A mélység titka (1989) 61

The Abyss
139' · amerikai · sci-fi, kaland, dráma

1 díj · 0 jelölés

Megszakad az összeköttetés az egyik amerikai nukleáris tengeralattjáróval. Még az is lehet, hogy az oroszok keze van a dologban. Fölkutatására a közelben tartózkodó víz alatti olajfúró bázis személyzete kap utasítást. A felszínen eközben nemzetközi válság alakul ki és tovább rontja a helyzetet,… [tovább]

angol
magyar

Szereposztás

Mary Elizabeth MastrantonioLindsey Brigman
Ed HarrisVirgil Brigman
Leo BurmesterCatfish De Vries
Michael BiehnHiram Coffey hadnagy
Todd GraffAlan "Hippy" Carnes
Hirdetés

Kedvencelte 14

Várólistára tette 26


Kiemelt értékelések

LukeSkywalker 

A hírhedten maximalista filmrendező, James Cameron viszonylag korai lélegzetelállító, minden téren korszakalkotó, lenyűgöző mesterműve, ami majdnem el sem készült, és bátran ki merem jelenteni, ha nem Cameronről, erről a zsarnok diktátor-tábornokról lenne szó, akkor valószínűleg minden idők egyik legnagyobb filmes kudarcaként tartanák számon. Így viszont, hála Cameron emberfeletti kitartásának, hihetetlen akaraterejének és zsenialitásának, egyben tartotta a költségvetést jócskán túllépő, kismillió megoldandó problémával – amik közül csak egy volt a forgatás helyszínéül szolgáló atomerőmű silóba töltött víz elalgásodása, vagy az egyik színész éppen csak elkerült halála, hogy a hosszan tartó vízalatti forgatás miatt kivárni kényszerült dekompressziót ne is említsük – küzdő produkciót.

Az eredmény pedig egy felejthetetlen, utánozhatatlan látványvilággal megalkotott vízalatti science-fiction thriller/dráma eposz, amiben minden kockát szájtátva nézünk, minden pillanatban a karfát szorítjuk, és ámulatból ámulatba esünk. Ilyen a vérbeli szórakoztatás, kérem szépen. Cameronnak sikerült megismételnie azt a ritka bravúrt, amit előtte csak Steven Spielbergnek sikerült 1977-ben a Harmadik típusú találkozásokkal. Olyan filmet készített a földönkívüli értelmes lényekkel való találkozásról, ami egyszerre újszerű, eredeti, gyönyörű és reményteli. Cameron, aki disztópiáiról (a Terminátor, Aliens) éppúgy ismert, mint optimistább jövőképéről (Avatar), ebben a mondhatni közép-korai filmes szakaszában első ízben mutatja meg melodramatikusabb, szentimentálisabb oldalát, persze mindezt cameron-i értelemben, jó nagy adag heroikus, tesztoszteronnal átitatott módon, a kor militáns hangulatát bemutatva. És persze az 1985-ös Aliens Ripley-je után ismét megmutatja, hogy nála jobban senki nem tud független, kőkemény, a férfiakkal könnyedén lépést tartó, nagyszájú, ám mégis NŐként viselkedő női szereplőt írni. Lindsey Brigman karaktere eszményi figura, olyan nő, aki úgy egyenlő a férfiakkal, hogy közben nem nézi le, nem gyűlöli, nem alázza meg őket, szimplán csak leiskolázza őket, amikor a helyzet megkívánja. Viszont kiderül róla, hogy tele van empátiával, megértéssel, szeretettel a barátai, és legfőképp, a mindenáron gyűlölni kívánt, ám nagyon is szeretett, sőt szerelemmel övezett férje, Virgil „Bud” Brigman iránt. Kettejük civakodása, cívódása, mely a film során csodálatosan alakul át egy szerelmes házaspár önfeláldozó, szoros érzelmi kötelékévé, példaértékű, egyszersmind az amerikai fősodorbeli (mainstream) filmekben valaha bemutatott egyik legszebben megírt és eljátszott viszony. Több érzelmi csúcsponttal is rendelkezik a film, ezek egyike a szó szoros értelmében véve is halálos. Ed Harris olyan elementáris erejű, olyan zsigeri alakítást nyújt, hogy teljesen a hatása alá von bennünket, nézőket. És amikor eljön a pillanat, együtt sírunk, félelmében, boldogságában egyaránt osztozva vele. Micsoda alakítás, micsoda jelenet. (Köztudott, hogy Cameron rendezői stílusa, végletekig, mindenáron a maximumra való törekvése több színészben is visszatetszést, sőt gyűlöletet támasztott iránta, olyannyira, hogy Harris például mind a mai napig nem hajlandó beszélni a forgatásról, annyira megviselte, egy ízben majdnem meg is halt, Mary Elizabeth Mastrantonio pedig zokogva rohant ki az egyik jelenetből azt üvöltve, „Nem állatok vagyunk !”. Hiába, James Cameron olyat követel a színészeitől, amit kevesen képesek elviselni, viszont a végeredmény mindig őt igazolja, még ha talán olykor emberileg „kissé” el is veti a súlykot.)

