Halálhajó (1997) 71% 177★

Hát nem volt rossz, de annyira jó sem. Számomra csak egyszer nézhetős lett, a közepe felé már alig vártam, hogy vége legyen az egésznek, mert már nagyon idegesítő volt a csajok sikítozása. XD spoiler Amúgy se volt százas az a doki, de ő és Miller vitték el a film legnagyobb részét, a többiek inkább nagyrészt zavartak, de egyébként nem rossz film. Egyszer nézhetős horrorfilmnek pont jó, mert érezhető a feszültség, a drámai komor hangulat, és egy kis borzongás, meg persze az űr látványa, már amennyi látszik belőle. XD Amikor az elején forgott a kép, még én is beleszédültem, az tökre tetszett. XD

Vérbeli beparáztatós film. (Végre!!!!)
Most félek kissé a félig nyitott ajtón át bámulni ki a sötét folyosóra…

Sci-fibe oltott vérbeli horror. A korához képest látványilag is korrekt volt, arról nem is beszélve, hogy a 90-es években még színészeket alkalmaztak, nem pedig huszonéves dekoratív bábúkat. spoiler
A tudományos maszlag – számomra – teljesen érthetetlen volt, a tér-idő görbületet meg mindenki feltalálta már, most épp Dr. Weir. Vicces, hogy mindig újdonságként adják el a nézők számára.
Volt pár (jó sok) parás jelenet, meg persze ökörség is spoiler. Összességében viszont szórakoztató volt és az hossza is pont elegendő volt. Eredetileg 130 perces lett volna, de meg kellett nyesni a sok erőszakos jelenet miatt. Olvasgatva az imdbn, hogy miket hagytak ki (perverz dögök), azért kicsit bánkódom…

„A pokol csak egy szó. A valóság sokkal rosszabb.”
Jó kis horror-sci-fi, szeretem időnként újranézni.

Kíméletlen. Kegyetlen.

Nem túl tudományos, mert inkább horror, és gore. A néhol felemlegetett Warhammer 40,000 párhuzamot a káosz birodalmával lényegében jogosnak érzem mint ihletőt. Testet és elmét sem kímélve szelhet át mindent ha beengedjük. Mindig van egy kapu és mindig van valaki. Valaki aki valamiért látni akarja, be akar menni, akarja hogy átjöjjön. Ismeretlen, és ismert kínokat kínálva.

Ez egy piszokjó film! :O Azt hiszem, hogy mostmár mondhatom, hogy egy jó kis sci-fi horrorral engem meg lehet venni kilóra. Végig odaszegezett a képernyő elé, konkrétan elillant az a 1,5 óra, amit a nézésével töltöttem. Valahogy úgy érzem, hogy teljesen más kategória ez, mint a manapság tucatszámra gyártott horrorok. Ez abban is megmutatkozott, hogy tudtam élvezni, és nem csak „ó jajj ugyanmár” típusú gondolataim voltak közben, mint ami mostanában általános nálam a mai horrorok megtekintésekor. Elég megdöbbentő volt és néha kicsit a lelkembe is beletaposott. Sam Neill-t még nem láttam hasonló szerepben, de istenemre mondom, hogy baromi jól állt neki, pedig én mindig inkább kedves és védelmező típusként gondoltam rá. :D Végig izgi és borzongató volt a hangulata. Sokszor eléggé kegyetlen képekkel és jelenetekkel élt, viszont mégsem volt az az érzésem, mint mondjuk egy Fűrésznél, hogy csakis a spoiler a lényege a filmnek. A legutolsó jelenetnél meg szabályosan kirázott a hideg és libabőrös lettem, zseniális volt. :D Köszi az ajánlást @Ascyra, nagyon bejött! :)

Sajnos még nem jöttem rá, min múlik, kiből lesz nagyszerű és sikeres, kiből nagyszerű, de sikertelen, és kiből nem túl kiemelkedő, mégis sikeres rendező. Mondjuk az efféle kategorizálásnak gátat kellene szabnia a józan észnek (ki vagyok én, hogy bárkit betegyek egyik-másik kalapba?), mégis, ha van filmes dirigens, akinek a sikerét és eladhatóságát nem tudom mire vélni, az Paul W. S. Anderson. A vele kapcsolatos kétségeim nem is annyira a filmjei kivitelezésén, mint inkább a karrierje evolúcióján csapódnak ki. Ki a fene gondolta volna, hogy az első, mai és legfőképp nem rajongó szemmel nézett Mortal Kombat mozi után bárki is lehetőséget ad majd neki a bizonyításra? Hülye kérdés, amennyi pénzt behúztak vele. Főleg ki gondolta volna, hogy ezzel bizonyos értelemben kultikus rendezővé lehet válni? Főleg kérdéses, miért nem jutott ő is a német Uwe Boll sorsára – bár a kettőjük közötti különbség minőség terén azért mégiscsak észrevehető.

