A nyolcadik utas: a Halál (Alien 3.) (1979) 84% 509★

Emlékszem mikor még először volt a tévében és a szülők nézték a filmet mit sem sejtve. Az étkezős jelenet után sürgősen aludnom kellett menni szülői utasításra. Mondjuk én is majd becsináltam, de azért érdekelt volna mi történt a bácsival. Szóval maradandó élmény volt, így mikor már nagyobb lettem kerestem a megtekintés lehetőségét.
A 4 rész közül ez a legjobb egyértelműen. Trilógiánál kellett volna lezárni és elengedni a történetet. A negyedik rész és az előtörténetek minőségben gyengébbek és csak a zsebünkre pályáznak.

Ezt a filmet anno többször is láttam a tvben, meg amikor gyerekkoromban anyu is nézte, míg mi a húgommal úgy tettünk, mintha „aludtunk” volna, de nem. Ez sokkal jobban tetszett, mint az előzmények, bár itt is volt egy pár dinka, és logikátlan húzás a szereplők részéről, de ez egy klasszikus horrorfilm, így megbocsátható. XD spoiler Szegény macskát sajnáltam a legjobban, mennyire félt tőle, de legalább ő megúszta. :-D Annyira cuki volt. :-) Az Alien pedig nem is olyan ijesztő, nem is olyan csúnya, jól áll neki a fekete bőr. XD Kicsit sajnáltam a végén, spoiler Egyébként Ripleyt bírtam, nagyjából ő volt a normális gondolkodású, a többi inkább csak dinka, bár idegesítő volt Lambert nyafogása. Miért sír a szájuk, és nyivákolnak, minthogy tennék a dolgukat, és kivégeznék az ellenséget? XD Sose értettem, hogy minek kellenek hisztiző karakterek, én nagyon nem bírom őket, főleg horrorfilmben nem. XD Ezért is drukkolok inkább mindig a másik félnek, mint most is. XD

Korszakalkotó mozi a sci-fi és horror műfajában, és Ellen Ripley-t még mindig imádom, de azt kell, hogy mondjam, kicsit unalmasnak találtam az Alien széria nyitó epizódját. Többször megnéztem, mikor kedvem támadt egy kis Alien-maratonhoz. Szerintem az Aliens – a folytatás – lenyomja az összes részt, magasan a legjobb a sorozatból.

Az egyik kedvenc filmem, az egyik kedvenc filmes műfajom (sci-fi) képviselője és számos megtekintés után is élvezem a film minden egyes percét. Zseniális film!
B-kategóriás filmnek készült és filmtörténeti alkotás lett belőle! Ez az eset is bizonyítja, hogy a kevés pénz jót tesz a kreativitásnak a filmiparban és a filmművészetben is.
Elsősorban annak köszönhető a magas minőség, hogy megfelelően választották ki a stáb tagjait, amihez talán némi szerencse is kellett.
Ridley Scott „aránylag” kezdő filmesként beleadott apait-anyait és félelmetes művet alkotott, A feszültséget minden jelenetben érezni lehet, és ahol szükség volt minden fineszességét bevetette. A szörnyet keveset és csak sötétben mutatatta, mert nem volt elégedett a kivitelezésével. Teljes joggal.
Jerry Goldsmith a zeneszerző, ő egyébként is az egyik kedvencem; Oscar híján is ő minden idők egyik legjobbja szerintem nem csak az én számomra. Nagyszerű kísérőzenét komponált. Ő a film másik „ásza!
A film többi alkotója is hozzátette a magáét, a fényképezés, a vágás és természetesen a színészek munkája is kellett ehhez a remek filmhez. A speciális effektek manapság már egy kicsit nevetségesnek hatnak, de a rendező még így is tudta, hogy kell atmoszférát teremteni
A szűk helyen összezárt emberek félelme és kétségbeesése jól lett megjelenítve. átélhető az összes probléma, ami az útjukba kerül. Minden karakternek van saját jelleme, persze nem túl sok, de ez nem egy királydráma, hanem egy jó kis besz@ratós horror.