A Mélység titka fényképezése elképesztő. A tökéletesen alkalmazott fényektől, a drámai kamerabeállításoktól úgy érezzük, ott vagyunk mi is a szereplőkkel a szűk, vízalatti terekben, egyre fogy az oxigénünk, hamarosan betör a víz, és mindannyiunkat elnyel a jéghideg sötétség. A klausztrofób hangulatot a végsőkig, az elviselhetetlenség határáig fokozzák. A rendkívül realistán ábrázolt elsüllyedt atomtengeralattjáró mentési jelenete a horror határait feszegeti, és talán át is lépi, mert a látványt az a tudat teszi még rémisztőbbé, hogy ez a valóság, ez akár meg is történhet, sőt, meg is történt a múltban. E sorok írója számára mindenesetre százszorta ijesztőbb és megrendítóbb volt végigélni a roncs átkutatását, mintha nyáladzó, hatalmas karmú szörnyek ugrottak volna elő a feketeségből. Az emberi kiszolgáltatottságnál, a reménynélküli pusztulásnál nincs rosszabb és félelmetesebb.

A digitális filmkészítés hajnalán járunk, Cameron ekkoriban filmjeiben alkalmazta először George Lucas ILM nevű vizuális effektusokat gyártó cégének korszakalkotó computer animációs eljárásait, mellyel még Spielberg 93-as Jurassic Parkja előtt történelmet írt, kikövezve az utat a digitális dínók előtt. Így jöhetett létre a mára filmtörténeti jelentőségűvé váló pszeudopod nevű vízlény, ami az első teljes egészében 3D computer grafikával létrehozott, élőszereplős filmben alkalmazott teremtmény. Cameron két évvel később megalkotta ugyancsak az ILM-mel karöltve a T-1000 terminátort a Terminátor 2: Az ítélet napja című kultikus science-fictionjében, amit a pszeudopod sikere tett lehetővé.

De visszatérve a Mélység titkához: Cameron dacolva minden akadállyal, minden nehézséggel addig menetelt, míg befejezte filmjét, és az eredmény egy teljesen egyedülálló, káprázatos science-fiction akcióthriller, amelyben Cameron kamatoztatta a Terminátoron és Aliensen nyert minden tapasztalatát, és eggyel – vagy kettővel, ki-ki döntse el maga – magasabbra tette a lécet, és jó szokása szerint csak utána kezdett el azon gondolkodni, hogyan lesz képes átugrani. Ilyenek az igazi újítók, látnokok. Önmagukat hajtják, saját magukat teszik próbára, és ha nem is mindig érik el a kitűzött célt, ha csak félútig jutnak is, már azzal is olyat érnek el, amiről korábban senki még csak nem is álmodott.

A Mélység titka egy számtalanszor újranézhető alkotás, ami nevéhez hasonlóan mély, tele emberi drámával, komoly mondanivalóval rólunk, emberekről, arról, kik vagyunk és mi a fontos számunkra, és hogy technológiánkba vetett vakhitünk vajon megéri-e, hogy mindent feláldozzunk miatta, és hogy talán van valami, vagy valaki(k) , akik nálunk sokkal de sokkal többet tudnak a világról. És vajon ezt a másik intelligenciát el kell-e pusztítanunk az ismeretlentől való primitív félelmünkben, vagy akár tanulhatunk is tőlük, elfogadjuk a felénk nyújtott baráti kezet? Mindig ez a nagy kérdés.

