Pokol a Csendes-óceánon (1968) 63% 7★

Hatalmas durranás lehetne ez a mozi, és rendkívül fájó, hogy az ember folyton negatívumokba ütközik a feldolgozása közben. Nagyon sajnálatosnak tartom, hogy finom részleteiben és összbenyomásában is inkább nyitott kérdéseket hagy vissza a mű, mert egyébként korszakalkotó műfaji alapdarab is lehetne – ám így még azt sem tartom véletlennek, hogy jószerével teljesen megfeledkeztünk róla.

Mindenekelőtt az ötlet, a csendes-óceáni nyílt vadonban kamaradrámát forgatni egy amerikai és egy japán katonával óriási. Tenni ezt éppen 1968-ban már nagyon komoly háborúellenes, békepárti állásfoglalásnak tűnik, hiszen a háború esszenciális értelmetlenségére és szörnyűségére akkor ébredhet igazán rá a néző, ha rettegett ellenségek emberi mivoltuk elvesztésének határán táncolva csiszolódnak végül össze, újra megtalálva az élet valódi lényegét, felfedezve az emberekre külső erők által rákényszerített mesterséges konfliktusok hazugságát.
A gondok ott kezdődnek, hogy a két kiválasztott színész közül Mifune Toshiro alkalmas rá, hogy egy ilyen minimalista sztorit elvigyen a hátán, Lee Marvin viszont nem. Hogy pontosan hogyan gondolkodott a színészetről, azt nem tudom, de vele kapcsolatban számos érdekes adalékanyagot találhat magának az ember karrierjét szemlélve, különös tekintettel annak utolsó szakaszára, amikor még az általa utált Piszkos tizenkettő tévéfilmes folytatását is elvállalta. Néha úgy érzem, Marvin számára a színészet egy kevésbé komolyan vett, néha rengeteg unalommal járó tevékenység lehetett, és talán ő maga sem volt tisztában sikerének pontos okával. Ezzel együtt úgy képzelem, szerethette ezt a projektet, de mint írtam, sem átütő erő, sem valódi érdekesség nem szűrődik át a szerepformálásán. Mifune kapcsán nagy kár, hogy szinkron és felirat híján (bár ez kópiafüggő) távol marad a nézőtől, viszont mindkettőjük esetében szemet szúrhat, hogy öregek, látványosan túl öregek a szerephez.
A mozi fináléja legendás: ahhoz képest, hogy mindenki ki van borulva a béna, teljesen másik filmből idecitált lezáráson, én ezt a változatot keresve sem találtam meg. Az jutott nekem, amiben a két ellenségből lett szövetséges egy összeszólalkozás után spoiler. Nos, ez a kissé üres és rosszul ütemezett finálé nekem passzolt a mozi egész hangvételéhez, az eszköztelenséghez és az egzotikummal teletömött ürességhez. Mindenképpen jobb, mint az utált bombázás és az elképzelni is nehézkes alternatív, különben szintén meg nem talált japán katonákkal készült verzió – ám ettől még valóban sír a filmről, hogy nincs neki igazán kigondolt és jól megírt, tudatos befejezése.
A mozi esztétikája egyébként rendben van, szépen filmezték a környezetet, sikerült hangulatot generálni a bemutatott helyzethez, nekem minden passzolt ilyen téren. Lalo Schifrin zenéje nagyon finoman adagolja a rá jellemző kompozíciós jegyeket, ellenben remekül támogatja a hangulatot, még ha nem is halljuk túl sokat. A 103 perces műsoridőt viszont soknak találtam.

Ritkán gondolok így egy mozira, de ez a darab megérne egy remake-et: a szellemiség megtartása mellett jót tenne neki egy átgondoltabb casting, meg egy kiigazított forgatókönyv. Végül is a háborús filmek kedvelőinek okvetlen ajánlom megtekintésre!

Nagyon jónak kell lennie egy filmnek, ha szinte egyáltalán nincs benne párbeszéd. Ez akár sikerülhetett is volna, mert a két színész minden tőle telhetőt megtett, de a vége tönkre vágta az egészet. És most nem (csak) arról beszélek, hogy egy másik film jelenetét emelték át egy az egyben, mert a producer volt olyan balfék, hogy az eredeti verziót elvetette, hanem amikor egy mondatnál több is elhangzott amerikai hősünktől, akkor azt kívántam bárcsak ne szólalt volna meg. Kár, hogy nem maradtak meg annál, hogy az egymásra utaltságot ábrázolják, mert az nagyon jó irányba ment. A végén viszont egy perc alatt romba döntötték azt, amit addig felépítettek. Nagyon pipa tudok lenni az ilyenek miatt. Kegyelemből kap egy erős közepest.

A két színész nagyot megy benne, nincs könnyű dolguk, hiszen ez egy kétszereplős kamaradráma a tengerparton :) A végéért kár, olyan mintha össze lenne csapva, a triviák szerint a stúdió keze van a dologban, amiért Boorman a jövőben mindig ragaszkodott hozzá, hogy teljeskörű döntési joga legyen a filmjei felett.