Whiplash (2014) 362

107' · amerikai · dráma 16

7 díj · 4 jelölés

Andrew híres akar lenni. New York, tehát az Egyesült Államok, tehát az egész világ egyik leghíresebb zeneiskolájába, a Shaffer Konzervatóriumba jár, dobolni tanul, rengeteget gyakorol, és mindenre képes volna a siker érdekében. Legalább is, azt hiszi. De találkozik egy tanárral, aki még nála is… [tovább]

angol
angol · magyar

Képek 16

Szereposztás

Miles TellerAndrew Neyman
J. K. SimmonsTerence Fletcher
Melissa BenoistNicole
Austin StowellRyan
Paul ReiserJim
Nate LangCarl
Damon GuptonMr. Kramer
Charlie IanDustin
Jayson BlairTravis

Kedvencelte 102

Várólistára tette 215


Kiemelt értékelések

Charityy 

Zseniális alkotás minden szempontból. A történet, a szöveg, a színészek. Minden. Főképp persze a mentor nyűgözött le, ahogy a végletekig képes volt elmenni azért, hogy sikerre bírja tanítványát. Elég keményen, na jó, túl keményen bánt vele, de még így sem éreztem ellenszenvet vele kapcsolatban, olyan zseniálisan rakták össze az egészet. Nem is tudom megfogalmazni a gondolataimat, totálisan lenyűgözött.
A kedvenc jelenetem az, amikor keresték a „bandában” hogy ki játszott hamisan. spoiler

Nyx

Juhé, az első értékelésem itt Snitt-en! Nem is lehetne megfelelőbb kezdés a legjobb filmnél, amit eddig ebben az évben láttam. Számítsatok eszeveszett áradozásra.

A Whiplash-t egy bizonyos Oscar-est keretei között láttam, mikor egy nap levetítettek egy csomó jelöltet az idei repertoárból és utána élőben leadták a díjátadót is. Kissé féltem, hogy nem fogom bírni az iramot – 3 filmet néztünk meg, és a gála hajnali kettőkor kezdődött – főleg, hogy az utolsó filmet, vagyis a Whiplash-t már éjfél után kezdték vetíteni. Aggódtam, hogy unni fogom és legszívesebben lefeküdnék majd a sorok közé szundítani egyet. Nem is tévedhettem volna nagyobbat.

Mikor elvágták az utolsó képet, elkezdtek felgyulladni a lámpák a vetítőteremben, és nekem fel kellett volna állnom, hogy kikászálódjak a székemből, egyszerűen rosszul lettem. Nem tudom másképpen mondani, rettenetesen megszédültem, mintha fejbevertek volna valamivel, nagyon nehéz volt felállni. Tudjátok mivel vertek fejbe? Egy hihetetlenül páratlan filmélménnyel, ami a mai napig megremegteti a gyomromat és széles vigyort csal az arcomra, akármikor rágondolok.

A történet egy klasszikus mentor-tanítvány konfliktuson alapszik, amit a zene viszontagságos világába ültettek át. Mivel egy ilyen felállásnál elengedhetetlenek a remek karakterek (hiszen ők viszik el a hátukon a filmet), kezdjük is velük:
1. A tanítvány – Andrew. Ez most biztos nagyon idiótán fog hangzani, de amint halad előre a cselekmény, egyre jobban úgy éreztem, hogy szinte fiamként tekintek erre a kölökre. Együtt örültem vele a sikereinek, a hullámvölgyekben pedig legszívesebben jó erősen megöleltem volna, hátha így is támogatni tudom. Miles Teller természetes játékával a karakter csak még szerethetőbb és valódibb lesz.
2. A mentor – Fletcher. J.K. Simmons egyszerűen brillírozik ebben a szerepben, teljesen megérdemelte a díjait. Persze az is hozzájátszik a sikeréhez, hogy szuper mondatokat adtak a szájába, a párbeszédek pörgősek és néha viccesek is. Hihetetlen, mikre képes, hogy Andrew-t a végső határokig taszítsa, gyakorlatilag mindent felhasznál ellene, hogy motiválja. Egy igazi s*ggfej, de mégsem tudja gyűlölni az ember.
A két színész között kíváló kémia működik, a casting egy nagy tapsot érdemel. Könnyen elronthatták volna, mégis hihetetlen párost alkottak.

