Maestro (2023) 60% 71★

Az elején azt éreztem, hogy miért kell nekem egy újabb filmet megnéznem a kaotikus lelkivilágú, állandóan szenvedő magányos férfi művész alakjáról, aki nem képes összeegyeztetni valódi énjét a társadalmi elvárásokkal.

Azt éreztem, hogy annyi ilyet láttam már, és annyi sokkal érdekesebb és izgalmasabb kérdéskör van, amiről nézhetnék filmet (tudom, tudom, én választottam ki ezt).

Aztán a film második fele jobban tetszett, mert eltávolodtunk ettől a köldöknézegetéstől, és bár az alapgondolat még mindig az volt, hogy a művész belső világa miféle konfliktusokba keveredik a külső világgal, valahogy kezdtek a dilemmák, helyzetek érdekesebbé válni.

Maga a film is érdekes kísérlet, ahogy a korszakokat leköveti a filmes eszközökkel is: a fekete-fehér börleszkvilágból eljutunk a nyolcvanas évek látványvilágához. Tetszett, bár őszintén szólva nem éreztem többnek formai bravúrnál. De akár felfoghatjuk úgy is, hogy Bernstein is úgy kerül közelebb valódi lényéhez és érzéseihez, ahogy a film a mai valóságunkhoz…

Tetszett még, hogy a filmzene Bernstein alkotásaiból tevődik össze (bár bevallom, ezt nem tudtam volna, ha a Netflix szépen nem feliratozza nekem :P).

Engem a mozaikosság sem zavart, sőt, pont tetszett, hogy villanásokat kapunk, és ebből mégis összeáll egy egész életút. Van, amit nem kell túlragozni, úgy is értjük.

A színészi játékot is szerettem.

Tisztességes alkotás, ha nem is mond túl sok újat az emberi, művészi, vívódó lélek működéséről…

Tulajdonképpen magam sem tudom, miért vártam ennyire ezt a filmet. Na jó, tudom, Bernstein miatt, de az elmúlt jó másfél évtized zenész-életrajzos filmjei azért remekül bizonyították, mennyire érdekli az ilyen sztorikban Hollywoodot a zene, a művész, a kultúra, meg az életművek és életutak – és mennyire a zenészből, mint jelenségből, legendából, elvont lényből kicsavarható dráma, vélt-valós jellemfejlődés, látványosság és cirkuszi attrakció.

Bradley Cooper szerelem-projektjében egyébként nagyon izgalmas vetület, hogy Bernstein ma már nem a tömegek embere, mégis érezhető volt, hogy a valaha élt karmesterek közül előbb-utóbb elő fog lépni egy leggé a tömegkultúra számára is, elhagyva Furtwängler, Toscanini és Karajan ezidáig legendás, égi szféráját. Mindezzel együtt is, merem hinni, hogy egy Bernstein-témájú film megtekintése feltételez valamiféle előzetes élményanyagot a néző felől, valami olyasmit, ami jó húsz éve még simán része lehetett az alapműveltségnek, de azóta olyan keveset beszéltünk róla, hogy az ember néha azt hiszi, nem is létezik már.
Ehhez képest egyrészről fáj, hogy végül Coopernek pontosan annyi kellett Bernsteinből, mint a Bohém Rapszódia stábjának Freddie Mercury-ból, de grammra pontosan. Nagyon keveset ment ezen a tény, hogy a család támogatta és átengedte a filmet, de nincs mese, ez a Bernstein is Bernstein, igaz, semmi esetre sem egy kerek egész…
Mégsem fáj azonban a dolog annak fényében, hogy az itt prezentált tanmese tulajdonképpen megáll a lábán és van létjogosultsága. A nagy és sokszor törvényszerűen nehéz személyiségek mögött álló, sokat elviselő, hálátlan érzelmi szerepekbe kényszerült emberek története lehetne ez, egyfajta fricska a címre, amennyiben a maestro itt már inkább antihős, és a valódi derekasság az egyébként kicsapongó, ezer fokon égő, de művészi vénájától elválaszthatatlan személyiség mögött álló nőben fedezendő föl. Ezt ugyanúgy tudom süvegelni, mint a tényt, hogy Cooper szereti és tiszteli Bernsteint, mer azonban foglalkozni lényének sötét oldalával. Apró szépséghiba az attrakcióban, hogy a Bernsteinre maximum egy kétórás dráma és egy Spotify lejátszási lista erejéig kíváncsi közönség szemében ezzel árt a főhőse emlékezetének…
A film egyébként akaratlanul is remek táptalaja mindenféle felszínességnek: Cooper fizikai értelemben vett átlényegülése figyelemre méltó, de ennyi smink és heves gesztus mögött nem vész vajon el a színművészet? Akik támadták a műorrot, támadták-e vajon Helen Mirrent is a Golda műorráért? Tényleg minden témába vágó cikknek arról kell szólnia, Bernstein élete hányféle aspektusát tudja felsorolni a kiművelt kritikus fő, amik hiányoztak a filmből?
Cooper felől pedig: bár szép a film és tisztességes családi drámaként muzsikál, azért hanyatt esni szerintem nem lenne tőle szabad. Csendes témáját sosem kavarja fel, talán még a legsúlyosabb pillanatokban sem, hatásvadász előadásmódja biztosra megy, főhősével zavaros viszonyt ápol, és őszintén szólva, nem is mindig világos, ki az igazi hőse. Nem rossz film, de talán nem is több a korrektnél – Bernstein nem ennyit érdemel, de a hasonszőrű filmek tucatjai után én azt mondom, Hollywood hagyja most már békén a zenészeket!

