A nyolcadik utas: a Halál (Alien 4.) (1979) 84% 537★

Emlékszem mikor még először volt a tévében és a szülők nézték a filmet mit sem sejtve. Az étkezős jelenet után sürgősen aludnom kellett menni szülői utasításra. Mondjuk én is majd becsináltam, de azért érdekelt volna mi történt a bácsival. Szóval maradandó élmény volt, így mikor már nagyobb lettem kerestem a megtekintés lehetőségét.
A 4 rész közül ez a legjobb egyértelműen. Trilógiánál kellett volna lezárni és elengedni a történetet. A negyedik rész és az előtörténetek minőségben gyengébbek és csak a zsebünkre pályáznak.

Ezt a filmet anno többször is láttam a tvben, meg amikor gyerekkoromban anyu is nézte, míg mi a húgommal úgy tettünk, mintha „aludtunk” volna, de nem. Ez sokkal jobban tetszett, mint az előzmények, bár itt is volt egy pár dinka, és logikátlan húzás a szereplők részéről, de ez egy klasszikus horrorfilm, így megbocsátható. XD spoiler Szegény macskát sajnáltam a legjobban, mennyire félt tőle, de legalább ő megúszta. :-D Annyira cuki volt. :-) Az Alien pedig nem is olyan ijesztő, nem is olyan csúnya, jól áll neki a fekete bőr. XD Kicsit sajnáltam a végén, spoiler Egyébként Ripleyt bírtam, nagyjából ő volt a normális gondolkodású, a többi inkább csak dinka, bár idegesítő volt Lambert nyafogása. Miért sír a szájuk, és nyivákolnak, minthogy tennék a dolgukat, és kivégeznék az ellenséget? XD Sose értettem, hogy minek kellenek hisztiző karakterek, én nagyon nem bírom őket, főleg horrorfilmben nem. XD Ezért is drukkolok inkább mindig a másik félnek, mint most is. XD

Korszakalkotó mozi a sci-fi és horror műfajában, és Ellen Ripley-t még mindig imádom, de azt kell, hogy mondjam, kicsit unalmasnak találtam az Alien széria nyitó epizódját. Többször megnéztem, mikor kedvem támadt egy kis Alien-maratonhoz. Szerintem az Aliens – a folytatás – lenyomja az összes részt, magasan a legjobb a sorozatból.

Az egyik kedvenc filmem, az egyik kedvenc filmes műfajom (sci-fi) képviselője és számos megtekintés után is élvezem a film minden egyes percét. Zseniális film!
B-kategóriás filmnek készült és filmtörténeti alkotás lett belőle! Ez az eset is bizonyítja, hogy a kevés pénz jót tesz a kreativitásnak a filmiparban és a filmművészetben is.
Elsősorban annak köszönhető a magas minőség, hogy megfelelően választották ki a stáb tagjait, amihez talán némi szerencse is kellett.
Ridley Scott „aránylag” kezdő filmesként beleadott apait-anyait és félelmetes művet alkotott, A feszültséget minden jelenetben érezni lehet, és ahol szükség volt minden fineszességét bevetette. A szörnyet keveset és csak sötétben mutatatta, mert nem volt elégedett a kivitelezésével. Teljes joggal.
Jerry Goldsmith a zeneszerző, ő egyébként is az egyik kedvencem; Oscar híján is ő minden idők egyik legjobbja szerintem nem csak az én számomra. Nagyszerű kísérőzenét komponált. Ő a film másik „ásza!
A film többi alkotója is hozzátette a magáét, a fényképezés, a vágás és természetesen a színészek munkája is kellett ehhez a remek filmhez. A speciális effektek manapság már egy kicsit nevetségesnek hatnak, de a rendező még így is tudta, hogy kell atmoszférát teremteni
A szűk helyen összezárt emberek félelme és kétségbeesése jól lett megjelenítve. átélhető az összes probléma, ami az útjukba kerül. Minden karakternek van saját jelleme, persze nem túl sok, de ez nem egy királydráma, hanem egy jó kis besz@ratós horror.

