Whiplash (2014) 85% 467★

Nagyon erős, hatásos film. Remekül megragadja a hangulatot, a színészi játék pedig lenyűgöző. Mondjuk, személy szerint én a Fletcher-szerű pedagógiától rettegek; engem az ilyen oktatók világ életemben elfogyasztottak reggelire, de nagyon jól működött a film, mert éreztem a régi szorongást, mégsem utáltam egy percre sem a karaktert. Tetszett.

Zseniális alkotás minden szempontból. A történet, a szöveg, a színészek. Minden. Főképp persze a mentor nyűgözött le, ahogy a végletekig képes volt elmenni azért, hogy sikerre bírja tanítványát. Elég keményen, na jó, túl keményen bánt vele, de még így sem éreztem ellenszenvet vele kapcsolatban, olyan zseniálisan rakták össze az egészet. Nem is tudom megfogalmazni a gondolataimat, totálisan lenyűgözött.
A kedvenc jelenetem az, amikor keresték a „bandában” hogy ki játszott hamisan. spoiler

A megvalósítás csillagos tízes. Végig ott volt az a beteges sárgás fény, ami átitatta a szereplők kapcsolatát. Maga a történet egy bizonyos pontig értékelhető volt, amikor is spoiler és aztán még az is reális, hogy a srác spoiler. Ezután viszont óriási csalódás az egész. Ugyanis a végkifejlet ezt a pszichopatát igazolja, aki valószínű már nem egy más tinédzser alakuló személyiségét rombolta porig.
A zenéhez sajnos nem értek, ritmusérzék híjján vagyok, a próbák így nevetséges szadizmusnak tűntek. Tény, hogy valaki jobban teljesít, ha versenytársat állítanak mellé, de mindennek van egy határa. Ez a film meg azt mondja, nincs, mert élet és egészség úgyse kell, ha valaki zseni. Semmi motiváló nincs ebben, ez felháborító.
A csillagokat pusztán a színészi teljesítmény, a zene, a vágás, a díszlet és jelmez és az operatőri munka kapja.

Juhé, az első értékelésem itt Snitt-en! Nem is lehetne megfelelőbb kezdés a legjobb filmnél, amit eddig ebben az évben láttam. Számítsatok eszeveszett áradozásra.

A Whiplash-t egy bizonyos Oscar-est keretei között láttam, mikor egy nap levetítettek egy csomó jelöltet az idei repertoárból és utána élőben leadták a díjátadót is. Kissé féltem, hogy nem fogom bírni az iramot – 3 filmet néztünk meg, és a gála hajnali kettőkor kezdődött – főleg, hogy az utolsó filmet, vagyis a Whiplash-t már éjfél után kezdték vetíteni. Aggódtam, hogy unni fogom és legszívesebben lefeküdnék majd a sorok közé szundítani egyet. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Mikor elvágták az utolsó képet, elkezdtek felgyulladni a lámpák a vetítőteremben, és nekem fel kellett volna állnom, hogy kikászálódjak a székemből, egyszerűen rosszul lettem. Nem tudom másképpen mondani, rettenetesen megszédültem, mintha fejbevertek volna valamivel, nagyon nehéz volt felállni. Tudjátok mivel vertek fejbe? Egy hihetetlenül páratlan filmélménnyel, ami a mai napig megremegteti a gyomromat és széles vigyort csal az arcomra, akármikor rágondolok.

A történet egy klasszikus mentor-tanítvány konfliktuson alapszik, amit a zene viszontagságos világába ültettek át. Mivel egy ilyen felállásnál elengedhetetlenek a remek karakterek (hiszen ők viszik el a hátukon a filmet), kezdjük is velük:
1. A tanítvány – Andrew. Ez most biztos nagyon idiótán fog hangzani, de amint halad előre a cselekmény, egyre jobban úgy éreztem, hogy szinte fiamként tekintek erre a kölökre. Együtt örültem vele a sikereinek, a hullámvölgyekben pedig legszívesebben jó erősen megöleltem volna, hátha így is támogatni tudom. Miles Teller természetes játékával a karakter csak még szerethetőbb és valódibb lesz.
2. A mentor – Fletcher. J.K. Simmons egyszerűen brillírozik ebben a szerepben, teljesen megérdemelte a díjait. Persze az is hozzájátszik a sikeréhez, hogy szuper mondatokat adtak a szájába, a párbeszédek pörgősek és néha viccesek is. Hihetetlen, mikre képes, hogy Andrew-t a végső határokig taszítsa, gyakorlatilag mindent felhasznál ellene, hogy motiválja. Egy igazi s*ggfej, de mégsem tudja gyűlölni az ember.
A két színész között kíváló kémia működik, a casting egy nagy tapsot érdemel. Könnyen elronthatták volna, mégis hihetetlen párost alkottak.

