Érdekességek zóna
Az én zónám.
Tegnap este véletlenül futottam bele az alábbi videóba: https://www.youtube.com/watch…
Elég profin összerakta a fickó, észre sem vettem, hogy eltelt háromnegyed óra, síri nyugalomban végigültem, pedig semmilyen szinten nem kötődöm az autós szubkultúrákhoz – le a kalappal a srác előtt!
A téma önmagáért beszél, Paul Walker élete, karrierje, tragikus halála, és a Halálos iram franchise révén létrejött legendáriumi emlékezete. Nem lepett meg annyira, de most megbizonyosodtam róla, hogy Walkerben tényleg nem volt semmiféle művészeti ambíció – a színészpályára predesztinálta a szülői háttér, és színművészhez képest nagyon korán vissza akart vonulni, noha egy olyan filmszériának lett ikonikus alakja, ami abszolút szinkronban volt az ő saját érdeklődési körével és szenvedélyével. Pedig nem is volt csapnivaló színész (nekem például egészen nézhetőnek tűnt A Lazarus-projekt című filmje), bár az ő típusfigurájából túlzás nélkül százával tolonghattak Hollywood kapujában a lelkes késő-húszas, kora-harmincas fickók.
Mindenesetre rém érdekesnek tartom, hogy miközben az AI térnyerése és minőségi fejlődése kapcsán egyre élesebb viták folynak az elmúlt időkben halott színészek esetleges CGI felélesztéséről, főként ezen projektek ízléstelensége és esetleges erkölcstelensége miatt, addig Walker ilyetén való „felélesztésébe” zokszó nélkül belement az egész család… Demagóg leszek, de talán azért, mert ő nem színészlegenda, hanem a kamera előtt egyszerűen önmagát adó, a legvégsőkig hiteles figura volt a rajongói (nagyrészt mondjuk az autóőrültek) számára? Ha színészként nem is, jelenségként kétségkívül elért valamit Walker.
5 sorozatkarakter, aki minden magyarázat nélkül eltűnt
Kapcsolódó filmek: Egyszer volt, hol nem volt (2011–2018) · Narancs az új fekete (2013–2019) · Jóbarátok (1994–2004) · Egy rém rendes család (1987–1997) · A Grace klinika (2005–)
A Dolog majdnem kapott egy sorozatos folytatást Frank Darabont közreműködésével: Végül ezért nem jött össze a… dolog
Kapcsolódó filmek: A dolog (1982)
7 vérlázítóan rossz döntés az Arany Málna-díj történetében
Kapcsolódó filmek: Ragyogás (1980) · A sebhelyesarcú (1983) · Batman visszatér (1992) · Armageddon (1998) · Rambo 2. (1985)
A Markovics-affér
A képen: Alain Delon és Stefan Markovics, szerintem 1967-ben
Alain Delon misztikumoktól finoman szólva sem mentes karrierjének abszolút legsötétebb betemetett verme a Markovics-affér, egy gyilkossági ügy, melynek áldozata saját testőre, Stefan Markovics. Az ügy megoldatlan, viszont jól feldolgozott, vetületeiről és részleteiről teljes képet itt és most semmiképpen sem adnék, de egy rövid összefoglalót igen – elsősorban, lévén filmes oldalon vagyunk, Delon szemszögéből.
Stefan Markovicsot az egyszerűség kedvéért írom ebben a formában, találkozhatunk még a Markovic átírással, sőt, helyesnek tűnik a Marković formátum is, minekután Boban Marković nevét is így magyarítjuk.
Az ügy 1968. október 1-én robbant ki, amikor Élancourt falucska mellett egy szemétlerakóban megtalálták Stefan Markovics főbe lőtt holttestét. A férfi Delon testőre és közeli jó barátja volt, nem mellesleg elhidegült felesége, Nathalie Delon friss szeretője, de legalábbis futó kalandja és ugyancsak közeli bizalmasa. A rendőrségi nyomozás hamar elért Delonhoz, őt a Saint-Tropez melletti Ramatuelle-ben, A medence című film forgatásán keresték fel a nyomozók. Október 2-án közlik vele a halálhírt, majd 3-án este két rendőr személyesen is megerősíti neki mindezt (a rendőri jelentés szerint a színész őszintén megrendült a hír hallatán, sokkos állapotba került), majd megcsörren a telefon és Stefan unokatestvére, Dzsordzse Markovics kérdőre vonva tudni akarja, tud-e valamit a gyilkosság körülményeiről. Delon odahívja a kagylóhoz a két rendőrt is, ám mivel a hallgató kagyló nem működik, hangosan ismétli meg Dzsordzse szavait: „Micsoda? Hogy fejbe lőtték?”