Mind sci-fi, mind horror kategóriában mára alapmű lett ez a film és nem véletlenül. Ha azt mondom „élien”, szerintem kb. 8 éves kor felett mindenkinek ugyanaz a kép ugrik be. Szóval nagyjából ennyire kultfilm.
Még gyerekként láttam először és borzasztóan félelmetes volt, nem tudtam aludni miatta jó sokáig. Nagyon meghatározóan megmaradt bennem ez az élmény. Aztán valamikor, pár évvel ezelőtt, mikor elkezdtem igazán érdeklődni a filmek iránt újra megnéztem, és tudtam, hogy egyszerűen zseniális.
Nem egy szimpla szörnyes filmről van szó ugyanis, mert a történet nagyon is épít arra a félelemre, hogy a szereplők nem tudhatják, mivel állnak szemben. Ezekben a lényekben éppen az a legfélelmetesebb, hogy nem tudunk róluk semmit, és bár értelmesek (na jó… oké, ez csak a későbbi részekben derül ki…), nem tudunk velük kommunikálni. Azt hiszem, akik várják a bizonyos harmadik típusú találkozást, azoknak még ijesztőbb lehet az a lehetőség, hogy efféle néppel hoz össze a sorsunk.
A film épít az azóta a filmeseknél jól bevált klausztrofóbiára is. A szereplők be vannak zárva az űrhajóba, nincs hová menni egymás és az ellenség elől.
Ezen kívül ennek köszönhetjük a filmtörténet egyik legtökösebb hősnőjét, Ellen Ripley-t. (Ha engem kérdeztek, Lara Croft egy vicc) Az átlagos anyukából az élmény hatására egy igazi kemény harcos válik, aki azért (mint a további részekben láthatjuk) azért nem veszíti el nőies oldalát sem.
Egy szó mint száz, van a filmnek egy -szerintem- erős pszichológiai oldala is, bár talán nem túl szembeszökő.
Azért ne várjunk amolyan traccsolós, filozofálgatós filmet, a második fele gyakorlatilag végig csak akció, szóval aki izgalomra vágyik, az sem fog csalódni.
Ezen kívül technikailag is csodás munka. A képek, a zenék mind-mind profik és a színészi munkában sem találhatunk kivetnivalót. Ne tévesszük szem elől a keletkezés dátumát: 1979. Ezzel együtt érdekes dolognak tartom, hogy egyik-másik megoldás nagyon gagyi mai szemmel, mások viszont 35 év elteltével is megállják a helyüket. Ezt nem nagyon tudom hova tenni.

Elismerem, hogy lehet, hogy túl sokat látok bele ebbe a filmbe, de nem tudom megunni, századik megtekintésre is ugyanúgy kapkodom a fejem, egyszerűen rajongok érte, az egész sorozatért. Rém elfogult vagyok. De ha másban nincs is igazam, annyi biztos, hogy alapmű, nézzétek meg.

Először néztem meg, sokáig húztam-halasztottam, de végre rávettem magam.
És meglepett, hogy mennyire tetszett. Ripley karakterét elképesztően megkedveltem, tetszett, hogy gondolkodik, cselekszik, nem pánikol, nem sikolt, nem rohangál, hanem értelmes, kompetens és vagány. A többiekről ez mondjuk nem mondható el, az idő nyolcvan-kilencven százalékában teljesen használhatatlanok, de ha senki nem szúrna el semmit, nem is lenne cselekmény, nem igaz? A látványvilág nagyon jó, a hangulat erős, és úgy horror, hogy borzongat, de nem rémülök halálra, és nem is kerülget a hányinger, mint az Élet c. filmnél. Oké, voltak gusztustalan dolgok, de nem annyi, és nem annyira az arcomba tolva, hogy rosszul legyek tőle.
És plusz pont a macskáért. Miatta izgultam talán a legjobban. És van egy olyan érzésem, hogy a „New Atlantis” c. játék Amrite-je is erősen Alien inspirált karakter, mert az összes macskás jelenetről beugrott az a játék.
Összességében, értem, miért klasszikus. Nem életem filmje, viszont nagyon tetszett, sci-fiként is, horrorként is helyén volt. Meg fogom nézni a folytatásait is.

Akárhol, akármikor, akárhányszor. Megunhatatlan.
Az a helyzet a nagyon jó filmeknél, hogy az ember írhat róluk egy regény hosszúságú értekezést, de hiába, azzal semmit sem ad vissza belőlük. Látni kell, de ez a film kegyetlen; nem csak nézővé teszi az embert, de szereplővé is. Mert beszív, bizony beszív. A világ és a hangulat valami eszméletlen jó, igen, én elhiszem, hogy a jövő ilyen lesz: komor, sötét, hideg, magányos – és nem kizárt, hogy az emberi faj sem egyedüli kisisten az univerzumban. A mai napig tövig rágom a körmömet, ez egy igazi mestermű, a színészek, az operatőri munka, nem utolsó sorban a zene, és persze a kedvenc xenomorfunk simán veri a legtöbb mostani filmet.
Mindenkinek kötelező, komolyan!

Sokadik újranézés. Ez jelent valamit. :)

A nagy szent tehenek egyike, az Alien franchise egyik legklasszikusabb alapdarabja A nyolcadik utas: a Halál. Esetében szinte minden áll, amit nemrég a Star Wars filmek kapcsán is emlegettem: nem lehet, vagy nagyon nehéz szűz szemmel, tárgyilagosan nézni, és főleg feltűnő benne, hogy legtöbb motívumában alapvetően határozta meg az Alien filmekkel kapcsolatos elvárásainkat, és sokáig úgy tűnt, az egész sorozat sikere vagy bukása azon múlott, hogyan tudtak az alkotók viszonyulni ehhez a bizonyos első, definitív munkához. Hogy mást ne mondjunk, az első négy, valaha vegyes megítélésű, ma már többé-kevésbé egyben kultikus epizódban nem tudtak elszakadni Ripley-től. Amikor már kénytelenek voltak, akkor is kötelező elem volt a potens és erős női főhős, nem is beszélve magáról a xenomorph-ról, az androidokról, a szűk, klausztrofóbiás terek kötelező jellegű alkalmazásáról – az Alien világa pontosan ugyanannak a zárt, jól kimért, egyszer elsüthető trükk mivoltának a súlyát nyögi, mint a Terminátor mozik, és azokhoz meglepően hasonlatos módon talán csak egyszer sikerült meghaladni a mindig is alapvetésként kezelt első epizódot, éppen a közvetlen folytatásban.