Anderson részéről mégis van egy mentés a tarsolyban, a Halálhajó, mely a köré szövődött legendáriummal együtt már bőven érdekes alkotássá érett, és egyáltalán nem mondhatjuk, hogy ez nem rajta múlott.
Egyrészt ez a film szerintem képes volt egészen újat, frisset mutatni egy némileg akkortájt elfeledett műfajban, az űrhorrorban. Bár egy időben jelent meg a negyedik Alien filmmel, annak igen vegyes megítélése mellett sem volt sok versenytársa a porondon – az a benyomásom, a potenciális űrhorror filmeket ebben az időszakban inkább levitték a tengerek mélyére, legalábbis erre utal a számomra, hogy számos gyakrabban emlegetett kortárs víz alatti misztikus mozi bőven elműködhetett volna az űrben is. Odafent meg maradtak ugyebár a kispénzű B-produkciók, meg az első blikkre elbaltázott Alien-epizódok. Ebben a hangulatban a Halálhajó úgy volt tudományosabb, mint egy átlagos űrhorror, hogy valójában kombinálta a tudomány átlagember számára felfogható határait a keresztény miszticizmussal (remélem, ez itt a helyes kifejezés), és mindenféle idegen erők és tényezők helyett a kereszténység (a filmművészetben már korábban is előszeretettel felnagyított, saját képre formált) ördög és pokol fogalmaival kezdett dolgozni. Ez érzésem szerint remek ötlet volt, talán nem teljesen eredeti, de sokkal kidolgozottabb, mint a B-filmes témába vágó előzmények.
Ugyan a szellemesnek tűnő koncepció kivitelezése talán kétesélyes (tulajdonképpen ez a film egyetlen gyenge pontja, de erről majd később), a megteremtett hangulat kétségkívül óriási, és ez menti a mozit. A Mortal Kombat förtelme után itt durva és önmagában ijesztő díszletekkel, illetve az ebben történő igen kreatív és átgondolt filmezéssel találkozunk. Anderson használja a kezdetleges CGI-t, de nem annyit és nem annyira elkötelezetten, hogy az nagyon rombolja a filmélményt. Az összehozott szereplőgárda elemében van: Fishburne és Neill nagyon jól működik ebben a közegben, sokat tesznek – így utólag – azért, hogy ne érezzük magunkat egy B-mozi nyomasztó súlytalanságában.
Azt azonban nehéz nem szemére vetni a filmnek, pontosabban immáron Andersonnak, hogy a jól kitervelt filmjéből végül átgondolható mélységek és izgalmas csavarok nélkül hagyott tucat horrort csinált, legalábbis a cselekmény középtájától mindenképpen. A film nézése közben úgy érezhetjük, mikor már nem tudják hová fokozni a misztikumot, elkezdenek primitív és egyértelmű eszközökkel riogatni, ettől pedig felborul az ütemezés, egyúttal megjelennek az ostoba horroros klisék: logikátlanul vagy következetlenül viselkedő szereplők, rosszul prezentált mentális problémák, egy-egy jelenet erejéig működő, de a nagy egész szempontjából a cselekménybe kevésbé illő fordulatok. A kicsivel több mint másfél órás műsoridő kellemesen indul és a végéhez közeledve egyre csak gyorsul, de legalább még fél óra mintha simán benne maradt volna a sztoriban – ott kellett volna talán kicsit magyarázkodni, bizonyos dolgokat még tovább dugdosni, vagy adott esetben meg se mutatni végül… Ahogyan az nagyon okosan történt bizonyos legendás, leforgatott, de ha mindez, örökre elveszett felvételekkel.

Jó film a Halálhajó, ezt még bizonyítja is, hogy a hatása jól felfedezhető pár később készült hasonszőrű mozin, ugyanakkor bosszantó, hogy lehetett volna még jobb is.

2017-ben láttam először, akkor egyáltalán nem fogott meg, sőt, most pedig moziban. Nem tudom hova tettem akkor a szemem, mert ez .. bahhh. Olyan szépen megmunkált elemek hada az egész, a hajó formája, a belső terek, a folyosók, a mag. Na és a sztori, hogy ki sem derül mi volt „odaát”, kb. nem is érdekelt (na jó egy kicsit), kerek volt. Úgy látszik néha tényleg a mozi élmény kell, nekem most ez kellett hogy besszippantson.

Nem először látom, néha vissza-visszatérek ehhez a filmhez. Imádom a gondolatot, hogy az ember istenféle lényt játszik, aki messzire hág időn és téren át, hajlítva dimenziót, csúsztatva az élet síkjait, gyalázva az ismert fizika törvényeit, aztán a saját maga alkotta tudásba bukik bele elkerülhetetlenül, kérlelhetetlenül, szinte kötelező jelleggel, mert bármennyire is akarja, nem nőhet túl a teremtőjén; a természeten. Se itt a földön, se túl a csillagokon.
Nem a leglátványosabb film, kivitelezésében is elég gyenge, a színészi játékok is csorbák néha, de az üzenet, amit átad, nyomasztó és elgondolkoztató – engem mindig szétforgácsol.

Ó, Dr. Weir, maga kis huncut! :D