28 évvel később (28 nappal később 3.) (2025) 71% 75★

Sz@r volt. És ezt én sajnálom a legjobban, mert az első rész nagy kedvencem és nagyon vártam ezt a filmet, főleg a zseniális trailer után. Na de amit kaptam… ehhez képest még a gyenge második rész is mesterműnek tűnik.

Érdektelen, értelmetlen, de legfőképp teljesen felesleges, mert semmit nem ad hozzá az eddigiekhez. Ja, a főszereplő pedig a szerencsétlenkedő kisgyerek, aki a plakáton a háttérben van, míg Aaron Taylor-Johnson és Ralph Fiennes szerepelnek kb. 20 percet. (Engem ez rohadtul feldühített.)

A befejezésnél meg nagyon elgurult az alkotók gyógyszere…

Nagyon csalódott vagyok. :(

Sötéten katartikus posztapok coming-of-age történet.
Boyle és Garland újra összeálltak és természetesen megint megcsinálták. A moziélményt, amikor még a lélegzeted is visszatartod.
Erősen szerzői jellegű film, úgyhogy kicsit aggódok a sikeressége miatt. De nekem: wow.
Az első felében az alkotók megmutatják hogy kell posztapok filmet csinálni, meg az idegeket feszítgetni (átvitt értelemben is), a profán mocskot olyan dannyboylosan kombinálva a szürreális hatást keltő vágóképekkel. A második felében pedig rálépünk a wtf kockákkal kövezett sárga útra, ami valami sötét és kiforgatott módon shakespeari, álomszerű képkockákban kulminálódik.
A végén pedig csak dühös voltam, hogy vége.

mi olyan ország vagyunk, hogy cenzúrázzuk a zombi nemiszerveket like be for real

Azt hiszem, a 28 évvel későbbhöz csakis úgy érdemes közeledni, ha az ember elengedi az első két rész emlékét – úgy sincs hozzájuk semmi köze. A 28 nappal későbbre máig is úgy emlékszem, mint az ezredfordulón divatos zombifilmek egyik legjére, sok szempontból átkozottul kiváló, átgondolt, kiérlelt, saját arculattal bíró mozi volt, tele ikonikus pillanatokkal, kiváló színészi alakításokkal, dramaturgiai csúcspontokkal. A folytatás inkább igazodott a Zack Snyder-féle Holtak hajnala remake-hez, illetve az általa felállított műfaji sztenderdekhez, és már ő sem akarta igazán összekötni magát az eredetivel. A 28 évvel később kapcsán szerintem eleve csak zavart okoz a nézőben, ha ezt a darabot mindenképpen össze akarja kötni elődeivel. Engedjük ezt el!

