Parlagon (2024) 72% 26★

Elnézést kérek, komolyan, mindenkitől és bárkitől, akinek ez a film bejött.
Azért kezdem így, mert valószínűleg csak nálam csapódott le mélyésges unalomként. Folyamatosan az volt az érzésem, hogy rendkívül művészi kíván lenni, de csak kóstolgatja a rendező saját maga határait, át nem lépi, fél, rögtönöz, majd visszavonul. Sem a főszereplő személye, sem a köré font sztori nem elég ütős, nem mélyed el benne senki, még a főszereplő hölgy sem, mint színész. Nekem rettenetesen ripacskodó és túlhúzott mind a karakter megjelenítése mind pedig az egész felépítmény, giccses és olyan tonicféle: gusztának néz ki, amikor kitöltöd, aztán kinkább kiköpöd, mert keserű és azt nem bírod.
(bocs, attól, aki bírja).
A forgatókönyvíró nem látott még közelről alkoholistát, de felteszem bipoláris személyt sem igazán. S bár e két betegséget jellemrajzokkal nem lehet leírni, de a sztori megvalósításában túl idealizált a gyógyulás folyamata, semmilyen mélységet nem ér el az alkoholizmus a gyógyulás során. Ahogy az lenni szokott a tündérmesékben is: egy pontig elmész, megjárod a poklot, majd tündökölve és boldogan felemelkedsz. Nos, a valóság, üljön le és vegyen egy levegőt mindenki, aki elhitte a filmnek, hogy ilyen – teljesen más.
Az alkoholizmusból (csakúgy a biploáris zavarból) nem lehet meggyógyulni.
Szinten lehet tartani egy bizonyos fokig mindkettőt. Sőt, sokan azt sem tudják, hogy van hajlamosító tényező, sőt, vannak függők és kevésbé függő alkatok (én utóbbi, hála az égnek). És ezen a szálon elindulva a film nem kívánja taglalni, hgoy ki melyik kategória, milyen úton jut el oda, és milyen árnyak veszik körül. Leír egy steril valóságot azáltal, hogy a főszerpelő milyen helyzetekbe kényszeríti magát, amikor aljára issza magát és pont. Majd megtalálja az útját és él boldogan. Sőt, rögvest talál magának egy új szeretőt is.
Nagyon kedves kis tündérmese az alkoholizmusról, főleg azok számára, akik nem szeretnének elmélyülni a történetben és elég nekik egy zöldhajú lány hanyatlása majd felemelkedése, akik számára elég a leegyszerűsített változat és egy tinifilmet kívánnak nézni, csillivilli tengeres körítéssel, meg unikornisokkal (ehelyütt fókákkal és cuki állatokkal) tengermorajlással.
Nekem sokkal, sokkal több kell ahhoz, hogy megértsem, elképzeljem, és a film megtekintése közben én is megjárjam a poklot és az esetleges felemelkedés nehézségeit.
A fentiek alapján korlátozott kör számára ajánlom – komoly drámafogyasztók számára kevésbé lesz „meglepő”.

Sajnos a film túl hosszú, emiatt néhol sekélyes, és túl hirtelen következik be spoiler mégis érdemes volt megnézni, mert bizonyos pillanatok piszkosul erőteljesen vannak tálalva. A vége például közel katartikus. Saoirse Ronan hihetetlenül jó, a téma – függőségek, berögzült viselkedésminták, gyermekkori traumák, melyeket egy életen át cipelünk – fontos és aktuális (mikor nem lesz az?), a képek a skót tájról gyönyörűek. Az már csak egy személyes plusz, hogy jómagam mindig nagyon együtt tudok érezni az elveszett, önmagukat kereső karakterekkel. Így belegondolva, talán még a sekélyességnek is van létjogosultsága, hiszen egy ilyen problémás, kiüresedett élet maga is sekélyes. Szóval, eléggé ambivalens érzések kavarognak bennem a film kapcsán, mert mindenképpen jelentős alkotás, és közben mégis sokszor olyan enervált. De a dolgok folyása is az tud lenni a valóságban… és akkor már megint itt vagyok ebben a körforgás-szerű gondolatmenetben. Nem tudom, nézzétek meg, ha van kedvetek, nagyon életszagú, az tuti. Alszom rá egyet, ha holnap is velem lesz még, akkor feltolom hét csillagra :)

A skót Wild. Saoirse Ronan különleges színésznő, nem láttam még tőle rossz alakítást.