Az Usher-ház bukása (2023–2023) 84% 156★

Le a kalappal Mike Flanagan előtt, hisz a Midnight Mass után ismét egy olyan sorozatot tett le az asztalra, aminek sikerült teljes mértékben lenyűgöznie.
Ugyan egy korábban már többször adaptált sztoriról van szó, (Egyik változatot sem ismerem, de tervben a pótlásuk.) de ettől még cseppet sem lesz kisebb az érdem, hisz kellően a mai modern korhoz igazította az egészet, így valószínűleg az alapokon kívül minden másban eltér a régebbi verzióktól.
Ez egy brutális igazságokkal teli társadalomkritika, magával ragadó (bár már többször látott, a spoiler alapra építkező) misztikus, horrornak viszont annyira talán nem nevezhető körítéssel, és bitang erős karakterekkel, illetve színészi játékokkal. Carla Gugino + Mark Hamill lopta a show-t, de igazából szinte mindenkit imádtam benne, Bruce Greenwood-tól kezdve, Rahul Kohli-n át, Samantha Sloyan-ig.
Flanagan fentebb említett szériáját ugyan nálam nem veri, de mindenképp ajánlott darabnak tartom, ráadásul most kifejezetten érdekelni kezdett Edgar Allan Poe munkássága.

Mondjon bárki, bármit, ez a sorozat csodálatos feldolgozása a Poe műveknek. Néha a könnyem csordult, néha a hideg rázott, néha kicsit túlzásnak éreztem, de azt gondolom ha Poe ma élne, valahogy így vinné színre a műveit. Imádtam a hangulatát és azt, hogy magával ragadott. Minden színész tökéletes volt, és azt gondolom, hogy ezután a feldolgozás és a Mise éjfélkor után Mike Flanagan az egyik kedvenc rendezőm.

#citrom

Zabálom Flanagan minden sorozatát! *-* Nagyon egyediek egytől-egyig. Nálam A Hill-ház szelleme eddig a top, de az Usherek története másféle horror stílust igényelt. Itt inkább a halálok módszerein rökönyödtem meg, és hát a látvány ahogy tálalja… ahogy felépíti a történeteket.. Zseniális!
Érdekes a sztori, de az első rész után kicsit más stílust vártam, több szívrohamot, ijesztgetést. A végén pedig egy nagy csavarra vagy megdöbbenésre számítottam. Arra a bizonyos határra, amit átlép nálam szokás szerint.. amikor táltva marad a szám, mint a Mise éjfélkor sorozata végefele, hogy miafff… Mi történik itt? Hova tudja ezt fokozni? :) Ennek töredékét kaptam meg, de voltak részek, amik tetszettek és amik nagyonis elgondolkodtattak a végén! Az ember szinte várta hova lyukad majd ki, mi lesz a karakterek sorsa.
Alapvetően nem csalódtam benne, egyszerűen ez egy másféle történet volt, mint amit megszoktam, de jobb is ez, hogy ilyen változatos sorozatokat tud nyújtani, amik nagyon különböznek, még ha az ember a szereplők miatt is már tudja,hogy Flanagan a rendező :) Továbbra is várni fogom, bármit alkot ez a fickó, ha már nem is a Netflixen… Akárhol ^^

spoiler

Mike Flanagan méltóképpen adaptálta Edgar Allan Poe munkásságát a képernyőre. Poe a gótikus, romantikus stílusú horrorirodalom atyja, nem mellesleg a detektívregény „feltalálója” is. Érdemes a szerző életművét (újra) felfedezni, hiszen az emberi lét örökérvényű gyarlóságait mutatja be, ami még mindig releváns. Flanagan kitűnően használta fel Poe novelláinak elemeit, szereplőit, motívumait, illetve a verseit is, amiket megfelelően illesztett be a cselekménybe, így azok kellően megadták a drámai pillanatoknál az emelkedettséget, ez különösen igaz az utolsó részben a zárókép során elhangzott versre. A sorozat mondhatni a Succession horror elemekkel és társadalomkritikával fűszerezve. Egy okos, nem szájbarágós kritika a fogyasztói társadalommal és a gyógyszerlobbival szemben, valamint egy csavaros tanmese a hatalomról, az emberi mulandóságról és gyarlóságról, valamint a családi kötelékekről. A sorozat lassan építkezve mutatja be a diszfunkcionális Usher család tagjainak történetét, majd bukásukat, akik ugyan nem különösebben kedvelhetőek, de kellően komplexek, és akiknek életre keltésében ismét pazar színészgárda állt a rendelkezésre, amelyből kiemelkedik Carla Gugino, Bruce Greenwood és Mary McDonnell/Willa Fitzgerald játéka. Emlékezetes és minőségi zenei és operatőri munka egészítette ki a történetet, ez különösen igaz a sokkoló haláleseteknél. Plusz pont jár a popkultúrális utalásokért és a metapoénért. Flanagan filmográfiájának a csúcsa továbbra is a A Hill-ház szelleme (2018–2018), majd a Mise éjfélkor (2021–2021), de a dobogó harmadik helyére felfér Az Usher-ház bukása. Aki a halloweeni időszakban egy minőségi horrordrámát nézne, annak jó szívvel ajánlom ezt a minisorozatot és Poe műveit is.

