Buddy Holly története (1978) 71% 14★

Azt hiszem, idehaza ez a film egy igazi elfeledett gyöngyszem. Ennek oka talán az lehet, hogy a nyugati tömegkultúrát elzáró és megszűrő Vasfüggönyön anno Buddy Holly zenéje és a Holly-jelenség nem jutott anno át, hasonlóan Ritchie Valenshez. Kettejük sorsáról és életéről filmet forgatni amúgy „hálás” feladat, hisz rendkívül, tragikusan korán meghalt, sikereik csúcsára viharos gyorsasággal felérő zenészekről van szó – a Valens életét feldolgozó La Bambához hasonlóan így ez a mozi is pályázhatna a valaha készült legjobb zenész-életrajzi film címére.

Bár sok kritikus kifogásolja, hogy sokszor igazán lazán kezeli a valós eseményeket, a Buddy Holly története filmként remekül működik. Nagy meglepetést nem okoz, hogy mivel 1978-ban készült, sokkal hitelesebben, erőlködés és direkt giccsesség nélkül hozza az ötvenes évek életérzést és miliőt, mint a manapság készülő darabok, hisz az alkotók javának valódi élményei, emlékei voltak arról a korszakról, és maga Holly is még csak húsz év távolságra volt tőlük.
A rendezés korrekt, a forgatókönyv egységben tartja az eseményeket, talán csak a magyar szinkron rondít kicsit bele az összképbe. Ami szuper, az a zene és Gary Busey. Az ördög gondolta volna, hogy ilyesmikre volt képes a fickó, mielőtt ráégett az akciófilmes főgörény típuskaraktere. Remekül játszik, noha van az egész jelenlétében valami nyugtalanító, legelőször is talán azért, mert 33 éves benga állat létére egy 22 éves srácot kell alakítania. Mindezzel együtt tökéletesen magára húzza Holly jellegzetes gesztusait, mozdulatait, stílusát, és ráadásul a prezentált zenéért is maga felelt úgy ének, mint hangszeres játék terén – ez azért elég bámulatos alakítás így egyben, finoman szólva zárójelbe teszi az elmúlt évek néhány hasonló szerepformálását.
A zene, mint írtam, elvileg hiteles, mindent a színészek játszanak, ráadásul egy IMDB-s trivia alapján az adott helyszínen, élőben. Nem kétséges, hogy ilyesmit csinálni country és rockabilly zenei közegben van leginkább lehetőség, sőt, még egy korai Beatles vagy Rolling Stones életrajzi moziban is el lehetne sütni, de az időben magunk felé mozdulva egyre nehezebb dolga lenne a színészeknek. Itt mindenesetre kihoznak belőlük mindent, ők meg láthatóan élvezik csinálni a dolgot. Win-win.
A La Bambával összevetve érdekes összecsengés, hogy a záróakkord ugyanaz a koncert, amiről hazafelé utazva repülőre szálltak a zenészek, és érdekes is lehet összevetni a két témába vágó jelenetet. Talán majd meg is teszem egy karcban később. Ezt a bizonyos finálét méltó módon tíz percre nyújtják el, és ezt teszik meg a film abszolút lezárásnak – hogy mindenki úgy emlékezhessen Hollyra, ahogy valószínűleg ő is szerette volna.

Jó film, egy lehetséges referenciapont zenész-életrajzos filmek kedvelői és készítői számára is.

Ez az a nyolcas, amikor inkább felfelé domborodik és már majd kidurran.
Gary Busey-ból nagyon klassz Buddy Holly lett, külön tetszett, hogy sok buseyságot nem vitt a hollyságába, sikerült visszafogott és szimpatikus zenészfickónak maradnia. Én főleg ezért tartottam a nézéstől, de a kihívás miatt úgy vagyok az 5 filmmel, hogy ha már, akkor a műfajt is szeressem, és lehetőleg kevés akciót gyűjtsek tőle (mert azokból ismerem őt leginkább). Úgyhogy nagyon kíváncsi voltam, hogyan alakul át azzá a zenésszé, akit az elmúlt kb. 25 évben megismertem hang- és képanyagból, és szerintem ez tényleg (egy jól megugrott) kihívás lehetett neki.

Ez egy meglepően jó film! Nem tudom, miért pontozták ennyire le…talán az az illető is úgy nézte, mint én a közepéig, csak gyorsban, előrepörgetve:) – ’50-es évek amerikája, sznob kisváros, bigottan vallásos közösség, az „ördögi” rock and roll-t csírájában igyekeznek elfojtani, de a három tehetséges srác – Buddy Holly és a Tücskök – igyekeznek kitörni ebből.Eddig tipikus lázadó sztori, de aztán… eszméletlen, miket vállalnak be… koncert telt házas néger közönség előtt, a két faj
szigorúan elkülönített korszakában, néger zenészekkel turnéznak – na innét érdekes a történet, Buddy Holly öntörvényű, önfejű srác, szereti, ha az elképzelései szerint mennek a dolgok, de csak a színpadon lázadó, a magánéletében nem, igazi különc. A film nagy pozitívuma, hogy a fiúk eredetiben játszanak, a főszereplő Gary Busey szintén saját maga énekel, olyan jól,hogy Oscarra is jelölték – persze az alakítása miatt is, ami látva a filmet, nagyon is érthető..