Az utolsó szamuráj (2003) 82% 374★

Sajnálom, hogy eddig kimaradt az életemből. Alapvetően azért került várólistára, mert jelenleg írás kapcsán foglalkozom a Satsuma felkeléssel, és elkaptam a tévében egy jelenetet amelyben pont szerepelt az 1876 évszám is… innentől pedig úgy voltam vele, már csak azért is jó lenne megnézni, hogy kapjak valami filmes perspektívát az egészről a történelemkönyveken kívül.
Ha eddig nem hangoztattam volna elég sokat, imádom utálni ezt a kort, nem lehet benne olyat írni, ami nem szatíra valamilyen szinten. Természetesen kissé (nagyon) idealizálja, romantizálja a szamurájok képét, amit normális esetben elég nagy hibaként rónék fel (pl. a Satsuma felkelés alatt a szamurájok simán hordtak nyugati egyenruhát, mert gyorsabban lehetett benne mozogni, és rendelkeztek lőfegyverekkel is, nem száz százalékban kardokkal mentek csatába ágyúk és puskák ellen), de annyira szépen és határozottan közvetíti az üzenetét, ami pedig nagyon pozitív és megragadó, hogy igazából nincs kedvem szapulni. Katsumoto karaktere igazából egy az egyben Saigo Takamori, de nagyon jól mutatta be a történet a gondolatait és elveit. Nathan pedig szimpatikus, és nagyon jól megjelenik a kezdeti értetlensége a nyugatitól nagyon eltérő gondolkodásmóddal kapcsolatban, meg lehet érteni a kétségeit, a vívódásait, majd a döntéseit is. Igazából sok helyen láttam, hogy többen írták „ha utolsó szamuráj a film címe, miért amerikai a főszereplő”… szerintem ők egy az egyben félreértették a dolgot. Az utolsó szamuráj itt nem Nathan volt, hanem Katsumoto (történelmileg a már említett, őt inspiráló szamuráj, Saigo Takamori az, akit Utolsó Szamurájként szoktak emlegetni). Nathan igazából olyasvalaki, aki megértette, és azonosult ezzel az értékrenddel, kvázi tiszteletbeli szamuráj lett, de ettől még a címszereplő nem ő.
A zene, a tájak csodaszépek, különösen a zene, teljesen el tudott bűvölni, és végül de nem utolsósorban, a kardvívó mozdulatok, amik csodálatosak, nagyon szépe megkoreografálták az összes ilyen jelenetet. Bátran ajánlom bárkinek.
Kicsit bővebben kifejtem a véleményem ebben a bejegyzésben:
https://todaywiggin.blogspot.com/2020/06/vizsgaidoszaki…

Szerintem Az utolsó szamuráj nem egy remek film. A cselekménye sokszor zavaros, az üzenete inkonzisztens, a karakterek pedig itt-ott nincsenek eléggé kidolgozva ahhoz, hogy igazán súlya legyen a tetteiknek.

És mégis… Az utóbbi héten nem telt el úgy nap, hogy legalább tíz percet ne néztem volna újra a filmből. Már a teendőimet is úgy osztottam be, hogy este maradjon egy kis időm hátradőlni az ágyban és véletlenszerűen kiválasztani egy jelenetet. Persze pár alkalommal azon kaptam magam, hogy már háromnegyed órája ülök előtte.

Minden hibája ellenére ez a film csodálatos. Van benne valami, a történéseken túlmutató dolog, ami egyfajta megfoghatatlan személyességgel, nyugalommal és érzelmességgel tölt meg minden képet. Olyan jó érzés teljesen váratlanul egy ilyen élménynek a részese lenni.

Ki tudja hányszor láttam már, de az is biztos most sem utoljára :)

Nehéz erről a filmről beszélni, mert alapjáraton az „ember egy idegen kultúrában” kártyát játssza ki.
Algren egy traumatizált ember, akinek a szamurájokkal történő találkozás formálja át a lelkét a világnézetét.
Sajnos a színészek nem nyújtottak igazán kiemelkedő alakítást, inkább maga a történet az érdekes. Rögtön felvetődik a probléma, hogy egy országnak mi a fontosabb, a múltja és hagyományai, vagy a fejlődés ezek árán.
Nem volt jó látni, ahogy ez kibontakozott, mivel bizonyos dolgok szükségszerűen véget kell, hogy érjenek, így a film vége nem okozott nagy meglepetést.
Ami igazán bosszantott, hogy látszik rajta, hogy elsősorban kiknek készült. Az egy dolog, hogy sablonos, viszont a belassított hősi halált és a kötelező szerelmi szálat igazán kihagyhatták volna.
Ellenben az utolsó fél órában lévő csatajelenet előtti, a zenével együtt történő vágások szerintem mesteriek voltak. Ezt tanítani kéne.
Ahhoz azonban, hogy teljes képet kapjunk, érdemes utánajárni a teljes korszaknak.