4 hozzászólás
Zajec_Sternenkind 

Különös hangulatú film volt, ötvözte az akciót, a thrillert, a misztikumból kinőtt isteni gondviselést. Az idegen lények jelenléte egyáltalán nem azt éreztette velem, hogy fenyegetve vannak a szereplők, hanem végig a háttérbe húzódva figyelték őket – minket, embereket –, ahogy mi figyeljük a vízben lubickoló kíváncsi állatot. Nem oda való, de azért aranyos.
Összességében egy elég összetett film, bár egyáltalán nem ködös mondanivalóval, amiről az ember jólesően gondolkozhat a végefőcím lefutása után is, mint például a Gömbnél, de azért kellemes utóérzést hagy.
Igazából elemezni csak nagyon erőltetetten lehet, izgalmas volt, szép volt, de egyszer elég volt.

csokidani 

szuper, szerethető film, bármennyi újranézéssel…

AnnaAnn

Ez tipikusan egy olyan sci-fi, ami számomra már a határt súrolja. Annyira nem is kötött le, amit sajnálok is. Ed Harris miatt érdemes volt. Nem egy Alien, de azért van benne némi kreativitás. Nekem viszont már túl magas. A két főszereplő közti szerelmi szál pedig szentimentálisan hatot, és tudni lehetett, mi lesz a vége.

Zoja009

Ha ma meglátnám a filmet és a címkéket tuti nem nézném meg. De akkor még újdonság volt, és Ed Harris játszott benne, ő meg garancia volt arra, hogy jó lesz a film.

András_a_László

Igazából nem tudott túlságosan meglepni. A két fő karakter szerelmi szála totál klisé… bár ez egy ’89 -es film, lehet hogy akkoriban még nem volt az.

A fő történeti struktúra kísértetiesen emlékeztetett a 2001 Űrodüsszeiára, csak fölösleges töltelék-konfliktusokkal teletűzdelve.

Filmet jellegében a Gömb-el tudnám hasonlítani, ami messze felülmúlja minden egyes szempontból ezt, úgyhogy mindenkinek azt javaslom inkább arra szánjon időt, mert ez a film semmitől sem különleges/élvezetes.

De az alapötlet szerintem megállja a helyét. De valahogy zavart a feszültség, sejtelem hiánya. Valahogy olyan túl rózsaszínre sikerült a befejezés (és tényleg). a 2ó45p -es verziót megnézve azt kell hogy mondjam, túúúúúúl hosszú, és egyáltalán nem izgalmas. Sajnálom rá utólag az időt….minél több idő telt el a film nézése óta, annál kevesebb pontot akarok rá adni…


Népszerű idézetek

LukeSkywalker 

Virgil 'Bud' Brigman: Az isten verje meg, te szuka! Soha semmit nem adtál fel életedben! Most harcolj! Harcolj! Harcolj! Gyerünk! Csináld! Harcolj, az istenit! Harcolj! Harcolj! HARCOLJ!!!

LukeSkywalker 

Lindsey Brigman: Mi mind azt látjuk, amit látni akarunk. Coffey oroszokat lát. Gyűlöletet és félelmet. Neked ennél jobb szemed van.

LukeSkywalker 

Alan „Hippy” Carnes: Ez meg mi?
Monk zászlós: Folyékony légzőrendszer, most kaptuk. Akkor használjuk, ha nagyon mélyre megyünk.
Alan „Hippy” Carnes: Milyen mélyre?
Monk zászlós: Mélyre.
Alan „Hippy” Carnes: Milyen mélyre?
Monk zászlós: Az titkos.

LukeSkywalker 

Virgil 'Bud' Brigman: Hippy, szerinted minden összeesküvés.
Alan „Hippy” Carnes: Mert az is.

LukeSkywalker 

Lindsey Brigman: Tudom, milyen egyedül érzed magad… egyedül abban a hideg sötétségben… de én ott vagyok veled a sötétben. Ó, Bud, nem vagy egyedül… Ó, istenem. Emlékszel – elég részeg voltál, valószínűleg nem emlékszel –, amikor elment az áram a kis lakásunkban az Orange Streeten? Bámultuk azt az egy apró gyertyát, és én, én mondtam valami nagy hülyeséget, hogy az a gyertya én vagyok, és hogy az életben mindannyian odakinn vagyunk a sötétben, és te csak… te csak meggyújtottál egy másik gyertyát és az enyém mellé tetted, és azt mondtad: „Nem! Látod, ez itt én vagyok. Ez én vagyok.”… és csak néztük a két gyertyát, és aztán… hát, ha emlékszel erre az egészre, akkor biztosan emlékszel a következő részre is. De tényleg két gyertya van a sötétben. Veled vagyok. Mindig veled leszek, Bud, megígérem.


Ha tetszett a film, nézd meg ezeket is


Hasonló filmek címkék alapján