A nyomozás későbbi szakaszában nyitott kérdésként merült fel, hogy a beszélgetés során egyáltalán hogyan és ki által merülhetett fel a fejlövés ténye, miközben azt senkivel sem osztották még akkor meg…
Az esetről tudható részleteket a két magyarul elérhető Delon könyv, a legendásan Delon-pozitív, Emmanul Haymann-féle Alain Delon – Egy szupersztár tündöklése és titkai, illetve a legendásan Delon-negatív Bernard Violet-féle Alain Delon titkai is a saját, már szövegezésében is érezhetően elfogult, vagy éppen hogy ellenséges stílusában adja elő. Ami nagyjából tény: Delon a hatvanas évek közepétől előszeretettel vette magát körül olyan kétes hátterű, elvi síkon politikai okokból Franciaországba menekült jugoszláv fiatalemberekkel, akik utána egyszerre lehettek a testőrei, dublőrjei és bizalmasai. Közülük az egyik első híresebb személyiség Milos Milosevics volt, aki Delonnal utazott Amerikába A folyón át Texasba forgatására. A Milos Milos néven ismert férfi beleszeretett Mickey Rooney (érdemes rákeresni a Snitten is, elég nagy a filmográfiája!) feleségébe, majd zavaros körülmények között (jelenlegi, bár igen bizonytalan tudásunk szerint) lelőtte a nőt, majd saját magát is. Nem sokkal ezelőtt kérte Delontól Milos, hogy vegye magához az akkor párizsi börtönbüntetését töltő honfitársát, Stefant…
Haymann könyvében viszonylag tisztán megjelenik Delon saját álláspontja: szerinte Markovics számára nem lett volna valódi segítség, ha kihozza a börtönből és útnak engedi, ezért munkát ajánlott neki, sőt, bevezette őt a pezsgő nagyvilági életbe. Markovics saját ügyei bőven alvilági mélységekbe nyúltak: vad partikat szervezett, úgy tartották, ezeken az orgiákon rendszeresen lefotózott hírességeket, akiket utána zsarolni kezdett a kompromittáló fotókkal. A nyomozás hamar felkapta ezt a szálat, ráadásul elkezdték kihallgatni az elhunyt naplójában telefonszámmal együtt szereplő személyeket (köztük volt Delon és Nathalie, Mireille Darc, a popénekes Nicoletta, a filmrendező Jean-Pierre Melville is, sőt, Marie Laforêt). Az ügy hamarosan összeesküvés-elméletté fajult, felmerült ugyanis, hogy a Markovics-féle fotók egyikén maga Claude Pompidou, Georges Pompidou miniszterelnök felesége látható!
A történet nyomozati, spekulatív és összeesküvés-elméletszerű szálait itt tenném le, bár az talán már ennyiből is látható, hogy a gyilkossági ügy néhány szalagcímet nem számítva bőven túlnőtt Delonon, főleg mivel a valódi gyanú egy Markovicsnak tulajdonított levél alapján Delon közeli barátjára, a ténylegesen bűnözőként működő François Marcantonira terelődött, akit rövid letartóztatás után 1969-ban el kellett engedni – Delon maga a vizsgálat ideje alatt körülbelül 30 órát töltött előállításban. A politikai felhangok Pompidou 1969-es elnökké választásakor sem csillapodtak, viszont válaszreakcióként átszervezte az ügyben elvileg érintett francia titkosszolgálatot. Sosem mondták ki, de egyesek szerint az 1968-as nyári események idején tanúsított politikai helytállása még magának de Gaulle-nak sem tetszett, mindenesetre a Markovics ügyet 1973-ban zárták le megoldatlanul, Pompidou 1974-ben elhunyt, Delon karrierje és egyre szerteágazóbb életútja pedig rendületlenül folytatódott. A hideg-rideg tény: nem lehetett rábizonyítani semmit, erre egyébként kísérlet sem történt, talán gyanú sem terelődött rá soha, nem úgy közvetlen, zavaros baráti környezetére.