Kétségkívül jó film A nyolcadik utas: a Halál, még ha nem is kiemelkedő vagy időtálló már mai szemmel. Igényes horror, intelligensen megvalósítva, ami mégis érthetetlen módon belekényszeríti a szereplőit ostoba, sőt, ordítóan hülye döntésekbe és cselekedetekbe. Arcpirító látni, ahogy alig két perccel azután, hogy szándékosan csapatokra oszlott a legénység, elküldik szegény Brett-et Jonesy keresésére. Különösen érthetetlen, hogy a mindaddig hideg fejjel, szabálykövető módon gondolkodó Ripley utasítja őt erre. Ripley azonban nem itt, hanem a fináléhoz közeledve ássa el magát igazán a néző szemében, amikor a rájuk leselkedő veszély valódi mértékét már ismerve hátat fordít vállalt feladatának, és megint Jonesy keresésére indul. Ami azt illeti, a cselekmény egyes fordulatainak elsőszámú indikátora maga a macska… Ezt most csak azért hangsúlyoztam ki, mert így bizony még a Prometheusban űr-vízisiklóval ismerkedő állítólagos tudósok viselkedése is új megvilágításba kerül, illetve egyszerűen érdekes a számomra, hogy az alkotók olyan filmekbe is beerőltetik ezeket a nyilvánvalóan minden logikával ellenkező ballépéseket, ahol a történetszövés nem szorulna ilyenekre.
A film díszletei amúgy nagyon szépek, a xenomorph sötétben tartása okos és logikus döntés, még ha egyes jeleneteket (főleg például Parker és Lambert halálát) érezhetően kicsit maszatosan is tudták csak megvalósítani általa, bár itt arra is fontos gondolnunk, hogy 1979-ben járunk még csak. A Nostromo landolását bemutató jeleneteken viszont végképp érezhetővé válik, hogy alapvetően kispénzes projektnek indult a mozi – és a széria egyébként a mai napig az is maradt, ahhoz képest, milyen híres és legendás a közönség egy részének szemében.
Magáról a xenomorph-ról és a látványvilág stílusjegyeiről esszéket, ha nem könyveket lehetne írni. Ennek kapcsán a filmet átható erőteljes, de erőszakos és sötét mivoltuk miatt nem is feltűnő szexuális utalások a legérdekesebbek talán: nemcsak szimplán a banán/péniszfejű űrlény miatt, hanem az egész idegen lény szaporodási metódusa révén. Emlegetik a film kapcsán Lambert esetleges konkrét megerőszakolását, amit a készítők sosem igazoltak vissza, illetve a mozi végén Ripley vetkőzése és kőműves dekoltázsa is érdekes, bár stilisztikailag abszolút tévedésnek tűnő kiegészítő adalék mindehhez – ahogy maga Weaver is, aki elvitathatatlan szépsége ellenére elég maszkulin jelenség. Mindez persze nem halálosan fontos, de ez a megfordított érzékiség mintha a néző tudatalattijában kicsit megnyomná magát az élményt: az Alien éppen attól olyan sötét, félelmetes és elborzasztó, mert valamennyire felfogjuk, mennyire szörnyű dolgokat élnek is át az áldozatok, ez pedig valóban fontosabbnak tűnik a konkrét látványnál, az ügyes trükköknél, külsőségeknél.

Kiemelkedő zsánermozi, bár mai szemmel nézve már egyértelműen kicsit lassú. A rátelepedett patina viszont egyre vastagabb!

Az Alien franchise is az „alap, de még nem láttam” csoportba tartozik szóval gondoltam idén nem ártana bepótolni.
A maga idejében biztos nagyobbat ütött, így 2024-ben viszont annyira nem vágtam hanyatt magam tőle. Félreértés ne essék, ettől még jó film volt és élveztem, de szerintem ebben a témában és kb időben A dolog (1982) jobban átadta ezt.
Ellen Ripley persze tényleg egy jó karakter volt (látod modern Hollywood, így csinálsz erős női karaktert…) de Ash is tartogatott pár meglepetést. (pedig még láttam is képen azt ahogy spoiler) Azért örülök, hogy spoiler xD
Különben szomorú, hogy a színészek közül konkrétan már csak 3-an élnek, de hát nem mai film, szóval annyira nem meglepő.