Harmadik típusú találkozások (1977) 70% 159★

Három hónappal ezelőtt, mikor Dreyfuss miatt néztem meg, még könnyen 8 csillagot adtam rá, mert nagyon rég láttam és szinte az újdonság élményével hatott, most viszont újfent elmerülve, ezúttal a részletekben, már nehezebben nyomtam a 8-at.
Amitől mégis megtettem:
-Richard Dreyfuss, aki hiba nélkül hozza a tőle elvárhatót
-Claude Lacombe szerepében François Truffaut
-Zsigmond Vilmos fényképezése
-az átlagember szemszög és a valós életből lopott pillanatképek
-a fények
-Kodály
-a zene
-a hajó
-az öröm, mikor a tömegben felfedeztem [[A bolygó neve: Halál (1986)|Bishopot]]
Ami nehezebbé tette:
-a 3 hónappal ezelőtti élményhez képest most több unott pillanatom volt
-Melinda Dillont elfogadtam Nancy Hendersonként, de itt nem kedveltem. Roy felesége, az Aranyoskám (1982) Sandyje sokkal szimpibb volt. Az is irritált, hogy spoiler. A kiskölyök fura fejei a még idegesítőbb szinkronnal pedig végképp fárasztott. Mondjuk őt már ebben a filmben sem kedveltem annyira.
Ettől persze nem rosszabb a film, csak most kevesebb élményt adott. Kordokumentum és sci-fi alapkő, mely már kicsit poros és aktualitását vesztett, de azért kellő tisztogatással és jó szemüveggel szemügyre vevendő.

Gyerekként – mondhatni – meghatározó élmény volt. Sőt mai szemmel is élvezhető, izgalmas film. A legjobban a Kodály-módszert elsajátító földönkívüliek tetszettek! :)

Amit értékelni tudtam a filmben az a látványvilág, a filmzene és az utolsó egy óra. A többi nagyobb részt kuka. Remélem ezután megalapították a Száztagú Szimfonikus Ufozenekart!

Kövezzetek meg, nem bánom, de MI VOLT EZ?
Sokat hallottam már erről a filmről, kicsit mindig olyan érzések kötődtek hozzá, mint A bárányok hallgatnak-hoz, ami az összes Kérdezz-felelek társasjátékban szerepel, úgyhogy elég nagy elvárásaim voltak. Gondoltam szuper kis film lesz, amit borsódzó háttal fogok végigülni, miközben átjár a hetvenes évek hangulata, aztán pedig ez is megy majd a kedvencek közé. Nem is tudtam, hogy Spielberg rendezte, így amikor felbukkant a neve az intróban, még nagyobb elvárásaim lettek. Sőt, maradjunk annyiban, hogy elkönyveltem, hogy ez biztos marha jó lesz. Nem gondoltam volna, hogy egy óra elteltével olyan szörnyű kínokban lesz részem, hogy Ady-pózban fogom a fejemet, bámulom a tapétát és imádkozom a Jóistenhez, hogy legyen vége ennek a szörnyűségnek, mert biz' Isten itt halok bele a szenvedésbe. A szótárban csak úgy definiálnám, hogy a pocsékság pocsékságának a pocséksága. A barátom azt mondta, minden rendezőnek van egy nagy bukása, mire én csak annyit kérdeztem – de EKKORA?

Akkor kezdem az elejéről. A hangulatteremtés legalább néha megvolt – a kis Barry (Cary Guffey) szerintem egyedül elvitte a hátán az egész filmet, egyszerre imádtam és féltem tőle (főleg a legelején). És akkor itt most nagyjából ki is fújt, kezdem a spoilerezést.

A film alaptörténete, hogy spoiler

Összefoglaljam a sztorit? spoiler

Ha paródia volt, hát azt mondom, annak még elment. Céltalan, ügyefogyott, bugyuta film volt ez szép képi köntösbe csomagolva, de azért megjegyzem, hogy a hetvenes években születtek ennél sokkal szebb operatőri munkák is. Ez pocsék volt, és akkor még a „színészi” játékról nem is beszéltem, amiket csak tovább rontottak az értelmetlen, ostoba párbeszédek. Számomra ez akkora csalódás volt, hogy kínomban már tényleg majdnem elkezdtem sírni, és alig vártam, hogy vége legyen.

u.i.: utólag is elnézést kérek, elragadtak az indulatok. Utoljára Az őslakóval jártam így, nem tudtam, hogy ezt valaha is át kell még élnem.

Gyerekként nagyon nyomasztó volt látni; nem féltem, mert úgy igazán sosem hittem az ufókban, meg a szörnyekben, de ennél a filmnél szembesültem először azzal a gondolattal, hogy talán mégsem vagyunk egyedül. Vagy, ha igen, az talán még annál is rémisztőbb a végtelen űrkozmoszban. A maga idejében jó film volt, most kellemes, bizsergetős nosztalgiahangulatom lett tőle, de a végével nem vagyok kibékülve.

Érthető, hogy a bemutatásakor miért volt akkora szenzáció. Mai szemmel, számomra már nem volt olyan nagy szám. Bizonyos részeit nagyon értékeltem és tetszett is, de voltak vontatott pillanatok, és összességében többet vártam a hírneve alapján.

Bevallom, gyerekkoromban nagyon féltem az ufóktól, meg Ollókezű Edwardtól, meg a gömbvillámoktól is. Tudom, elég fura gyerek voltam. így ez a film azok között volt, amiket soha nem akartam látni. Viszont miután tavaly nyáron végignéztem a Stranger Things-et, úgy döntöttem, hogy itt az ideje leszámolni a gyerekkori félelmekkel és várólistára tettem a Harmadik típusú találkozásokat*. Be kell vallanom, hogy kellemes meglepetés volt számomra ez a film, ugyanis előzetes, és nyilvánvalóan hamis előítéleteim alapján teljesen másra számítottam. Nyilván erről bővebben spoiler nélkül nem tudok írni, így legyen elég annyi, hogy mielőtt elkezdtem volna nézni, teljesen értetlenül álltam azelőtt, hogy a film adatlapján miért nem szerepel a horror címke. XD

*Egyébként arra még nem vagyok felkészülve, hogy újranézzem az Ollókezű Edwardot.

Számomra a tökéletes science-fiction, és bár nagyon szeretem az E.T.-t is, Spielberg ott kicsit túlzásba vitte a szentimentalizmust. Itt minden a helyén van, a finálé pedig Maestro John Williams legendás zenéjével párban filmtörténeti klasszikus, amit tágra nyílt szemekkel, gyermeki rácsodálkozással nézünk végig.

Hááááááááát. Most láttam először és hát ki kell mondjam. Nem egy jó film. Persze mai szemmel. Akkoriban ez biztos szenzáció volt. Vagy biztos tetszene ha látom gyerekfejjel és az az élmény marad meg. De most ez így egyáltalán nem jött be. Az első része oké, aztán a túl hosszúra nyújtott családi drámázás -az amúgy borzasztóan idegesítő, és pocsék színészi alakítást nyújtó- Royyal a főszerepben. Ezt már a végén lévő UFo halom sem tudta visszahozni. Na és az a béna hangverseny, nem lehetett volna valami UFO szerűbb, földöntúlibb hangorgia? Szval ez most nagy csalódás nekem. :(

Grandiózus, meg Spielberg meg minden, de számomra végtelenül unalmas volt. Kétszer is elaludtam, mire végignéztem, pedig nagyon régóta kíváncsi voltam rá.