I Wanna Dance with Somebody – A Whitney Houston-film (2022) 71% 99★

Kategóriájában egy átlagos filmnek mondanám, sajnos nem érte el azt a hatást nálam, amit vártam (amit pl a Bohém rapdszódia teljes mértékben). A főszereplő színésznő különösebben nem nőtt a szívemhez, viszont ahol már hosszabb haja lett Whitneynek, ott bizony nagyon sokszor tökéletes megelevenítette őt.
A kedvenc dalaim többsége felcsendült, ez kimondottan tetszett, viszont ez nem ellensúlyozza azt a gyorsaságot, amivel átrepültünk Whitney életének főbb fordulópontjain. Értem, hogy így is 2,5 órás filmről beszélünk, csak az az érzésem, hogy túl sok mindent szerettek volna az alkotók megmutatni és ezáltal kissé felszínessé vált. Pl a Több, mint testőr sikerét kiélvezni sem lehetett, vagy látni, ahogyan ezt az énekesnő megélte, mert már ugrottunk is tovább a következő eseményre.
Sajnálom, mert nagyon szeretem Whitneyt és nem érzem azt, hogy egy örök darab filmet kaptunk róla.

11 éve várok arra, hogy valaki készítsen egy filmet Whitneyről, és állítson méltó emléket neki és a munkásságának,…. ez sajnos továbbra sem történt meg. :'(
Tulajdonképpen a film visszhangja után nem vártam túl sokat, ennek ellenére még így is csalódott vagyok: ilyen érzelemmentes, magyarázat nélküli és foghíjas filmet régen láttam.
Az egyetlen pozitívum, amit el tudok mondani a filmről az a színészek alakítása, szerintem mindannyian kihozták a szerepből, amit ki lehetett. Viszont annak ellenére, hogy a film Whitney Houstonról szólt, kb. semmit nem tudtunk meg róla. Nem derült ki számomra, hogy mi motiválta, vagy éppen, hogy miért szeretett bele Bobby Brownba, és ha már megpróbáljuk utóbbiról lehúzni a felelősséget és kijelenteni azt, hogy Whitney már előtte is a drogokhoz nyúlt – amiről egyáltalán nem vagyok meggyőződve –, akkor mondjuk már meg, hogy miért! Mostanra már olyan lettem, mint Paul Vitti, egy tévéreklámon is el tudom sírni magam, ezt a filmet mégis végignéztem könnyek nélkül. Valószínűleg azért, mert a düh és a csalódottság erősebb volt bennem…
Ahogyan azt már előttem is írták, olyan mintha egy koncertfilmet láttunk volna, rengeteg a zene, ráadásul minden dalt szigorúan elejétől a végéig meghallgathattunk, viszont nulla érzelem, nulla párbeszéd, nulla történet. Tulajdonképpen számomra az sem derült ki egyértelműen, hogy volt olyan dala, amit neki írtak, vagy minden dalát valakitől vette. Naomi Ackie jó választás volt a szerepre, mert nagyon szépen megtanult artikuláltan énekelni, ahogy azt Whitney is tette, a fogsora is stimmelt, egyedül a szája volt kicsit több, mint a valóság, mert Whitney-nek nem voltak felfújva az ajkai, de még azt mondom, hogy ez volt a legkevesebb. Lehetett volna ez egy mély dráma, ahol megismerjük egy popdíva felemelkedését majd bukását, kihangsúlyozva az elért eredményeit, de ehhez az kellett volna, hogy merjünk egy kicsit keményebben hozzányúlni a témához. Itt volt ez a csodálatos énekesnő olyan hanggal, amilyennel azóta sem született senki, egy élete végéig tartó karrier állt előtte, még most is énekelhetne, ehhez képest ugyanarra a sorsra jutott, mint sok pályatársa, és ha még ez nem lenne elég, ha valaki utánaolvas az is kiderült, és, ami a filmből teljesen kimaradt, hogy spoiler. Szerintem bármelyikünk jobb forgatókönyvet írt volna ebből a történetből, nagyon sajnálom, hogy engedték, hogy ez így kimenjen, mert így nagyon kevés esélyt látok rá, hogy ehhez a témához még egyszer bárki hozzányúljon.