Zavarban vagyok, lényegre törően azért, mert erre a filmre háromtól a nyolc csillagig mindenféle pontszámot rá lehetne aggatni. Az biztos, hogy neki is van egy egyéni arculata, hangulata, egy nagyon jól eltalált, kicsit groteszk miliője, ami izgatóan vonzóvá teszi, és elrejti a tényt, hogy Boyle és Garland az összes létező műfaji klisét eldurrogtatja a cselekmény két órája alatt. Nem történik benne olyasmi, amit ne láttunk volna már máshol! Van itt Holtak hajnala remake, Mad Max, Végítélet, a komplett Romero-univerzum, visszatérő és jellegzetes 28 motívumok – könnyen lehet, hogy zombi és posztapokaliptika témában a 2020-as évek kreatív fői kifogytak az ötletekből és a mondanivalóból…
Ami nyilvánvalóan hiba, az a töltelékanyagok és az erőszakos reflexiók sora: a profi alkotópáros olyan gyengén szövi bele a néző jelenére vonatkozó megjegyzéseket, utalásokat a történetbe, hogy azokat egyszerűen ledobja magáról a vászon. Van egy rész, amikor Spike értetlenül szemléli egy feltöltött szájú fiatal lány fényképét és azt hiszi, allergiás és ezért dagadt fel az ajka, a svéd katona pedig kikéri magának, mondván, az ő barátnője szép. Bármennyire is tetszik a jelenet célja és üzenete, egyáltalán nem illeszkedik a film egészébe. Ugyanez igaz a Magyarországon nem ennyire magától értetődő, de még számunkra is látványos Jimmy Savile utalásra – gondolom, ez majd a második részben teljesedik ki, addigra pedig mind alaposan utána fogunk olvasni a fickónak.
Ugyancsak nyilvánvaló és fájdalmas, hogy akár a spoiler, akár Erik jelenetei pusztán azért kerültek be a filmbe, hogy elnyújtsák az egyébként egyáltalán nem túl agyas, nem is túl tartalmas, de önmagában jó 90 percre elég sztorit kerek két órára. A 28 évvel később olyan gondosan készíti elő a saját második részét, hogy feltűnően alig-alig áll meg a saját lábán, önálló filmként alig értelmezhető, és a néző csak remélheti, hogy ez a különös, kétségkívül működőképes, de egyben bizarr légkör majd értelmet nyer a folytatásban. Részint ennek is köszönhető talán, hogy a mozi első negyven percének cselekménye sokkal inkább egyben van, mint a teljes műsoridő.
Színészi munka terén: Aaron Taylor-Johnson rövid időn belül másodjára lep meg, pedig ki gondolná, hogy egy ilyen jellegtelen szakállas egyenfaszi képes villantani valamit a kortárs tömegfilmekben? Jodie Comert látva jön rá az ember, milyen klassz dolgokat csinálhatna Gal Gadot, ha egy icipicit is tudna színészkedni. Alfie Williams kapcsán valamiért Roman Griffin Davis jutott eszembe – ezeket a manapság tucatszám alkalmazott gyerekszínészeket miért nem futtatják fel? Ha valaki jól teljesít egy nagy produkcióban, miért nem kap újabb nagy szerepet? Miért akar minden rendező totál friss, ismeretlen arcokkal nyomulni, ha gyerek karakterekről van szó? Nincs bajom Williams munkájával, teljesen rendben van a játéka, de Spike-ot speciel nyugodtan játszatta volna Davis is.
Zene: Young Fathers, legyél te együttes vagy művésznéven nyomuló producer, akarsz-törekszel, látom, de ebben a műfajban John Murphy már 23 éve megalkotta az etalont. Attól bizony te nagyon messze vagy…

A pontszámot tekintve… lövésem sincs! Jóindulatú hétre gondoltam eredetileg, de a lezárás egyből lerugdosta a szememben egy ötösre. Akkor legyen hat? Hátha a második rész jó lesz, és akkor optimistán tekintünk majd vissza ide? Vagy jön még egy másik ígéretes folytatás/remake, ami rosszabb lesz?
Legyen hat és egy megjegyzés: ebből háromtól a nyolc pontig tényleg lehet még bármi…

Mindenek felett azonban a 28 évvel később legnagyobb erőssége, hogy egyáltalán nem az az ultrasötét, ultrakomor élőholtas film lett, amire valószínűleg a legtöbben számítottak. Teljesen kiszámíthatatlan, meglepően emberi és érzékeny, és a legtöbbször egyáltalán nem az történik, mint amit gondolnánk – sőt, igazi $@!#% dolgokra lehet számítani! Az év egyik legegyedibb filmje eddig, tele meglepetésekkel, ami érzések széles skáláját tudja kiváltani belőlünk. Boyle, Garland és a teljes stáb mert bevállalós lenni, mert kockáztatni, mert vagány lenni, mert mondani és mutatni, a végeredmény pedig pazar – és szerencsére sem 17, sem 28 évet nem kell várni a folytatásra.