Mike Flanagan valószínűleg képtelen mellényúlni. Ezennel a minisorozattal modern korba repített minket, egy Poe novellák/regény ihlette történetbe, mely az Usher-ház összeomlását mutatja be. Horror, dráma, társadalomkritika, fantasy amelybe még említett szerző verseinek idézése is tökéletesen természetesen bele lett szőve. Mindenből ad egy kicsit. Hozta az elvárt minőséget, a színészektől ismert erős játékot (Carla Gugino újra ellopta a showt szerintem, de Mark Hamill is nagyot alakított).

Ha lehetne, 8 és fél csillagot adnék, mert az ötlet zseniális, a megvalósítás pedig elképesztő. Mike Flanagan munkássága ismeretlen volt számomra, engem Poe vonzott, de egészen magával ragadott ez a stílus.

Sikerült egy olyan sorozatot összehozni, ami ugyan Poe művein alapul, de a legtöbb esetben nem erőltetetten vagy szájbarágósan teszi ezt (bár ez alól sajnos volt kivétel – ezért a mínusz csillagokban), hanem rendkívül ötletesen, és maga a hangulat is remekül hozza azt, amit én Poe írásait olvasva éreztem. Hatalmas kedvencem volt a második rész, A vörös halál álarca – zseniális átültetése a novellának! Látványvilágban egyébként az egész sorozat remekel, ebben például a számomra kevésbé megkapó, Az aranybogár című rész is megnyert magának – az a jelenet a szilánkokkal, fantasztikus. A színészek többsége remek munkát végzett, Carla Gugino meg azon kívül, hogy nagyon tehetséges, egyszerűen gyönyörű.

Huhh… Mike Flanagan nekem szerintem A one-hit-wonder. A Hill-ház szellemével aratott, nem kicsit, imádtam, újranézem szinte minden évben. Aztán jött a Bláj-ház szelleme és a Midnight Mass, ami nélkülözött mindent, ami a Hill-házban működött: a horror teljesen háttérbe szorult, előtérbe került a dráma meg a végeláthatatlan szócséplés, főleg a Midnight Massban. Nem szerettem, bár nézhető volt mindkettő, mégsem érzem szükségét az újranézésnek a Hill-ház szellemével ellentétben, amit nem tudok megunni. És végre valahára itt van az Usher ház bukása. Azt kell mondjam jobban teljesített, mint a Bláj és a Midnight Mass, de nem ugrotta meg a lécet, horrorban igencsak lightosra sikeredett. A 18-as karika leginkább a mérhetetlenül sok káromkodásnak, pucérkodásnak és a rendszeres droghasználat bemutatásának szól, bár azt azért hozzá teszem, a korábbiakkal ellentétben a hentelést itt felturbózták a lehetetlenségig. Véres az már tuti, szóval aki gore festet akar tartani az Mike Flanagan eme munkássságát válassza, de engem ez sosem foglalkoztatott, kicsit több természetfeletti horrorelemre számítottam, sokkal több pszichológiai elemre, de ebben a tekintetben sajnos nekem nem teljesít valami jól.
Erős társadalomkritikát fogalmaz meg próbál sjw lenni, többé kevésbé ízléses módon, bár néha azért elszaladt a paci. Fura módon engem az Amerikai horror sztorira emlékeztetett annak minden profánságával, de van kis gótikus/viktoriánus beütése is, na ebből nem bántam volna ha több is akad a sok gore helett. Carla Gugino elviszi a hátán a művet, az ő hollója valami fantasztaikus, már csak miatta is megéri nézni. Összességében jó volt, de a Hill-ház szellemét nálam nem múlta felül. Ha rangsorolni kellene ezeket a horror mini sorikat, akkor nálam ez a második, ami akár dícséretnek is betudható.

Flanagan nagyon jól összehozta Poe műveit a történettel, a modern családtörténet mindegyik része egy-egy művéhez kapcsolódott. Szókimondó, véres, de nagyon jól sikerült sorozat, üresjáratok nélkül.

Csodás volt, jól esett az igényessége. Mind a karakterek, mind a Poe novellák címei kitűnő választások voltak, látványban, hangulatban pazar, nekem eddig a legjobb Flanagan sorozat.