Technikai szinten is remekel a film, leginkább a hangvágás terén. Az operatőri munka egyszerű de nagyszerű, a színek és a megvilágítás elegáns, hangulatos.

Mi emeli ki a Whiplash-t a többi film közül, mi teszi számomra ennyire szédületes és lélegzetelállító alkotássá? Talán a karakterek zseniális megírása és megformázása. Talán az inspiráló történet, tele lendületes jazz zenével és örökké emlékezetes pillanatokkal. Talán a végtelenül katartikus befejezés, ami könnyet csalt a szemembe (legszívesebben táncoltam volna, de a terem szinte teljesen tömött volt, kissé kínos lett volna). Talán mindez összevetve. Csak azt tudom mondani, hogy mindenki fedezze fel magának ezt a mesterművet, szánja rá az idejét és teljes figyelmét. Megéri.

Hú, ez elég hosszú és értelmetlen lett… bocsánat.

1 hozzászólás
Ákos_Tóth 

Pedagógiai esettanulmány: érdemes-e a zeneiskolában érvényesíteni azokat az oktatási módszereket, amiket leginkább a különböző nemzetek hadseregében alkalmaznak, hogy a kiképzők céltudatosan összetörjék, majd a nulláról újjáépítsék a férfiak jellemét, immáron katonaként, parancsvégrehajtásra és túlélésre kondicionálva őket. Mondhatnánk persze, hogy itt mindössze egy konzervatóriumi tanár igyekszik zenészt faragni néhány tehetséges fiatalból, ám tegyük fel a kellemetlen és sok vitát kiváltó – egyébként a film legélesebb, minden nézőben belső konfliktusokat gerjesztő – kérdését: szükségünk van-e középszerű zenészekre? Kell-e nekünk tömegével egy rakat cseppet sem kiemelkedő muzsikus, akiket a vendéglátózás és a tributezenekaroskodás csatamezőin majd ágyútöltelékként lehet bevetni? A film által felállított ringben a piros sarokban induló Terence Fletcher azt mondja, nem.

De mit mond Andrew Neyman? A történetben majdnem ő lesz a száz, ha nem ezer Fletcher kezei között lemorzsolt, hangszert többé a büdös életben kezébe nem vevő áldozat egyike, aki kivételesen mégis kimászik a tömegsírból, és fegyverét a fejébe vertek szerint használva megnyeri a háborút – amiben látszólag gyűlölt kiképzőjét akarja legyőzni, de valójában saját határait dönti le óriási energiákat mozgósítva, gyűlölettől fűtve, ami a film csúcspontján (a legutolsó két másodpercben) számára is világossá válik.
Ez az értelmezés azonban nem menti meg a filmet a nézők megrökönyödésétől: Fletcher gyakorlatilag a zenélés egyetemes örömét öli meg hallgatók ezreiben, hogy egyvalakit, egy Neymant végül kiemelhessen és felmutathasson – ahogy a film egyik meghatározó monológjában mondja, megszülethessen az ő saját Charlie Parkere. Itt kell újra kicsit mélyebbre néznünk a zenetörténetben: Parker karrierjének legelején ambiciózus, de középszerű játékosként próbált érvényesülni, mire Jo Jones egy este koncert közben kivágott a lábai elé egy cint. Ez már-már popkulturális sztori, benne van Clint Eastwood életrajzi filmjében, és kb. a Whiplashről szóló össze kritika beidézte, mint irányadó motívumot Chazelle szándékainak megértésében. Bird ugyanis a megaláztatás hatására egy hosszú évre visszavonult, gyakorolt, és amikor visszatért a színtérre, felrobbantotta a jazz világát – a műfajban a mai napig is mindenki az akkori detonációban szétszóródott törmelékből válogat játék közben. Fletcher módszereit tehát a pedagógia és az emberi jóérzés nem, de a történelem igazolja, őt magát pedig az, hogy a Neymannel folytatott küzdelmére saját állása és tanári karrierje is rámegy. A mi szempontunkból csak az kérdéses, tudta-e a legelső perctől, mit lehet kihozni a fiatal fiúból, vagy csak szigorúan tartotta magát elvárásaihoz, és a végponton csak ellenszenv és bosszúvágy hajtotta-e – ez a film sokadik megnézése után is dilemma tárgya lehet.