Bővebben: https://www.roboraptor.hu/2025/07/21/28-evvel-kesobb-fi…

Sokáig csend honolt a 28 Later világában. Talán azért, mert…… nem is tudom tényleg miért. Nem hinném, hogy azért, mert Fresnadillo Weeks-e bűnrossz lenne, sőt mai napig, ha eltérő módon ugyan, de jobbnak, teljességgel méltó párdarabjának tartom a Days-nek. Nagyjából másfél évtizedig kellett várni a hírre, hogy Alex Garland megírjon egy ehhez a mikrouniverzumhoz tartozó forgatókönyvet. A lelkesedésem ekkor nem is lehetett volna nagyobb, aztán ahogy bevonták rendezőként egy harmadik filmre újra Danny Boyle-t, majd mindezt megfejelték az utóbbi évek legütősebb előzetesével (ami utólag zseniálisan leplezte a főbb történéseket), a Years 2025 abszolút legjobban várt mozijává érett nálam. És látván a végeredményt merőben mást, de sokkal többet, fontosabbat kaptam, mint amire számítottam.

A Years-re lehetne amúgy soft reboot-ként is gondolni, mert Garland-ék nem egy szimpla harmadik filmet kreáltak, hanem egy új trilógia első darabját, amiben egy pár mondatos felvezetésben volt zanzásítva a Days-ben történtek. Ennek megfelelően fel is voltam készülve arra, hogy ennek a filmnek a befejezése ezúttal is kvázi nyitva marad, ahogy az előzőeknél, felvezetést adva a következő epizódnak, erről majd később. Strukturálisan a Weeks-hez hasonlóan kis mértékben egy központi helyszín lett kialakítva, most egy izolált sziget képében, miközben nagyobb mértékben többször is belemerülünk 1-1 road-movie-s etapba, ahogy a Days esetében.

Poszt-apokaliptikus atmoszféragerjesztésben elsőrendű munka. A nagyrészt mélyzöldbe borult tájképek szemkápráztatóan festenek, a gyönyörűséges naplementés, vagy a csillagokkal borított égbolt mellett, miközben a halálos fenyegetettség mindenhol benne van a kinti közegben. Dacára annak, hogy a Days visszatérő operatőre, Anthony Dod Mantle iPhone kamerákkal rögzítette a produkciót, nem igazán kivehető ez az alternatíva, ugyanis rettentő kifejezőek az egyes képi beállítások. Boyle stílusa most is erősen dominál az intenzív, ám közel sem zavaró vágásokban, a speciális kameratrükkökben, és az olykor energikus színhasználatban. Nagyon értékeltem, hogy ha csak rövid ideig is, de szükségszerűen megmutatták a szigeten élő kommuna kultúráját, életmódjait, a kinti világhoz való hozzáállásait, taktikáit.

Feszültségfokozásban szintén oda volt téve, és külön örültem, hogy be lettek hozva új fertőzött fajták. Mind a lassabb, mind a gyorsabb szörnyek paráztatóak, a félelmetes alfákról nem is beszélve.
spoiler
Azonban „zombifilm” mivolta ellenére az alkotók húztak egy merészet, és mindezek mellett egy igazán átélhető coming of age sztorit meséltek el ebben a világban rendkívül hatásos kis csavarokkal, bivalyerős drámai eszközökkel. Egy gondolatébresztő, örök érvényű tartalmi mélységgel, ami főleg ismét Garland írói zsenijét igazolja, hiába harsogják sokan évek óta az ellenkezőjét.

Ehhez pedig szervesen hozzájárultak a briliánsan megformált karakterek és a britekből álló díszes színészfelhozatal. Aaron Taylor-Johnson Jamie-je egy karakán, gondoskodó, tanító, némileg árnyalt apa személyiség, akinek az értékrendje, döntései, érzései abszolút érthetőek, hogy mit miért csinál, illetve nem csinál. Mikor elindulnak az első útra a fiával, nekem eszembe jutott Cory Barlog remekműve, a 2018-as God of War játék nyitánya.
Spike-kal úgyszintén tudtam azonosulást kölcsönözni, remekül volt ábrázolva, ahogy felfedezi a külső terület apró csodáit, pokoli tényezőit, amikben eddig még nem volt része. Továbbá gyerek jelleme okán megkapó volt az esendősége, a rácsodálkozásai, majd idővel a kialakult magabiztossággal és a veszteségekkel való elfogadással egy érettebb forma kovácsolódott ki benne. Alfie Williams első filmszerepében főhősként több mint meggyőző volt. Személyiségjegyei nagyban megidézték nekem a The Last of Us játékot is, bárcsak az HBO sorozata tudta volna ezt akár negyed ilyen jól.
Isla mentális hányattatásaival, az ismeretlen betegségével való folyamatos küzdelmével ugyancsak együtt tudtam élni, hozzá kötődik a film legszívfacsaróbb momentuma. Jodie Comer eddig is az egyik kedvenc színésznőm volt, az itteni végtelenül hiteles átszellemülése azonban a legjobbak közé röpítette nálam, könnyfakasztóan csodálatos.