Apró érdekesség, de a Vörös nap is hasonló gondolatokat ébresztett bennem.

Ez a film gyönyörű. Nem csak a zene miatt, a helyszínek miatt, a színészek miatt, hanem leginkább a történet miatt. Akárhányszor megnézhetem, de az általa mutatott értékek a szememben nem csökkennek. Emberség, hűség, becsület, mind olyasmi, ami kiveszik az emberből. Olyan jó látni vagy akár olvasni, ilyen emberekről, akiknek még ez a fontos.
Lehet hisztizni Tom Cruise és Hollywood miatt, de a film jó. Én mind kettőt szeretem, higgyen bármiben a színész, legyen akármilyen pénzéhes Hollywood. De mégis ketten együtt képesek összehozni egy ilyen filmet, amely nem csak a pénzről szól.
Itt lett nagy kedvencem Ken Watanabe. Tőle is bármit képes vagyok megnézni. :) Tom Cruise-t meg alapból szeretem, eddig minden sci-fi-je a szívem csücske. :D Jó párost alkotnak együtt.
És megint egy keserédes film. Amit ki nem állhat happy end lelkem, de ettől függetlenül szeretem. :D Gyönyörű film, gyönyörű történettel.

A saját kultúrájába ágyazódva mindenkinek teljesen természetes és megkérdőjelezhetetlen az uralkodó értékrend. Egyértelmű számunkra, hogy a saját köreinkben mi számít erénynek, „jó”-nak, milyen probléma esetén mi a társadalmilag elfogadott megküzdési mód, kit tisztelünk, milyen hősökre akarunk hasonlítani. Abban a korban meg különösen, amikor még nem létezett internet. Mikor egy japán és egy amerikai leélhette volna az életét akár úgy is, hogy a másik nációnak még csak a létezéséről sem tud.
Mi történik, mikor két ilyen eltérő kultúra szülöttei hasonló szerepkörben (katonák) találkoznak? Ez volt a film legizgalmasabb kérdése számomra. Hogy bírkózik meg egy japán azzal, hogy amerikában az az érték, hogy újra és újra felállsz és megpróbálod, akkor is, ha elbuktál, akkor is, ha megaláznak, akkor is, ha tudod, hogy úgyis veszíteni fogsz. És mit szól az amerikai, mikor látja, hogy az alulmaradt japán harcos bármiféle kérdés, kétely vagy dac nélkül öngyilkos lesz? Mindegyikük a számára természetes és egyértelmű megküzdési módot választja. Vajon tanulhatnak egymástól?

Tom Cruise legjobb alakítása (érte sem vagyok oda valamiért…). Sírós, szép. Hans Zimmer.

Klasszikus! Nagyon megható a végén, amikor az ellenfél katonái tisztelegve a szamurájok előtt leülnek seizába. És persze felismertem pár aikidós mozdulatot is. Ami persze akkoriban, mint ilyen nem létezett, de a szamurájok harcmodorából alakult ki az aikido és a kendo is.

Nagyon szép, tanulságos film, azt hittem, unatkozni fogok rajta, de szerencsére nem így történt. Az új világra emlékeztetett a témájában, miszerint egy idegen kultúrát érdemesebb volna megismerni, felfedezni, mint ész nélkül leölni vagy gyarmatosítani, csak sokkal izgalmasabb és kevésbé nyálas körítésben. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne mesélne meghatóan hősiességről, bajtársiasságról, és egy igen visszás helyzetből induló szerelemről. A csatajelenetek kemények, megmutatják a vért és a belsőségeket, ám mindezt olyan gyorsan fényképezve, hogy szinte fel se fogni, mi történik, így nem olyan sokkoló.

https://suntuske.wordpress.com/2017/05/14/hetvegi-mozi-…

Bődületesen hosszú stockholm-szindróma történet japánból. Nem annyira vészes, de rengeteg felesleges jelenet van benne.