A gömb (1998) 72% 180★

Nemrég fejeztem be a könyvet, így elég jól értettem mindent. A vége itt is nagyon érdekes volt, ám minden látványelem ellenére nem tudták úgy visszaadni, de talán nem is lehet.
Azonban a film nem „öregedett”-szerintem.

Egész okos, pszichológiai sci-fi.
A tengeri környezet egészen parás, a barlang után itt sem tudnék dolgozni.
a színészi alakítás a nagy nevektől elváthatót nyújtják.
Azonban egy kicsit hosszúnak éreztem.

Nagyon jó kis sci-fi, horror elemekkel teletűzdelve.
A mélytengeri környezet eleve ijesztő (a frászt hozza rám, nem tudnának nekem annyit fizetni, hogy ilyen helyen dolgozzak), kapunk egy kicsit Lem Solarisából is. A tintahal nagyon klassz. spoiler
Nekem személy szerint a film sokkal jobban tetszett, mint a könyv. Jobb a hangulata.

Az egyik legintelligensebb sci-fi. Persze biztos vannak benne bakik, de az én agyamat olyan szinten kisütötte (újranézve is), hogy nem volt bennem késztetés, hogy leragadjak valami rövidzárlatnál és azon csámcsogjak, hogy mit rontottak el. Jelen akartam lenni minden egyes másodpercnél, nehogy lemaradjak valamiről. Nem egy pörgős film, sőt, kifejezetten lassú, na de az agyat, azt sebességbe kell kapcsolni hozzá.
A szereplők, a történet, a kivitelezés, a zene mind-mind tökéletes volt. Kár, hogy manapság ilyet már erőlködve se tudnak csinálni.

Rémesen érdekes koncepció, mely sokkal több kérdést vet fel, mint amennyi megválaszolható volna, sőt, bár szeretjük intelligens és okos sci-fiként nézni A gömböt, esetében valójában talán a fantazmagóra kapott egy emberi felfogóképesség határait okosan megközelítő és körüljáró megvalósítást. Lényegében a gondolat teremtő erejét, az ebből fakadó, szerintem ősi, de nagyon ritkán felszínre kerülő félelmünket dolgozza fel. A képlet egyrészt egyszerű: ha rettenetünk tárgya manifesztálódik, az katasztrófa, és ha ennek tudatában vagyunk, szükségszerűen nem tudunk elszakadni a rettenet tárgyától, ami immáron maga a manifesztáció, ha máshol nem, hát elménk mélyén pihen és álmainkban felszínre tör. Másrészt A gömb érdekesen és talán kicsit alibi módon közelíti meg magának a manifesztációnak a módját, hiszen ezek esetében a fizikai törvényeivel dacol (ami végső soron érthető egy természetfeletti erővel foglalkozó történetben), de mégis felvet egy csomó „hogyan?”-t. Ezeken felülemelkedve elmélkedhetünk azon is, miféle létformát jelenít meg pontosan a sztori, mennyiben valódi entitás a bemutatott erő, és mennyiben manifesztációja valaminek*, spoiler.

A mi oldalunkról persze nyilván érdemes horrorba hajló, tudományos thriller alapokból táplálkozó sci-fi moziként tekinteni A gömbre, és a megvalósításáról rágódni, mert vannak itt érdekes motívumok. Először is a film szép, de nem szebb, mint a vele logikus versenytársnak állított A mélység titka. Mindenesetre mindkét mozi esetében elmondhatjuk, hogy nagyon ízlésesen, de meglehetősen optimistán tálalták a víz alatti világot és az abban magának helyet találó embert. Nem hinném, hogy a mélység a valóságban ennyire „barátságos” lenne az emberi lénnyel, de emiatt fájjon majd azok feje, akik innen inspirálódva megkísérelnek valamiféle mélytengeri kalandot végrehajtani. Ahol a megvalósítás gyengédebb, az maga a címszereplő gömb, ami nem is néz ki túl jól, nem is illik igazán a környezetébe, és nincs is meg az a megbabonázó vonzereje, amit a színészek élnek át a vele való találkozáskor – érdekes módon még a zene is meglepően visszafogottan támogatja csak meg a rá vonatkozó szekvenciákat. Visszahivatkoznék itt például a Halálhajóra, ahol a kezdetleges CGI-ben tobzódtunk ugyan, de az épített díszletek egészen lehengerlőek voltak, talán onnan lehetett volna még meríteni.
Színészek terén nincs okunk panaszra, nagy nevek jó minőségben játszanak, Schreiber még fiatalon remekül hozza a versengő ifjú tudós karakterét (amiből később a kockasággal vegyítve létre és divatba jött az Agymenők jelenség is). Sharon Stone nekem kicsit furcsa volt, Dustin Hoffmannak nagyon jól állt a szerepe. Queen Latifah, hogy miért kellett ide, meg nem mondom, de nem ártott a produkciónak.

Jó film, jegyezzük meg, egy nagyon klassz írott eredeti alapján – Crichton ilyen téren atombiztos alapanyag, ha valaki még nem ismerné íróként, okvetlen próbálja beszerezni valamelyik művét. A gömb ráadásul, hacsak nem csal az emlékezetem, jószerével alig, vagy semmiben sem tér el a regénytől, így a nyitva hagyott kérdései is onnan származtathatóak. Maga a filmes megvalósítás szerintem maximalizálta a lehetőségeket, talán itt-ott a design és a vizuális effektek öregedtek csúnyán az elmúlt évtizedekben.

