Emlékszem még, amikor legelőször láttam… Úgy jöttem ki a moziból, hogy csak bámultam magam elé, és a barátaim is csendben lépkedtek mellettem, pedig jó nagy beszélőkénk van.
Abszolúte kultuszfilm, ez az az alkotás, amit minden unalmában vergődő depresszív egyénnel megnézetnék, akik valaha is öngyilkosságon törték a fejüket.
Nekem is voltak / vannak sötét időszakaim, igen, sosem tagadtam, hagyott rajtam sebhelyeket a múlt. Időnként le kell ülnöm megnézni ezt a filmet, mert akkora pofont ad, hogy térjek már észhez, hogy nem kell ide bőgés meg pszichológus, antidepresszáns és megalázó önsajnálat, meg barátokat leszívó lélek-vámpírság. Álltam mind a két oldalon már, tudom milyen önpusztító dolog ez. Soha többet. Soha.
Mestermű.
Engem mindig helyretesz, szeretek élni: és akarok is. Hogy mennyire? Tudnék választani, maradjunk annyiban.