Wyatt Earp (1994) 75% 60★

Pokolian nehéz eset, mert bármennyire szép és ügyes film a Wyatt Earp, egyértelműen felzabálja a forgatókönyv megalomániája, illetve a tudat, hogy egy évvel korábban Kurt Russell már megcsinálta a tökéletes Wyatt Earp-mozit. Ebben most már biztos vagyok, bár vannak elemek, amiket szívesen cserélgetnék a két filmben.

A megalomániáról: az ötlet, hogy az Earp-sztorit elejétől a végéig, gyerekkortól az aranylázig feldolgozzák, fenemód ambiciózus. Érti is az ember, meg nem is, hisz a más filmekből, illetve az USA-ban tulajdonképpen közismeretből jól felidézhető kulcsmotívumokon kívül tényleg nem tudunk túl sokat az Earpök hátteréről, márpedig tőlük jobban senki és semmi sem bizonyítja, hogy Amerika a fegyverek és az önkényesen kioltott életek, majd ezek szintén fegyverrel történő megfékezése révén vált azzá, ami. Wyatt Earp a maga jelképességében legalább annyira ikonikus és meghatározó hősalakja az USA történelmének, mint az alapítók, Lincoln, vagy a polgárháborús tábornokok. Megérdemel egy nagy életrajzi filmet, nem?
Meg, de akkor nézzünk szembe a ténnyel, hogy az egy – esetünkben – tipikusan kilencvenes évekbeli családi/életrajzi dráma lesz elsősorban, és csak másodsorban western. Ha nem tudnám, akkor is sejteném, hogy valahol 1991 és 1997 között készült a film. James Newton Howard zenéje ha kell, ha nem, bezengi és aláhúzza az egyébként is nagyon egyértelmű, önmagukért beszélő jeleneteket, Costner révén pedig a mozi egyes részletei konkrétan csereszabatosak a Farkasokkal táncolóval. Dől ránk a jól működő, élvezetes, de átlátszó giccs, amiből három óra nyilvánvalóan sok – ennek bizonyítékaként én a végén már inkább technikai szempontból figyeltem az eseményeket, például nagy öröm volt felfedezni azokat az egymást eltoló képkockákat, amikből olyan sokat láthattunk a Star Warsban is.
A hiba egyébként a gigantomán műsoridő ellenére pontosan ugyanaz, mint a Tombstone-ban. Wyatt felteszi a vonatra a pereputtyot, átkapcsolja magát bosszú üzemmódba, és jön a videóklip az erre-arra lelövöldözött cowboyokkal. Messzebbről indulunk, mint a Tombstone, de pontosan ugyanoda érkezünk meg, illetve a potenciálisan kézre eső Earp-Holliday barátságot finoman szólva is parkolópályára teszik (pedig Quaid pokolian jó!).
Egyéni súlyosbító tényező, hogy bár Kevin Costnert remek színésznek tartom, és szerintem Wyatt Earpként is muzsikál legalább olyan jól, mint Russell, a film első órájában egyenesen kínos, ahogy egy 18-25 év közötti kölyköt próbál eljátszani. Főleg úgy, hogy Szakácsi Sándor hangját hallva az ember önkéntelenül is dús arcszőrzeteket kezd el vizionálni. Mellékes és megint csak egyéni nyűg, de számomra ugyanez az erőltetett szépfiúskodás ölte meg részben a Farkasokkal táncoló végkimenetelét is.
Aki viszont kétségkívül és elragadóan remek, az Dennis Quaid: remek Doc Holliday, őt bizony konkrétan jelenetről jelenetre betettem volna Val Kilmer helyére a Tombstone-ba. Mást nem, de őt abszolút.
Színészek kapcsán ugyancsak adja magát az összevetés, hisz mindkét film sztárparádé, de meg kell mondanom: amíg itt minden magas kvalitású színművész korrekten betölti a neki szóló falatnyi időt és teret, addig a Tombstone-ban képesek voltak lopni a show-t egymás elől – nem kérdés, melyik mozit élvezetesebb ilyen szempontból végigülni.

Hét pont, mert túl hosszú és főleg a rivális és megközelítőleg tökéletes Tombstone fényében már majdhogynem felesleges is ez a munka. Ezzel együtt természetesen remek western-revival mozi, de sajnos érteni vélem, miért nem jött divatba újra a műfaj a kilencvenes években…
Egy pillanatig sem kérdéses a Kurt Russell mozi elsőbbsége, azt bizony akár most rögtön újra is nézném.

Az egyik legjobb Wyatt Earp feldolgozás (merthogy láttam párat), nem száraz dokumentumfilm, de nem is elrugaszkodott fantázia szüleménye. Pont annyira hiteles, amennyire élvezetes és szórakoztató. Aki szereti a vadnyugati sztorikat, annak kötelező darab. :)

Több filmet láttam már ami Wyatt Erp történetét, vagy csak egy bizonyos momentumát meséli el ( Újra szól a hatlövetű (1957), Tombstone – A halott város (1993) ) mégis a régebbi feldolgozás nyerte el eddig a tetszésemet. Kasdan nagy fába vágta a fejszéjét mikor egy egész életet akar bemutatni, hogy érthetővé tegye a motivációkat, a miérteket. Ezért a játékidőt nem is sikerül neki 3 óra alatt tartania, amit soknak éreztem. Nem rossz film, de többször nem valószínű, hogy megnézem.

A vadnyugati feeling megvan, úgyhogy nem tudok rá haragudni, de sajnos a Wyatt Earp életének (vélt vagy valós) állomásait bemutató koncepció miatt a karakterábrázolásra már nem jut idő. Emlékeim szerint a Tombstone-ban ez jobban működik, az jobban is tetszett. De attól még rendben van ez a film is, még ha a színészek kissé haloványak is a szerepükben – de ez a már említett forgatókönyvi hiányosság miatt nagyon nem is lehetett volna jobb.

Nem volt rossz, de igen hosszú.