A magánéleti vetület érdekes: a ’68-as párizsi diáklázadások idején Delon éppen másodszorra próbálta meghódítani a színház világát. Azon kevés színészek egyike volt, akik nem akartak levonulni a színpadról, álláspontja szerint a színészek ugyanolyan közszolgálatot láttak el, mint az orvosok, és a közönségnek kell eldöntenie, igényt tart-e a munkájukra*. Sőt, mindemellett még de Gaulle-nak is felajánlotta szolgálatait: ha a sztrájkoló tévések nem, majd ő levezeti az esti híradót. Erre egyébként nem került végül sor.
Markovics és Nathalie viszonyáról tudott, sosem tagadta, hogy ezt a felesége bevallotta neki. Kapcsolatuk elhidegült, az év májusában már elhatározták, hogy elválnak, de erre hivatalosan már csak a jövő évben került sor. Violet könyve szerint Delon ekkor érzelmi válságban lehetett, Mireille Darcot még nem, vagy csak felületesen ismerhette, A medence forgatásában pedig mindenáron ragaszkodott ahhoz, hogy egykori kedvese, a karrierjében megrekedt Romy Schneider legyen a partnere. Hogy ez baráti gesztus volt-e, vagy közeledési kísérlet, arról nem tudunk. Bár Markoviccsal ezután is gyakran jelent meg közösen, a férfi jugoszláv barátai legalább egy, köztük zajló heves vitának voltak szemtanúi.
Nathalie szeptember 16-án találkozott utoljára Markoviccsal, a férfi akkor idegileg és fizikailag is zaklatott volt, veszélyben érezte magát és feltúrták a lakását is – melyet Delon biztosított neki.
Az ügy kapcsán személyes véleményem nincs, vagy ami van, az nem fontos. Delonnal szembeni elfogultság ide vagy oda, a Markovics-affér adalékait finoman szólva is nehéz tárgyilagosan kezelni, szinte minden forrásban összefolynak a tények és a spekulációk, szóbeszédek, és valóban olyan erők befolyása érződik a háttérben, amik túlmutatnak egyetlen egy filmsztár magánéletén és lehetőségein, bár tény és való, nagyon sok körülmény Delon ellen szól.
Nekünk azonban érdekesebb lehet, hogy az egészen addig viszonylag szolid, változatos szerepeket vállaló és filmes projektjeiben vállalkozó szellemű Delon eztán mintha dacosan beleállt volna az őt az alvilági élettel összemosni akaró nyilvánosságba: a közhiedelem úgy tartja, módszeres precizitással kezdte el kialakítani magáról a filmes karakter és a magánember között egyre jobban elmosódó homályos képet. Gondoljuk ezt ma annak ellenére is, hogy a korabeli filmjeiben nagyjából felváltva játszott zsarut és gengsztert, de még messzebbre menve észrevehető, hogy a filmográfia legjelentősebbnek kikiáltott darabjai mellett ott vannak az összetettebb gondolatvilágú művek is, drámák és más típusú zsánermozik egyaránt. Delon tehát nem csak láttatni akarta magát valaminek vagy valakinek, mi magunk, a közönség is az előzetes prekoncepciók kiteljesedését várta/vártuk filmről filmre, aminek következtében sokszor sokkal híresebbé és gyakrabban hivatkozottá váltak bizonyos kevésbé igényes, vagy nem túl jól sikerült mozik, míg elsikkadtak olyan produkciók, amik valószínűleg több figyelmet érdemeltek volna.
Tény azonban, hogy a Markovics-affér által Delon elvesztette ártatlanságát a közönség előtt.
*Delon színházi munkájáról egy későbbi karcban szeretnék még írni.
Az íráshoz a két fent hivatkozott, magyarul is megjelent könyvet használtam forrásként.
Kapcsolódó filmek: A medence (1969)
6+1 férfi híresség, akinek a magassága nem haladja meg a 170 centimétert
https://velvet.hu/celeb/2024/08/07/alacsony-ferfi-hiressegek/
10 dolog, amit nem biztos, hogy tudtál A mélység titkáról, James Cameron sci-fi klasszikusáról
Kapcsolódó filmek: A mélység titka (1989)
Hétvégén, a Buddy Holly története megtekintése után feldobtam, milyen érdekes lenne összehasonlítani a film zárójelenetét a La Bambáéval. Adja magát a párhuzam, hiszen a két zenészéletrajz két hőse, Buddy Holly és Ritchie Valens sorsa egy utolsó alkalomra összeköttetett 1959. február 3-án: mindketten ugyanabban a repülőgép-balesetben haltak meg.
