kiemelkedik, és rettentően örülök, hogy nem pár hónappal korábban (a saját 30. születésnapom) láttam, mert igencsak depresszív hangulatba kerültem volna :D

Vegyes érzésekkel ért véget számomra a film. Nem szeretem a film műfaját, de mostanában annyit jött velem szembe ez a film, hogy úgy voltam vele, hogy akkor csak adok neki esélyt. Azt megállapítottam, hogy a műfaj ugyanúgy nem fekszik nekem, amit megspékelt, hogy brutál hosszú játékideje van a filmnek, ami nekem nagyon sok volt és sajnos voltak részek amiket nagyon untam és voltak részek amiket nem is értettem, hogy miért kellenek bele.
Ami a pozitívumot adta a filmnek az az, hogy az életkorom annyi mint a főszereplő fiatalembernek és bizony jól mutatja, hogy ilyenkor elkezd az ember agyalni, hogy mit ért el, hol tart az életben, a kisgyerek aki volt most hol akart tartani? Büszke lehet-e önmagára? Van-e idő kiteljesedni? Hű vagyok-e önmagamhoz, vagy mennyi kompromisszumot kötök, boldog vagyok-e így? Tudnám-e jobban? És a többi és a többi, amit szerintem minden harmincas érez… Én persze nem tudok hozzá énekelni és dalba foglalni, de ezt teljesen átéreztem. A másik ami szerintem a kor sajátossága, hogy felfogod úgy igazán, hogy vannak közeli emberek akiket elveszítesz, rengeteg kapcsolat alakul át, vagy az újak már egészen másmilyenek és a szabályai is mások, mint amilyenek a tini barátokkal és ismerősökkel.
Mindent összevetve nem voltam elájulva a filmtől. Nagyobbnak érzem a hype-ot körülötte mint amit tud a film számomra. Az biztos, hogy kellően elvont a műfajon belül is tehát tökéletes oscar jelölt.