Akárhogy is, a Whiplash értelmezési lehetőségei tágak: két zseni produktív, de mégis önpusztító összecsapása zajlik a vásznon, J.K. Simmons csinál egy R. Lee Ermey hommage-produkciót, és vitán felül mindent és mindenkit lejátszanak a vászonról Tellerrel az oldalán, aki karrierje legjét nyújtja ebben a filmben – aztán alig egy évvel később szinte mindent porig is rombol a Fantasztikus Négyesben. Mindent egybevetve azonban a Whiplash az egyik legpotensebb modern jazzfilm, és az ilyen produkciók mindig visszatolják kicsit a műfajt a mainstream felé – ez nemes dolog, mivel a bezárkózás és a belterjesség egyetlen zenének sem tesz igazán jót.
Egyébként éppen jazz vonalon indulva van itt néhány baki, amit újra és újra felrónak neki: például hogy a záró dobszóló hatásvadász és irreális produkció, hogy Neyman tudása a történet legvégéig kiegyenlítetlen és behatárolhatatlan, vagy hogy az egész film ignorálja a muzsikálásban meglelt öröm fontosságát (Fletcher karakterének katonás, kemény, militarista kiállásába amúgy nem is nagyon férne bele, ha efféle individualista, liberális gyengeségek megjelennének az óráin, vagy tanítványainak életében). Ezek reális észrevételek, azonban tudomásul kell vennünk: ha Neyman a film végén egy kortárs jazzdobos műsorát adná elő, a közönség nyolcvan százaléka nem élné meg azt a katarzist, amit a mozi ilyen formában nyújtani tud. Ahogyan a jazz nem elsősorban a muzsikusok zenéje, úgy a Whiplash sem elsősorban az ő filmjük – ezt tessék elfogadni. A metal rajongók sem verték a fejüket a falba, amikor a Karatekölyök sokadik részében a kissrác legitározta Steve Vait…

3 hozzászólás
bkata12 

Woow!! Asszem félek J. K. Simmonstól…

Röfipingvin

Mint zenész (erősen idézőjelben, legyen inkább, mint egy zenész család sarja), nagyon érdekes volt, de mint egy pedagógus… hát kerekedtek a szemeim rendesen…

3 hozzászólás
Békacica

A megvalósítás csillagos tízes. Végig ott volt az a beteges sárgás fény, ami átitatta a szereplők kapcsolatát. Maga a történet egy bizonyos pontig értékelhető volt, amikor is spoiler és aztán még az is reális, hogy a srác spoiler. Ezután viszont óriási csalódás az egész. Ugyanis a végkifejlet ezt a pszichopatát igazolja, aki valószínű már nem egy más tinédzser alakuló személyiségét rombolta porig.
A zenéhez sajnos nem értek, ritmusérzék híjján vagyok, a próbák így nevetséges szadizmusnak tűntek. Tény, hogy valaki jobban teljesít, ha versenytársat állítanak mellé, de mindennek van egy határa. Ez a film meg azt mondja, nincs, mert élet és egészség úgyse kell, ha valaki zseni. Semmi motiváló nincs ebben, ez felháborító.
A csillagokat pusztán a színészi teljesítmény, a zene, a vágás, a díszlet és jelmez és az operatőri munka kapja.

Emerson 

Amikor idén tök véletlenül belecsöppentem a North Sea Jazz Fesztiválba tátott szájjal hallgattam a produkciókat. Egészen addig úgy gondoltam, nem szeretem a jazzt, de instant szerelem lett.
Filmben viszont nem működött ez a hangzás. Oké, élőben hallgatni és képernyőn keresztül nézni más, de amíg (majdnem) mindenki ajnározta a filmet, hogy így jó, úgy jó, nálam semmi ritmusélmény nem jött át… inkább idegesített, amikor egy órája még mindig csak ugyanazt a traktust nyomták, amit csak néha szakított meg egy velős káromkodás a „nagy mester” részéről. Én nem láttam a zsenialitást sem. Egy pszichopatát láttam (nulla pedagógiai képességgel) és egy nyuszit, aki helyett simán beugorhatott volna az a másik kettő dobosgyerek akiknek még a nevüket sem jegyeztem meg.
Csalódás a film, de ezt annak a számlájára írom, hogy nem vagyok kompatibilis az Oscar díjas alkotásokkal, valamint be lettem oltva a nem-élőzene ellen.