A két rock and roll sztár közösen vett részt a Winter Dance Party nevű turnén ekkor, sőt, a rockabilly harmadik felemelkedő tehetséges, „The Big Bopper” J. P. Richardson is betársult – aki becenevével ellentétben nem jazzt játszott, és fekete sem volt. A körút lehetetlen körülmények között zajlott: a zenekarok profi személyzet nélkül, kiszuperált egykori iskolabuszokon utaztak, amiken nem működött a fűtés. Kiépített autópálya rendszer híján vidéki, kétsávos utakon haladtak, ráadásul nem városról városra, hanem össze-vissza a térképen, akár ötszáz mérföldet is megtéve egy-egy állomás között. A nélkülözés csúcspontján a muzsikusok állandóan meg voltak fázva, fagyási sérülésekkel küszködtek.
A körülményeket megelégelve az iowai Clear Lake-ben adott koncert estéjére Holly kibérelt egy kisrepülőt, amiben egy pilóta három utast szállíthatott el a következő, minnesotai helyszínre. A zenészek pénzfeldobással döntötték el, ki üljön be, így került a fedélzetre Holly és Big Bopper mellé a repüléstől amúgy rettegő Ritchie Valens. A tragikus események innentől jól dokumentáltak, a baleset dátumát azóta is úgy emlegetik: a nap, amikor meghalt a zene.
Ebben bizony lehet is valami, tekintve, hogy a tragédia után néhány esztendővel elindult a brit invázió, a Nagy-Britanniából érkező, de javarészt az amerikai rock and roll és blues ihletéséből dolgozó angol zenekarok tömeges térnyerése az amerikai színtéren, akikhez képest nemhogy Sinatra, de még maga Elvis is avíttnak hangzott, ráadásul ellenük az amerikaiak mintha csak a folk zenészeket, illetve a brit hangzásból merítő saját előadóikat tudták volna versenybe állítani. Történelmietlen, de érdekes a kérdés, miként alakíthatta volna a könnyűzene történetet Valens és Holly a hatvanas években.
A két filmet összekötő „utolsó koncert” jelenet összehasonlítására tett kísérletem mégis hamvába halt, hisz a tragédia előestéjéhez kétféleképpen közelítenek. A Buddy Holly története egy tízperces koncertfelvétellel, ami bizony jó: https://www.youtube.com/watch…
Busey jól játszik és jól énekel, a megemlékezés méltó, ráadásul biztos, hogy jó helyen és időben vagyunk, hiszen a vége főcím előtti felirat szerint a halála „később aznap este” következett be (valójában másnap hajnalban). Biztos tehát, hogy ha nem is dokumentarista módon, de a február 2-i koncertet szerették volna megjeleníteni.
A La Bamba viszont emlékeimmel ellentétben nem koncertjelenettel ér véget, sőt, ez még csak nem is a film legvége: https://www.youtube.com/watch…
Az estéről itt is csak egy rövid koncertjelenetet mutatnak, ráadásul nem Ritchie Valens, hanem újfent Buddy Holly show-jából, míg Ritchie sorsának alakulását a backstage-ben követhetjük végig: egyébként ügyes forgatókönyvírói húzás, mivel így Holly-t is bemutathatták a közönségnek. Őt ezúttal Marshall Crenshaw alakítja, érzésem szerint a lehető legvalóságosabb Holly-reprodukció létrehozásának jegyében.
Ha a várt nagy zenei akció itt el is marad, egy későbbi jelenetben láthatjuk magát a híres pénzfeldobást: https://www.youtube.com/watch…
Következtetés, mint sok karcomban, most sincs, csak picike csodálkozás azon, milyen erősen tudnak hatni még ma is rég elment jellegzetes, erőteljes figurák a művészetükkel, még ha az el is fér körülbelül 4-5 CD-n… vagy hogy ne tűnjek boomernek, egy 4-5 órás lejátszási listán.
Kapcsolódó filmek: Buddy Holly története (1978) · La Bamba (1987)
És azt tudtátok, hogy Mel Gibson Apocalyptójában van a filmtörténelem egyik legfurcsább „vendégszereplése”?
Kapcsolódó filmek: Apocalypto (2006)
