Bird – Charlie Parker élete (1988) 65% 16★

Engem ez nagyon nem kötött le. Rettenetesen unalmasnak éreztem és úgy tűnt, hogy egész nap ezt az egy filmet néztem.
Nyomott hangulatú, ami még nem is lenne baj. De jaj, nagyon untam! :( Szeretem az életrajzi filmeket, ezért is választottam ezt. Mondom, mi lehet a baj? A jazz műfaja távol áll tőlem, de gondoltam egy film esetében nem csak ezen lesz a hangsúly, elfér benne a jó jazz aláfestés. Ebből is kicsit többet kaptam, mint szerettem volna. A végtelenített, instrumentális zene nekem szintén unalmas hosszútávon. Van kivétel, de ezt most hagyjuk.

Egyszer végig szenvedtem, de többször biztos nem megyek a közelébe.

Óriási csalódásnak tűnik ez a film annak fényében, mennyire vártam és vágytam már régóta a legikonikusabb Charlie Parker-életrajzmozira, illetve hogy milyen sokat reméltem Clint Eastwood rendezői képességeitől. Lássuk be, a vén róka ma már szent tehén, ha vannak is kevésbé süvegelt filmjei, ezeket inkább kollektív jóindulattal elfelejtjük, vagy időről időre megpróbáljuk őket újraértelmezni – így talán nem is véletlen, hogy a Birdre idehaza kis túlzással ma már a kutya sem emlékszik.

A mozi a legendás szaxofonos, Charlie Parker életútját próbálja nyomon követni. Jazz tanszéki gyorstalpalót most nem tartanék, aki kicsit is szereti a jazzt és tudatosabban is utánanézett már, tudja, hogy Parker kikerülhetetlen alappillére a műfajnak, nélküle a ma jazzként ismert zenei forma vélhetően nem lenne olyan amilyen, és közel sem mellesleg karrierje és élettörténete is ordít egy drámai feldolgozásért. A saját maga által hátrahagyott csodálatos, érzelmekkel és belső feszültséggel teli zenei hagyaték pedig remek illusztrációja lehet bármilyen ebben a témában mozgó alkotásnak.
Ehhez képest tűnik Eastwood rendezése felettébb felszínesnek és gondolatmentesnek. Parker hányattatott, nagy sikerekkel és kudarcokkal teli, ám rövid életútjának hentes módjára esik neki: időben ide-oda ugrálva mutat be dicsőséget és bukást, drogfüggőséget, kitartó, szenvedéssel teli szerelmi kapcsolatot, de nagyjából abban a hitben, hogy Parker zenéje, történetének veleje, életének néhány sorsfordító pillanata ott van a néző memóriájában. Ezen a ponton Eastwood a megengedhetőnél sokkalta nagyvonalúbb – jó pár Charlie Parker témájú írás és egy komplett életrajz elolvasása után sem volt mindig tiszta, melyik jelenet pontosan hova illeszkedik a használt megannyi különböző idősíkban.
Haladó jazz-sznobként is érzek itt jó pár kivetnivalót: Buster Franklin kitalált figurája hibás benyomásokat tesz az emberre a jazz evolúciójáról, de különösen fájó, hogy dramaturgiai okokból Red Rodney figurájával helyettesítették az összes Parker mellett dolgozó meghatározó (egyébként nagyon kitartó és vele sokáig türelmes) zenészt. Maximum csak említés szintjén kerül elő Kenny Dorham, Fats Navarro és Miles Davis, elvileg látjuk a színen Howard McGhee-t, de nyoma sincs Max Roachnak, Bud Powellnek vagy Thelonious Monknak. Norman Granz alakja helyett egy semleges, átlag-menedzser figurát kapunk csak kézhez, és általában véve Parker szakmai oldalról tapasztalható kétes habitusából is csak annyit látunk, hogy folyton késik. A Dizzy Gilespie-t megjelnítő Samuel E . Wright semmit sem ad vissza a valódi Dizzy figurájából.
Zenei téren sem jobb a helyzet. Az egyébként az ötvenes évek jazz-szcénájából érkező, karrierjének javát Eastwood mellett töltő Lennie Niehaus utángyártott bop zenéje steril és hiába jó minőségű, pontosan a túlságosan is precíz stúdiótechnika által kiöli a dögöt a bopból. A színészek hangszerkezelése változónak tűnik, a sztereóban újravett Parker-darabok pedig szerintem nem érnek oda az eredeti, sokszor nem túl jó minőségű, de nagyon feelinges felvételek mellé, és érzésem szerint kicsit lassabbak is azoknál, Whitaker kezében a szaxofon néha Paul Desmondra emlékeztető vékonysággal szól.
A rendezés, mint írtam, nagyon kényelmes: elveszünk az időben és a térben, valójában nem kapunk magyarázatokat és drámai pillanatokat, csak hangulatképeket egy elátkozott szerelemből és a negyvenes évek végének jazz-szcénájából. Nem derül ki, miért lett függő Charlie, milyen is az, amikor repül és mi történik, ha nem tud repülni, de az sem, mitől olyan zseniális a zenéje – a mozi mindent tényként kezel, nekünk el kell ezeket fogadni és nem is marad más, ami a mozi világában tartana minket, mint a színészi játék. Ezen a téren Forest Whitaker kifogástalan – tökéletes az ötvenes évek közepén, élete utolsó napjait tengető Bird szerepében, és szintén jól teljesít Diane Venora is. A többi színész munkájáról sok mindent nem tudok elmondani: nem elég fontosak, nincs rajtuk elég hangsúly, és sokszor mintha nem is élnék át eléggé a helyzetet. Jó példa erre Pannonica de Königswarter felszínesen megmutatott figurája, aki itt egy folyton ugrásra kész dominának tűnik mindössze, miközben épelméjű jazz rajongónak csakis szuperlatívuszokban jutna eszébe beszélni róla – sokat tett Birdért és a kor nagy, szenvedő jazz sztárjaiét!
Rajongók süvegelhetik az olyan apró, találó részleteket, mint Pee Wee Marquette szerepeltetését a Birdlandben, de az ilyen figyelmességeket meg ellenpontozza a sugallat, miszerint Charlie halálával valami eltört, megváltozott a jazzben: hát nem, ez az egy erős és meghatározó fordulat a film vége felé teljes félreértés.

