Lángoló Mississippi (1988) 83% 60★

Nekem ez a film az, amit a Megfojtott virágoktól vártam. Benne van ugyanaz a sötétség és megkülönböztetés, a rosszindulat, talán kicsit kevesebb nagyravágyással, és több egyszerű büszkeséggel és gyűlölettel, de közben a főszereplőnk nem egy ellenszenves elkövető, hanem a két nyomozó, akik a városba érkeznek, hogy felgöngyölítsenek egy bűntényt.
Ward és Anderson dinamikája rendkívül szerethető. Ward fiatal, naiv, jóindulatú, de görcsösen ragaszkodik a szabályokhoz, ami sokszor eléri, hogy a jóindulatával is többet árt, mint használ. Anderson moralitásokban valójában nem marad el tőle, ugyanúgy elítéli a rasszizmust, ugyanúgy jót akar tenni, de sokat látott, tapasztaltabb, cinikusabb, és sokkal szokatlanabbak a módszerei. Sok szempontból jó zsaru-rossz zsaru dinamika, tényleg remekül kiegészíti egymást a páros, és némi humort is csempésznek az amúgy rendkívül sötét és nagyon komoly problémákkal foglalkozó történetbe. Hisz bennük a néző, szurkol nekik, de összeszorul a torka, ahogy figyeli a küzdelmeiket. A két színész remekül játszik, Willem Dafoe esetén még mindig furcsa fiatalon, ennyire pozitív szerepben látni – nagyon kedvelhetően hozta Ward figuráját.
Az egész film fájdalmasan aktuálisnak érződik, még ma is, viszont nagyon tetszett, hogy nem egyoldalú. Igen, sok a gyűlölködő, rasszista fehér ember, de azért ott voltak, akik együtt vonultak a feketékkel, akik kiálltak mellettük, akik az interjúkon is kimondták, hogy milyen szörnyű a bánásmód, amit kapnak. Igen, sok, aki fél, de volt az a néhány bátor, aki felállt, és meg mert szólalni, akkor is, ha az életükbe kerülhetett. És igen, voltak olyanok is, fekete karakterek, akiknek már sok volt a fájdalom, és igenis maguk is durvák, dühösek, bosszúvágyók lettek. Ahogy a film is kimondta, a gyűlölet tanult dolog, nem az emberrel születik, és ezt nagyon szépen igazolta is.
Merem ajánlani bárkinek.

Jó film, jó amerikai film.
Mert amiben az amerikai filmek igazán jók, az nagyjából ez.
Kemény küzdelem az igazságért, nyomozás, tárgyalás, erőszak, dráma.
Iszonyú erővel mutatja meg azt a pusztító gyűlöletet, ami az amerikai déli fehérek jórészében ott volt (és még ma is létezik). Ez a legfőbb erénye.
Gene Hackman (nyilván ő a főszereplő, még ha párban is van Willem Dafoeval) nem véletlenül kapott ezért Oscar és Golden Globe jelölést is. Nagy alakítás.

Sajnos a film most is rettentően aktuális (bár már nyilván nem egy az egyben), és nem csak Amerikára gondolva. Azt a mindent behálázó fanatikus gyülöletet, a bűnösök hitét a saját érinthetetlenségükben, a hivatalos szervek cinkos összezárását sajnos itthon is ismerősnek találtam, mégha sunnyogóbb formában is. :-(

Kemény film. Nem volt rossz, viszont a hangulata nem fogott meg és kicsit mintha hosszabb lenne a kelleténél.
Gene Hackman és Willem Dafoe karaktereit nagyon bírtam. :D

Zseniális alkotás. Egyszerűen minden klappol benne. Az különösen jó élmény volt, hogy a főbb szereplők elképesztően hitelesen hozták a karaktereiket: az ellenszenves figurákat legszívesebben agyonverné a néző, a jó fiúkkal lepacsizna, az áldozatokat pedig sajnálja. Továbbá azt talán még nem is láttam más filmben, hogy a feketék elleni rasszizmusnak a fehér áldozatait is ilyen aspektusból mutatná be.
10 és még annál is több csillag.

Rendkívül megrázó, és elkeserítő, hogy emberek így gondolkoztak, ahogy a filmben. Sajnos ez a jelenség még manapság is probléma… A színészek, mint Hackman és Dafoe, kiválóak. Két ellentétes típusú ember küzd egyazon célért.

Kevéssé ismert nagyon igényes film a témáról. Meg is lepődtem, hogy még sosem hallottam róla és csak Willem Dafoe munkássága miatt találtam rá, mert iszonyatosan jó.
Az első jelenetben felhangzó, feszültséget keltő, a filmben még sokszor visszatérő zenei témája azonnal megfogott és már csak ettől tudtam, hogy na ez jó lesz. Ma már sajnos elég kevésszer látni ilyen erős és jó első benyomásokat egy filmnél.
A történet, ahogy azt várni lehet, durva de egyáltalán nem sablon. Gene Hackman és Willem Dafoe dinamikáját és árnyalt karaktereiket élvezet nézni, bár én több jelenetet adtam volna utóbbinak, így is prímán hozta a szerepet, nem éreztem hiányosnak, csak még többet akartam volna látni belőle. Szerintem Ward nem volt naiv, sőt pontosan tudta mivel áll szemben és minden erejét bevetette hogy változtatni tudjon. Eldöntötte, hogy változtatni fog és ebben akkor sem rendült meg, amikor a társa ellene szegült, ez pedig nem naivitás, hanem elhivatottság. „Modernebb” érvekkel próbált hatni a körülötte lévőkre nem úgy, mint Anderson aki többet látott, az emberekben már épp eléggé csalódott és kicsit fáradt de szintén elszánt ügynök volt. Ward is éppúgy tisztában volt Mississippi fehér lakóinak bűnösségével, de benne még megvolt az eltökéltség, hogy nem elég, ha szétverjük őket, mert utána minden ugyanolyan maradhat. Ez nyilván a kettejük közötti korkülönbség miatt is volt de ez és a főnök-beosztott viszony is a már említett erős dinamikához vezetett.
A film fényképezése és operatőri munkája is erős volt, néhány beállítás csak mégjobban elmélyítette a karakterek jellemét.
Nagyon örülök, hogy megnéztem és mindenkinek ajánlom, mert tényleg nem csak mint történet, de mint igényes filmes munka is nyomot hagy az emberben, sokkal jobban megérint, mint a túl színes, túl akciózott, túlnyáladzott része a mai filmeknek.