*spoiler

Mélytengeri agyalós sci-fi némi horrorral fűszerezve. Szerintem sokkal többet, jobbat nem lehet kihozni ebből a műfajból, mint amit A gömb prezentál. (Műfajon belül értékelem, ezért a 9 pont). A feszültségkeltésben a mai napig tökéletesen megállja a helyét, az a kevéske poén is működik. A logikai rejtvényeket nagyon élveztem, teljesen másik végkifejletre számítottam. Egyetlen dolgon akadtam fenn: miért van szükség minden tengeralattjárós filmben egy civakodó párra? :D

Kis koromban, amolyan 10+ évesen láttam, vagy inkább csak rápislogtam erre a filmre. Kisgyerek mit mond (az átlag, legalábbis én) „Unalmas, hol vannak az űrhajók, lézerek meg a tyütyütyűű?" vagy valami ilyesmi.
Felnőttként, érettebb fejjel már más a helyzet. Nagyon remek film, imádom a dialógusokat is. Öröm nézni ezt a sok remek színészt, a nagy neveket, ebben a szerintem érdekfeszítő történetben.
Mikor a fickó sorolja az írókat rá is kerestem arra akit nem ismertem. Rod Serling… Az ki az? Ja hogy Twilight Zone OH.

Jerry? Jerry NO!
No Jerry? Akkor ki? Hogy ő? De hogy? Hisz az nem paradox?

A könyv többszöri olvasása miatt nagyon vártam a film premierjét, ott is ültem az elsők között :-) Viszont a film alkotói jószándéka ellenére, hogy egy jó és okos, sok jó kérdést feltevő tudományos-fantasztikus mű szülessen sajnos valahol félúton megdőlt.

Pedig a könyvhöz is hűek voltak, de valahogy kevés lett a végeredmény. Konkrétan kevés volt a játékidő mindarra ami a könyvben felbukkan. Aki még nem látta ne ijedjen meg tőle, mert egy bitang erős könyv alapján sikerült egy nem elrontott adaptációt összeraknia az alkotóknak, csak a könyvhöz képest ez kevés.

Ez tipikusan az a mű amit vagy három órás játékidővel a nagyvásznon, vagy egy mini sorozatként a kis képernyőkön nézünk. A kettő között ez sajnos csak félsiker.

Az egyik legmeghatározóbb film az életemben; már gyerekként is hatalmas benyomást tett rám, és ahogy nőtt a koponyaburokban az értelem, úgy nőtt a pszichében az ismeretlen iránti félelem, a gondolatok teremtő, manifesztáló lehetősége, ami kihat a materiális világra. A filmen, persze – mondjuk még. Felkészületlenül.

A gömb itt passzív „szereplő”, a könyvben sokkalta több szerepe van, noha az emberi értelem önmagával értekezik, és teszi ezt sokkal mélyebben, felőrlőbben, hidegebben és számomra kissé felzaklatóan nyughatatlanul. Ezt nehéz filmen ábrázolni, mégis, valami egészen elképesztő atmoszférát teremtettek a készítők, ami nyomasztó és elgondolkodtató, noha a könyvbéli filozófia súlya nagyon-nagyon hiányzik belőle. Mint például a kedvenc merengésem a gömbben Normanntól: – Isten vagy? – Isten az egy szó."

Számos értelmezése is lehet (könyvben és filmen egyaránt), számomra ez embervesztés, és emberérés: egyszer talán megtalálja az ember a világegyetemben betölteni rendeltetett (?) szerepét. Most még ez nem megy. Nagyon nem. A csecsemő sem szavakkal a szájában születik meg.

Újranézve. Még ’98 körül biztos sokkal nagyobbat szólt; bár hangulata még most is van bőven, mégis, kissé szétesettnek láttam. Dustin Hoffman elég robotszerűen hozta a pszichológust, Jackson… hát közepes, mint amilyen lenni szokott; Schreiber-t szerintem mindig jól castingolják, de amúgy ő sem egy nagy csillag. Sharon Stone viszont eléggé kivett a filmből; karakterjátékot nem, csak egy instrukciókat manifesztáló színésznőt láttam végig. Peter Coyote nyerő volt, kifejezetten jól állt neki ez a klisés szerep. Bár elég gáz, hogy mindig csak beszél, de sosem cselekszik.

Az effektek szerintem még ma is rendben vannak, a design is jó, a víz alatti jelenetek igényesek… azok a tojások meg siklók továbbra is nagyon félelmetesek. Érdekes, hogy a film közben rengetegszer eszembe jutott a Prometheus mert nagyon hasonlóan (igazából sokkal jobban) kalauzol a történetbe; az viszont már elég komoly volt, amikor egy vonós zenei téma (valami tűzeset) után egyszer csak feleszméltem, hogy héé, Streitenfeld csak nem innen nyúlta az Elizabeth Shaw-hoz írt témáját, hmm!?! Kísérteties hasonlóságok!

Sajnos ezt a filmet (és a Prometheus-t is) igazán csak a vágás mentette meg, ami a mai napig kiváló és érdekfeszítő; helyenként meglepően gyors tempóban történik. A zenéje néha nagyon eltalált, míg sokszor már zavaró; a cselekmény van, hogy túlzottan rá építkezik. A történetet okosan csűrték-csavarták, állítólag izgalmasabb lett (így) mint a könyv.