Sajnos hosszú és vontatott, rendszertelen, unalmas mozi a Bird. A fél karomat odaadnám, hogy jó legyen, de nem az. Aki jazz-filmet akar nézni, ide bizony csak akkor jöjjön, ha bírja cérnával és örömét leli abban, ha meghall egy Parker-melódiát. Ennél több pozitív élménye nem nagyon lesz.

Whitaker jó színész. Eastwood jó rendező. Ez a film viszont nekem most nem tetszett annyira, mint amire számítottam. Egy újabb művész aki a tehetségét kibontakoztatva nem tudja elviselni a velejáró megterhelést és a drogok/alkohol/nők tönkretették.

Nagyon tetszett. Örülök, hogy ezt láttam először és csak utána a Ray-t.

Sajnálom, de nekem ez a film bődületesen unalmas volt. 90 percet néztem meg belőle, részemről ezzel megnézettnek minősül. Ha 90 perc alatt nem történt semmit, már az utolsó egy órában ne is történjen!
Az egy dolog, hogy kilehetne üldözni a világból a jazz zenével, ettől még a film tetszhetett volna, mert a Whiplash-t például imádtam. Tudom, Charlie „Bird” Parker egy ikonikus alakja volt a jazz társadalomnak és, aki szereti a műfajt az biztos, hogy ismeri a nevét. Én ugyan nem szeretem a műfajt, de én még is halottam már róla, éppen ezért is akartam megnézni a filmet, mert alapesetben szeretem a híres zenészekről szóló életrajzokat. Nem tudom, hogy csak én nem voltam most olyan hangulatban, vagy Eastwood nyújtotta el a történetet túlságosan, de a legminimálisabb érdeklődést sem sikerült kiváltania belőlem. Csak, hogy magamban keressem a hibát, még az is eszembe jutott, hogy azért nem kötött le a történet, mert nem tudom hanyadik hányattatott sorsú, drogos zenész portréja volt már ez az életem során, de akkor is azt mondom, hogy szerintem ennyire unalmas egyik sem volt még.
Egy pozitívum azért mégis volt benne: Forest Whitaker tökéletes választás volt a szerepre.