Pnikolett

Nekem anno első nézéskor is nagyon tetszett ez a film, most pár évvel később is hasonlóan érzek. Habár Fletcher durva,módszerei nem tűnnek jónak, mégis hozza az elképzelését, hogy inkább kiemel a sorból 1 kiválót, mint képez több tucat egész jót…
Nagyot alakítottak ebben a filmben mindketten.

viky0222 

Annyira nagy reményeket fűztem ehhez a filmhez, hogy nagyon pofára estem. Egy részről pedig zseniális film. Miles Teller és J. K. Simmons alakítását is imádtam, fantasztikusak voltk, nagyon jól átadták a két zseni karakterét.
Történetileg már annyira nem jött be. Ez az ember nem tanár. És még van képe azt mondani, hogy ő csak jót akart. Aha, persze.
A végére teljesen elvesztettem az érdeklődésem, és őszintén szólva, nem is nagyon tudom, mi volt…
Sajnálom, hogy ekkora csalódás lett belőle. :/

Blissenobiarella 

Csak azért nem kapja meg tőlem a 10 csillagot ez a film, mert a zenészekről, zenéről szóló filmek nem a kedvenceim. Mivel nem értek hozzá, kevéssé tudom átérezni, bármennyire is tisztában vagyok a zenészélet egyes nehézségeivel. Olykor pedig csak következtetni tudok, hogy miről van szó… (ráadásul utálom a jazzt) Ha te is így vagy vele, ne riasszon el a dolog, mert ez egy kiváló film, és a drámaiságát átérezheti az is, akinek sosem volt hangszer a kezében (mint én). A történethez jó választás volt a dob, mert a dobot mindenki szereti, mindenki érzi, és biztos vagyok benne, hogy sokan vannak úgy vele, mint én: a film nézése közben önkéntelenül is átvettem a ritmust, hol a kezemmel, hol a lábammal, és megvallom, a film végén azon kaptam magam, hogy egész testemben ringatózom-rángatózom (nem tudom, melyik a találóbb a kettő közül), mert az a jelenet egyszerűen frenetikus.
A színészi munka csillagos ötös, és egyéb tekintetben is egy nagyon jól összerakott film. Jó szívvel ajánlom mindenkinek!

5 hozzászólás

Népszerű idézetek

Marcsi 

Nincs még egy olyan kifejezés, ami olyan kártékony lenne, mint az „egész jó”.

LooneyLuna23

Uncle Frank: You got any friends, Andy?
Andrew: No.
Uncle Frank: Oh, why's that?
Andrew: I don't know, I just never really saw the use.
Uncle Frank: Well, who are you going to play with otherwise? Lennon and McCartney, they were school buddies, am I right?
Andrew: Charlie Parker didn't know anybody 'til Jo Jones threw a cymbal at his head.
Uncle Frank: So that's your idea of success, huh?
Andrew: I think being the greatest musician of the 20th century is anybody's idea of success.
Jim: Dying broke and drunk and full of heroin at the age of 34 is not exactly my idea of success.
Andrew: I'd rather die drunk, broke at 34 and have people at a dinner table talk about me than live to be rich and sober at 90 and nobody remembered who I was.
Uncle Frank: Ah, but your friends will remember you, that's the point.
Andrew: None of us were friends with Charlie Parker. That's the point.
Uncle Frank: Travis and Dustin? They have plenty of friends and plenty of purpose.
Andrew: I'm sure they'll make great school board presidents someday.
Dustin: Oh, that's what this is all about? You think you're better than us?
Andrew: You catch on quick. Are you in Model UN?
Travis: I got a reply for you, Andrew. You think Carleton football's a joke? Come play with us.
Andrew: Four words you will never hear from the NFL.

Bohemian 

For the record, Metz wasn't out of tune. You were, Erickson, but he didn't know and that's bad enough.


Ha tetszett a film, nézd meg ezeket is


Hasonló filmek címkék alapján