Mind sci-fi, mind horror kategóriában mára alapmű lett ez a film és nem véletlenül. Ha azt mondom „élien”, szerintem kb. 8 éves kor felett mindenkinek ugyanaz a kép ugrik be. Szóval nagyjából ennyire kultfilm.
Még gyerekként láttam először és borzasztóan félelmetes volt, nem tudtam aludni miatta jó sokáig. Nagyon meghatározóan megmaradt bennem ez az élmény. Aztán valamikor, pár évvel ezelőtt, mikor elkezdtem igazán érdeklődni a filmek iránt újra megnéztem, és tudtam, hogy egyszerűen zseniális.
Nem egy szimpla szörnyes filmről van szó ugyanis, mert a történet nagyon is épít arra a félelemre, hogy a szereplők nem tudhatják, mivel állnak szemben. Ezekben a lényekben éppen az a legfélelmetesebb, hogy nem tudunk róluk semmit, és bár értelmesek (na jó… oké, ez csak a későbbi részekben derül ki…), nem tudunk velük kommunikálni. Azt hiszem, akik várják a bizonyos harmadik típusú találkozást, azoknak még ijesztőbb lehet az a lehetőség, hogy efféle néppel hoz össze a sorsunk.
A film épít az azóta a filmeseknél jól bevált klausztrofóbiára is. A szereplők be vannak zárva az űrhajóba, nincs hová menni egymás és az ellenség elől.
Ezen kívül ennek köszönhetjük a filmtörténet egyik legtökösebb hősnőjét, Ellen Ripley-t. (Ha engem kérdeztek, Lara Croft egy vicc) Az átlagos anyukából az élmény hatására egy igazi kemény harcos válik, aki azért (mint a további részekben láthatjuk) azért nem veszíti el nőies oldalát sem.
Egy szó mint száz, van a filmnek egy -szerintem- erős pszichológiai oldala is, bár talán nem túl szembeszökő.
Azért ne várjunk amolyan traccsolós, filozofálgatós filmet, a második fele gyakorlatilag végig csak akció, szóval aki izgalomra vágyik, az sem fog csalódni.
Ezen kívül technikailag is csodás munka. A képek, a zenék mind-mind profik és a színészi munkában sem találhatunk kivetnivalót. Ne tévesszük szem elől a keletkezés dátumát: 1979. Ezzel együtt érdekes dolognak tartom, hogy egyik-másik megoldás nagyon gagyi mai szemmel, mások viszont 35 év elteltével is megállják a helyüket. Ezt nem nagyon tudom hova tenni.

Elismerem, hogy lehet, hogy túl sokat látok bele ebbe a filmbe, de nem tudom megunni, századik megtekintésre is ugyanúgy kapkodom a fejem, egyszerűen rajongok érte, az egész sorozatért. Rém elfogult vagyok. De ha másban nincs is igazam, annyi biztos, hogy alapmű, nézzétek meg.

Először néztem meg, sokáig húztam-halasztottam, de végre rávettem magam.
És meglepett, hogy mennyire tetszett. Ripley karakterét elképesztően megkedveltem, tetszett, hogy gondolkodik, cselekszik, nem pánikol, nem sikolt, nem rohangál, hanem értelmes, kompetens és vagány. A többiekről ez mondjuk nem mondható el, az idő nyolcvan-kilencven százalékában teljesen használhatatlanok, de ha senki nem szúrna el semmit, nem is lenne cselekmény, nem igaz? A látványvilág nagyon jó, a hangulat erős, és úgy horror, hogy borzongat, de nem rémülök halálra, és nem is kerülget a hányinger, mint az Élet c. filmnél. Oké, voltak gusztustalan dolgok, de nem annyi, és nem annyira az arcomba tolva, hogy rosszul legyek tőle.
És plusz pont a macskáért. Miatta izgultam talán a legjobban. És van egy olyan érzésem, hogy a „New Atlantis” c. játék Amrite-je is erősen Alien inspirált karakter, mert az összes macskás jelenetről beugrott az a játék.
Összességében, értem, miért klasszikus. Nem életem filmje, viszont nagyon tetszett, sci-fiként is, horrorként is helyén volt. Meg fogom nézni a folytatásait is.

Akárhol, akármikor, akárhányszor. Megunhatatlan.
Az a helyzet a nagyon jó filmeknél, hogy az ember írhat róluk egy regény hosszúságú értekezést, de hiába, azzal semmit sem ad vissza belőlük. Látni kell, de ez a film kegyetlen; nem csak nézővé teszi az embert, de szereplővé is. Mert beszív, bizony beszív. A világ és a hangulat valami eszméletlen jó, igen, én elhiszem, hogy a jövő ilyen lesz: komor, sötét, hideg, magányos – és nem kizárt, hogy az emberi faj sem egyedüli kisisten az univerzumban. A mai napig tövig rágom a körmömet, ez egy igazi mestermű, a színészek, az operatőri munka, nem utolsó sorban a zene, és persze a kedvenc xenomorfunk simán veri a legtöbb mostani filmet.
Mindenkinek kötelező, komolyan!

Sokadik újranézés. Ez jelent valamit. :)

Talán azért ennyire jó ez a film, mert egyedi a koncepciója. Legalábbis akkor még nem voltak ilyen filmek, amik arra mentek rá, hogy zárt helyen, összezárva egy lénnyel, amiről senki (vagy csak kevesen) nem tud semmit. Mindez egy sci-fi környezetben, ami ad a filmnek egy „akár még meg is történhet a jövőben” érzést. Mai szemmel már nem tűnik félelmetesnek sajnos, mert magasabb lett az emberek ingerküszöbe.

Nem emlékszem, hogy anno, amikor én ezt a fotel mögül néztem, voltak-e olyan kérdéseim, mint most spoiler de ezektől függetlenül, ez egy jó kis ijesztgetős sci-fi, örülök, hogy felelevenítettem.