Whitney minden idők legsikeresebb popénekesnője volt, akit csak úgy emlegettek, hogy a Hang, ami érthető, azzal a kristálytiszta erőteljes hanggal, a négy oktávnyi hangterjedelemmel, nagyszerű ritmusérzékkel, és utánozhatatlan szenvedéllyel, amivel énekelt. Istenadta tehetség volt, karizmatikus és mindemellett nagyszerű látvány nyújtott a színpadon is, szóval tökéletes volt minden tekintetben, nem csoda, hogy a közönség ennyire odavolt érte.
Az első nagylemezétől kezdve, amit rongyosra hallgattam, a rajongója voltam, máig hihetetlen, hogy ez történt vele.
Ez a film sajnos nem tükrözi a valódi énjét, a kivételességét, vagy csak rövid pillanatokra
ragaszkodik a száraz magánéleti tényekhez, amik elég elkeserítőek.
Azt hiszem, igazából csak a lemezeivel lehet hitelesen visszaidézni őt, mint művészt.

Sajnos a várakozásaimat nem kicsit alulmúlta. Megint sikerült csinálni egy anyagot, amit majd jó eséllyel lehet Oscar-várományosként kezelni… De nagyjából ennyi.
Miközben néztem ezt a filmet, hamar eszembe jutott róla a Bohém rapszódia, és nem véletlenül. Ott is egyfajta „kirakatjáték” zajlott, olyan, amit most itt is tapasztaltam. Az életrajzi részekbe azonban ímhol nem tudok és nem is akarok belekötni, mivel ilyen téren nagyon kevés ismerettel rendelkezem Whitneyről. (Ellentétben Mercuryval.) Mindenesetre nem lennék meglepve, ha az énekesnő legnagyobb tisztelői tudnának benne e téren is hibát találni.
Naomi Ackie amúgy élvezetesen hozza Nippyt, a színészi játék rendben volt, de a forgatókönyv sajnos – szerintem – nem. Így hiába volt hiteles, maga a kész anyag mégsem meggyőző. Túl sok ugyanis a zenei betét, túl hosszú a film. Én szemrebbenés nélkül kihagytam volna egy rakás – ne szépítsük – hatásvadász éneklős snittet, s máris szerethetőbbnek tűnne az egész. Nem is értem egyébként, hogy oké, egy énekesről van szó, de ha életrajzi filmet kell róla készíteni, akkor miért sikerül ez általában egy „végeláthatatlan videoklipnek” és / vagy koncertfelvételnek? Egy rajongó / tisztelő ezekkel tisztában van, és, ha ezekért eped, majd betolja a CD-t a hifibe vagy megnéz egy koncertfelvételt. Az életrajzi filmek lényege szerintem nem ebben van. Hanem magában a személyes sorsban. A prózában, a drámában. És igen, lehet bele tenni énekes betéteket, meg zenéket, de ne ez legyen már minden második jelenet… Nem erre vagyok kíváncsi.
És, ez is volt az én bajom. Sok helyen felületesnek éreztem a történetmesélést. Pedig adott volt a lehetőség, hogy jobban beleássanak, de nem, megelégedtek ennyivel. A többit meg kipótolták a zenékkel…
Ez alapján a film alapján Whitney szimpatikus is, meg nem is. Sajnos én már ott teljesen elengedtem, amikor önellentmondásba került. Ő mondja ki: látta, mit csinálnak otthon a szülei, és ő ezt nem akarta. Ehhez képest pont úgy csinált. Az a lánykérős jelenet is annyira szánalmas volt. De, sajnos tényleg ilyen a legtöbb nő: akkora duzzadó hiúság van bennük, hogyha egy pasi megkéri a kezüket, nincs bennük annyi – mondjuk az idő rövidsége, illetve konkrétan a partner alkalmatlansága okán –, hogy azt mondják: NEM. És, később még lehetett volna menteni ezt a helyzetet, eljegyzésfelbontással például, de nem. Whit nagyon okosnak képzelte magát, és hát – részben emiatt – csúnyán pofán is verte az élet. (Már bocsánat.) Ami engem talán a legjobban megdöbbentett, az az édesapja. Ha valami durva ebben a családban, akkor az a papa. :S
A kedvenc szereplőm Robyn volt. Vele jól lehetett azonosulni és végig hiteles maradt. Mégsem foglalkozott vele senki, sőt, párszor jól bele is rúgtak. Pont abba, aki mindig csak jót akart és ott volt az ember mellett… Annyira jellemző… :S
Stanley Tucci hozta a szokásost, de nem ez volt élete alakítása. A feladatot teljesítette, ugyanakkor nem ezért a szerepéért fogok később is emlékezni rá. A parókájára viszont sajnos, sokáig… Valami rettenet. Nézegettem korabeli fényképeket Clive Davisről, de sehol nem nézett ki ilyen szerencsétlenül, mint ez a drága Tucci… Pff.

