Kémek a Sasfészekben (1968) 74% 78★

Bár a film izgalmas volt, de nekem kicsit utópisztikusnak hatott. Ha a kémek ilyen könnyen rendet tudtak volna rakni, és eltakarítani a nácikat, seperc alatt véget ért volna a második világháború. Ám a valóság mást mutat sajnos. :( Épp ezért nem éreztem hitelesnek. Bele is zavarodtam egy-két helyen.

Ha már Sas, akkor ez inkább kabaré… Unalmas, vontatott, logikai és egyéb bukfencekkel tarkított, hiteltelen rétestészta.

Nagyon vegyesek az érzéseim ezzel a filmmel kapcsolatban. A regény néhány évvel ezelőtt újraolvasva eleve kétesélyes volt, és ugyanolyan ambivalens módon öregedett, mint a belőle készült, egyébként szerintem nyugodtan klasszikus jelzővel is illethető mozi-változat. Egyrészt lassú, már a maga korában is érzékelhetően lassú, hangulatát kínosan és lassan felépítő történet ez, ami kulcspillanataiban mégis ütős és érdekfeszítő lett.

Jegyezzük meg először is vele kapcsolatban, hogy a színésznek sem utolsó (sőt!) Brian G. Hutton rendezőként óriási fejlődésen ment keresztül, mire a Kémek… után két év elteltével leforgatta a Kelly hőseit. A két mozi közötti különbség még annak ellenére is zongorázható, hogy a Kelly hősei konceptuális szempontból nehezen állt össze és a végső változatából sok olyan kulcsjelenet kimaradt, ami a forgatás közben még egészen más hangulatú végeredménnyel kecsegtethette az alkotókat.
Ehhez képest a Kémek a sasfészekben egy lassan hömpölygő, háborús környezetbe ágyazott kriminek tűnik, ami megdöbbentően hosszú, tán legalább egy órával is hosszabb a kelleténél, és többször is leül, mire igazán élvezetes és emlékezetes részleteit megvillantaná. Az egész film meglehetősen sötét, mármint maguk a jelenetek feltűnően kevés fénnyel dolgoznak, Richard Burton önmagához hűen fáradtnak és kedvetlennek hat, és bár a rezignáltság kulcselem a színészi játékában, még Eastwood is mintha unott lenne. Rajtuk kívül fájóan kevésbé emlékezetes a sasfészekbe érkező különítmény három másik kulcstagja, de példának okáért Derren Nesbitt ördögi karakterét is nagyon gondosan építi fel a cselekmény, hogy aztán meglepően jelentéktelen és egyszerű módon léptessék őt le a színről.
A filmre érezhetően nagy hatással lehetett a Navarone ágyúi, ennek megfelelően a néző úgy érezheti, technikai megoldások és stílus tekintetében is inkább a hatvanas évek elején járunk, nem az évtized végén, és miközben Hutton komótosan építgeti a hangulatot, tényleg kicsit beleragad egy kémfilm csendesen párolgó mocsarába – mint írtam, ehhez képest a Kelly hősei feszes és lényegre törő rendezése határozottan mestermunka.
Amikor azonban megnyomják a gombot, a Kémek a sasfészekben remekül funkcionál: jók az akciójelenetek, izgalmasak a legendássá vált kötélpályás szekvenciák, ezek valódi feszültséget és félelemérzetet keltenek a nézőben, a színészek is odateszik magukat. Akad azonban kevésbé sikerült epizód is, például mikor Schaffer addig óvatoskodik egy rádiós kiiktatásával, míg végül szinte le is buktatja magát.
A filmezés technikai oldalról nem nagy durranás, de Ron Goodwin zenéje nagyon jó – mondjuk ha megnézzük, milyen mozikhoz komponált, meg is lepődnénk, ha nem lenne nagyon jó.

Néhány éve még határozottan savanyú szájízzel újráztam ezt a filmet, de most jók voltak vele kapcsolatban az érzéseim, még akkor is, ha inkább a negatívumokra hegyeztem ki az értékelést. Úgy adok rá nyolcast, hogy a kommandós-kémes háborús filmek versenyében vannak tőle jobb klasszikus és részben elfeledett indulók is vastagon, de az évtizedek alatt ránőtt patina jót tett neki. Természetesen ez is egy maximálisan ajánlott darab minden filmkedvelőnek!

A korszak sok második világháborús filmjei közt egy közepesen jónak mondható mű született. Ezt is Alister MacLaen könyve alapján készítették, de sajnos ebből kihagyták a humort. A könyv élvezetesebb, izgalmasabb, és humorosabb, bár lehet, hogy ebben közrejátszik az is, hogy először olvastam a művet és csak aztán láttam a filmet. Ezek után kicsit csalódás volt a film.