Mindent egybevetve azonban nagy csalódást nem érzek: mint zenész-életrajzi film, a Maestro legalább nem olyan túlfújt baromság, mint megannyi induló ebben a kategóriában. A célt sok szempontból eléri, rávilágít, hogy Bernstein nagyszerűségében lakozott megannyi kellemetlen aspektus is, melyek köré filmes létjogosultsággal bíró kapcsolati drámát kanyarít. Nem fáj nagyon, néha már ez is valami.

Ez valami kegyetlenül szörnyű, vontatott és unalmas volt. Miért kellett ezt így megcsinálni. Bernstein munkásságáról semmit, a házasságáról némileg többet, de ennnnnnnyire antipatikusan beállítani valakit, konkrétan annyira idegesített a főszereplő, hogy nézhetetlen lett a film tőle. A felénél majdnem leállítottuk, de nagyon ritkán nem nézek végig filmet, szóval kelletlenül továbbindítottuk. Örülök, hogy túléltem, az év legrosszabb filmje.

Ez… nem egy jó film. Aki nem végzett előtte beható Bernstein tanulmányozást, annak konkrétan élvezhetetlen a film. Nem volt érdekes, nem igazán szólt semmiről, mintha egy hullámmedencében álltam volna, aminek a szerkezete megbolondult és jobbról balról föntről lentről jönnek a hullámok, amik annyit érnek el, hogy tengeribeteg leszek.
Volt benne 1-2 szép snitt, alakítás, elgondolás, de az a film, amiből csak a zene marad meg emléknek, az sajnos nem egy jó film.

Én le vagyok nyűgözve ettől a filmtől!
B. Cooper a Csillag születik után ismét bizonyította, hogy nem csupán remek színész, de a rendezés is a vérében van – sőt a forgatókönyvet is ő írta!
Carey Mulligan-t is kedveltem már eddig is, de ebben is nagyot alakított.
A sztori olyan amilyen – nekem az is tetszett. Olvastam itt-ott: támadják a filmet hogy ennyire középpontba helyezte LB bisz*x beállítottságát – de hát ha ő ilyen volt??? Erre is cukormázat kellett volna csepegtetni? Vagy behunyni a szemünket? Ez a film nem elsősorban LB zenei sikersztorijáról akart mesélni, hanem az érzelmi/szerelmi életéről – annak pedig bizony ez a tény fontos eleme!
Összegezve: nekem ez a film úgy jó, ahogy van!

ez nem lett jó, egy zagyvaság az egész. rohan előre az időben, néha perceket időzve egy-egy korszakon, csak kapkodtam a fejem. Bernstein munkásságáról szinte semmit sem tudunk meg. értem, hogy a házasságuk volt a középpontban, de annak minek egy ekkora ívű filmet szentelni?! Carrey Mulligan megmentette az egészet, csodás volt, mint mindig. de Coopert mindig is egy ripacsnak fogom tartani, annak viszont nagyon jó. világos, hogy amit ő rendez, abban főszereplő is, biztos szívügye is volt a sztori stb, ettől még nem lett jó. Gyllenhaal-al tervbe van egy másik Bernstein film, Fukunaga rendezésében, ami az életére fókuszálna? ha ez igaz lenne, az inkább várós.

Tetszik.
Ha vágásért és operatőri munkáért nem viszi el az Oscart, akkor megeszem a kalapom…
Tetszett, ahogy a zenével és a szokatlan szögekkel szimbolikusan visszaadta a cselekmény szokatlanságát. Ahogy a Maestro meghaladta a korát, és ez a házasság meghaladta a saját szellemi korát, úgy szerintem Bradley Cooper is és ez a vágástechnika is. Az kifejezetten tetszett, hogy nem volt szájbarágós, és mindkettőnket a képernyő elé szögezett :)