Összességében egynek elment, de a pocsék forgatókönyv, a sok felesleges zenei töltelék és a néholi rettenet vágás miatt nem igazán sikerült elnyernie a tetszésemet. Őszintén szólva kicsit megbántam, hogy ezt most moziban néztem, mert utólag már sajnáltam érte az árát… És azt is, hogy anno az Aline-t (Céline Dion életrajzi filmje) viszont nem vállaltam be, pedig az nagy élmény lehetett volna. Abban ugyanis több sors van és a zenével is jól gazdálkodtak.

Nagyon kíváncsi voltam rá de az igazat megvallva filmként nem tudom értékelni.. mert ez inkább lett egy posztumusz koncert mint életrajzi film…

vágatlan videoklip

Bár maga a film végtelenül középszerű, de nagyon tetszett a keretes megoldás. Sokkal jobb ilyen lezárást adni a filmnek, mint egyszerűen befejezni 2012 februárjában. Emlékezzünk inkább arra a bizonyos ’94-es perfomanszra, és arra a Whitneyre, aki azokat az ikonikus dalokat adta nekünk.

Most olvastam a róla készült könyvet (Always Love You – Whithey Houston), és kíváncsi lettem a filmre is. A könyvben bátrabban hozták a drog témát, gyakorlatilag a katolikus lányiskola befejezése után folyamatosan jelen volt az életében, Bobby max felerősítette, de nem ő szoktatta rá. Ebben a szakmában ez nem ritka. Ami a filmben meglepett, az az apja, mert ez a lenyúlás téma nem volt kidomborítva a könyvben. Robynt egyáltalán nem így képzeltem, a fotók alapján nem volt ennyire fiús, viszont a habitusa mindenképp jellemző.
Nagyon szerettem a zenei részeket, a klip forgatásokat és az „élő” koncerteket is, ez nagy élményt adott. Az viszont meglepett, hogy mindig valaki előadását hallgatta meg és úgy választott, melyik tetszik melyik nem. Először magnókazettáról, majd cd-ről, mutathattak volna valami olyat is, hogy együtt írják a dalt a szerzőkkel, nyilván volt ilyen. A befejezés nagyon jó lett, megsirattam.

5.5

Kedvelem Whitneyt, imádom a hangját, a dalait. Számomra egy megható film volt, pedig tudtam hogy zajlott az élete, mégis drukkoltam legbelül.
A legtöbb zenei betétnél a libabőr is megérkezett. Egyáltalán nem bánom, hogy ennyi dal volt a filmben, hisz Whitney volt A HANG.