A mellékarcok megint csak emlékezeteset dobtak. A realista nézeteket preferáló, fiatal katona Erik kb 15 perc játékidőt kapott, mégis klassz interakciókban ismertették meg az ő látásmódjait, problémáit, mi több egy lazább, már-már humorosabb hangvételben, ami bravúrosan egyáltalán nem csúszott túl. Dr. Kelson figurája nagyjából ugyanennyi időintervallumban mozgott, viszont az ő jelenléte a leghangsúlyosabb, legérdekesebb a történetben, a most is fantasztikus Ralph Fiennes előadásában. Baromi sok kritika éri a zárósnittet, és a benne szereplő alakokat, pedig ha túllendülünk a látottakon, akkor igazán sokatmondó. Belegondolva abba, hogy Spike milyen körülmények között élt eddig, és az itt felbukkanó Jimmy nevű tagnak hol, miket kellett kisgyerekkorában átélnie, így nem csoda, hogy miért lett ilyen ez az ember, és a vele nyomuló csapat. Ebből a nézőpontból pedig egy roppant ízléses, koherens keretet képez az agyonszidott befejezés a nyitó történésekkel. Ezúton is külön dicséret jár megint az alkotóknak, hogy kialakítottak ezen a vészjósló terepen 1-1, különböző elvekkel bíró kisebb frakciókat.

Habár zeneszerzőnek ezúttal John Murphy nem tért vissza, a Young Brothers együttes így is kiváló hangulatépítő score-okat rakott össze. Ez volt az első alkalom, ahol a legendás In the House, In a Heartbeat téma nem szólalt meg (a folytatás valamelyikében szerintem elő fog jönni), viszont a Days-ben is felcsendülő East Hastings eszméletlenül passzolt egy igen masszív montázsszerű résznél, nem is beszélve a Remember-ről, ami egyszerűen felemelően csodaszép. De amúgy a többi kisebb zenei anyag szintén nagyszerűen pulzált az izgalmasabb, csendesebb képsorok alá. Külön plusz, hogy az előzetesben hallható, csatakeltő Boots rádiószólam kisebb megszakításokkal, de itt is bitang ütős formában volt jelen.

Indítórész ide vagy oda, a Years-szel a Boyle-Garland duó egy mesterien maradandó műalkotást hozott, felsőbb polcra helyezve ezzel ezt a miniuniverzumot, egy jelentős tartalmi mondanivalóval kitöltve, aminek a befogadásához kell egy bizonyos értelmi, ám főként érzelmi intelligencia. Szimbolikusan szólva: könnyen lehet, hogy vannak olyan emberek, akik 28 évvel később képesek csak értékelni a „Memento Mori” vagy a „Memento Amoris” létfontosságú üzenetét.
Nia DaCosta rendezőnő személyét illetően kicsit ingadozik bennem a The Bone Temple-re keresztelt, ironikusan pont 28 héttel később érkező folytatás várása, de mivel marad Garland szkriptíróként, és zeneszerzőnek megnyerték a géniusznőt, Hildur Guðnadóttir-t így ők azért bőven tartják bennem a lelkesedést. Szóval hajrá!