Technikai szinten is remekel a film, leginkább a hangvágás terén. Az operatőri munka egyszerű de nagyszerű, a színek és a megvilágítás elegáns, hangulatos.

Mi emeli ki a Whiplash-t a többi film közül, mi teszi számomra ennyire szédületes és lélegzetelállító alkotássá? Talán a karakterek zseniális megírása és megformázása. Talán az inspiráló történet, tele lendületes jazz zenével és örökké emlékezetes pillanatokkal. Talán a végtelenül katartikus befejezés, ami könnyet csalt a szemembe (legszívesebben táncoltam volna, de a terem szinte teljesen tömött volt, kissé kínos lett volna). Talán mindez összevetve. Csak azt tudom mondani, hogy mindenki fedezze fel magának ezt a mesterművet, szánja rá az idejét és teljes figyelmét. Megéri.

Hú, ez elég hosszú és értelmetlen lett… bocsánat.

Micsoda elemi energiáktól tombol ez a mestermű, ami még mennyi motivációs erőt is szolgáltat. Hibátlan technikai front, Miles Teller és J.K. Simmons életük alakításában, és az a finálé… úristen! Sokadjára is gerincbekúszó hidegrázás. Instant klasszikus úgy ahogy van.

Mint zenész (erősen idézőjelben, legyen inkább, mint egy zenész család sarja), nagyon érdekes volt, de mint egy pedagógus… hát kerekedtek a szemeim rendesen…

Woow!! Asszem félek J. K. Simmonstól…

Annyira nagy reményeket fűztem ehhez a filmhez, hogy nagyon pofára estem. Egy részről pedig zseniális film. Miles Teller és J. K. Simmons alakítását is imádtam, fantasztikusak voltk, nagyon jól átadták a két zseni karakterét.
Történetileg már annyira nem jött be. Ez az ember nem tanár. És még van képe azt mondani, hogy ő csak jót akart. Aha, persze.
A végére teljesen elvesztettem az érdeklődésem, és őszintén szólva, nem is nagyon tudom, mi volt…
Sajnálom, hogy ekkora csalódás lett belőle. :/

Amikor idén tök véletlenül belecsöppentem a North Sea Jazz Fesztiválba tátott szájjal hallgattam a produkciókat. Egészen addig úgy gondoltam, nem szeretem a jazzt, de instant szerelem lett.
Filmben viszont nem működött ez a hangzás. Oké, élőben hallgatni és képernyőn keresztül nézni más, de amíg (majdnem) mindenki ajnározta a filmet, hogy így jó, úgy jó, nálam semmi ritmusélmény nem jött át… inkább idegesített, amikor egy órája még mindig csak ugyanazt a traktust nyomták, amit csak néha szakított meg egy velős káromkodás a „nagy mester” részéről. Én nem láttam a zsenialitást sem. Egy pszichopatát láttam (nulla pedagógiai képességgel) és egy nyuszit, aki helyett simán beugorhatott volna az a másik kettő dobosgyerek akiknek még a nevüket sem jegyeztem meg.
Csalódás a film, de ezt annak a számlájára írom, hogy nem vagyok kompatibilis az Oscar díjas alkotásokkal, valamint be lettem oltva a nem-élőzene ellen.

Nekem anno első nézéskor is nagyon tetszett ez a film, most pár évvel később is hasonlóan érzek. Habár Fletcher durva,módszerei nem tűnnek jónak, mégis hozza az elképzelését, hogy inkább kiemel a sorból 1 kiválót, mint képez több tucat egész jót…
Nagyot alakítottak ebben a filmben mindketten.