A barátommal mentem erre a mozira, bármiféle elősimeret nélkül (az én életemből kimaradt az előző 2 film), de nekem kifejezetten tetszett. Arra számítottam, hogy egy 2 órás slasher-típusú, kaszabolós film lesz (a csodálatos előzetes ellenére), de pozitív csalódást okozott. Tetszett, hogy „zombis film” létére egy nagyon emberi oldalát fogták meg a poszt-apokaliptikus témának, holott a színészi gárda élén ott volt Aaron-Taylor Johnson is, aki könnyedén elvitt volna a hátán egy nagyon „fiús”, akciódús zombi-filmet.
Nem bántam, hogy lassabb tempójú a film, sőt, szerintem kifejezetten jót tett az egész hangulatának. Szép és fontos üzenetet adott, megható és mély történettel.

Egy világ, ami nem szól másról csak a túlélésről. Tetszett, hogy szépen végiggondolták milyen erő mit szül. Amikor a tápláléklánc csúcsán lévő fajra vért rókázik egy másik új faj a felette lévő emeletről. Kicsit LOU kicsit Derül Égből Fasírt 2 :D.
A nyers természeti brutalitást ellensúlyozza egy feszült érzelmes szállal, nem ömlengve, csak úgy finoman. Kimért, precíz, jó technikai megvalósítású szép, mély és erős film volt számomra. Nem ZS kategoriás hentelős…egészen kiművelt plusszokkal. Akinek tetszett Ralph karaktere, nézze meg az Apokalipszis most-ot, ott is felbukkanik egy hasonló figura.
És igen…végre VAN üzenet, nem is akármilyen…nagyon fontos. Ismerek olyanokat, akiknek ki van rakva otthon a falukra az a bizonyos latin mondat. Segít eligazodni a sok zajban, hogy mi az igazi érték valójában.

Ez a film kevésbé folytatása az előző kettőnek, mint inkább egy lazán kapcsolódó új sztori ebben a világban, és mint kiderült – talán csak én nekem nem volt teljesen világos a film bejelentése óta –, annak is csak a felvezetése, mert fél év múlva jön is a folytatás/második rész hozzá. És ha én ezt tudom, nem is fárasztom magam az előzmények bepótlásával…
… Ugyanis ez sokkal jobb lett, mint bármelyik elődje (jó, a 28 héttel későbbnél azért reméltem is, hogy jobb lesz…). Sajnos szinkronosan láttam, de az sem rontott sokat az élvezhetőségen. (Bár nem tudom, az anyát ki szinkronizálta, de valami katasztrófa, milyen idegesítő hangja volt. Btw, ki fordítja manapság a filmeket? Majdnem egymás után ez volt minimum a harmadik olyan mozifilm idén, amit szinkronosan láttam és amiben simán káromkodtak a g-.ci szóval, és bár nem vagyok egy úrilány, de azért ez filmen még mindig megüti a fülemet.) Jó az atmoszférája, sokkal jobb, mint az előző két filmnek, van egy szimpatikus főszereplőnk, és a film ismét nem fél az abszurd humorhoz nyúlni (innen is köszönet Erik spoiler szereplésének). Azt furcsálltam, hogy Aaron Taylor-Johnson spoiler, aztán Ralph Fiennes spoiler De bírtam az ő karakterét is. Engem talán az anya érintett meg kevésbé, pedig nyilván nem ez volt a film fő célja, de valószínűleg ez a borzalmas szinkronjának is köszönhető.
Volt azért pár dolog, amit jó lett volna, ha az előzmények ismeretében megmagyaráz a film spoiler Na meg voltak azért nevetségesen valószerűtlen dolgok is benne spoiler
Persze nagyon is érdekel a folytatás ezek után, főleg az, hogy spoiler

Az előzményeket nem láttam, de így is teljesen rabul ejtett a film. A hangulat, a környezet, a fények tökéletes atmoszférát teremtettek.

Az elején az összefoglalót túl tömörnek éreztem, ugyanakkor felkeltette az érdeklôdésemet az előzmények iránt. Biztosan be fogom pótolni a másik két filmet is.

Tetszett a történet lassúsága, az, hogy hagyta lélegezni a jeleneteket. Ez annyira jól sikerült, hogy egyszer elsírtm magam a film közben.

A lezárás nekem kicsit hirtelen lett elvágva.

Összességében egy lassú, nagyon erős atmoszférájú filmet láttam, aminek szeretném megismerni az előzményeit.