Végtelen történet (Végtelen történet 1.) (1984) 79% 244★

A könyvet nagyon régen olvastam, de valamikor újrázni kéne. Bizonyos szempontból ennek nagyon örülök, mert sokkal tisztább élményt kaptam, mintha még pontosan élne bennem a regény cselekménye – képes vagyok csak a filmet értékelni.
Nagyon sokan úgy vélik, hogy a gyereklélek csupa fény, boldogság, szivárvány és unikornis, amiben nincs helye a sötétségnek. Szerintem mindig azok a mesék írták le legjobban a gyermekek elméjét, amelyek nem féltek bemutatni, hogy egy kisfiú, egy kislány tudja elképzelni a legfélelmetesebb szörnyeket, a világban őt érő minden támadásból képes lehet valamilyen azt reprezentáló szörnyű, veszélyes tájat alkotni. Egy gyerek, aki éppen először szembesül a halál gondolatával, az iskolai támadásokkal, nem csupa szép dologból építi a saját mesevilágát. A Végtelen történet (talán a Szólít a szörny, és a Fantasztikus labirintus, illetve könyvben egyéb Michael Ende művek, pl. a Momo vagy a Varázslóiskola mellett) egyike azoknak a történeteknek, amik szerintem a legmélyebb megértést mutatják a gyerekek érzései és gondolatai iránt.
Persze, nem tudtam figyelmen kívül hagyni a rengeteg szimbólumot, amelyek egyrészt a felnőtt, fásult világ, és a fantázia szembenállását (Gmork megjegyzése a hatalomról nagyon erős – belegondolva, valamilyen formában az egész felnőtt világot a hatalom mozgatja. A pénz, a karrierépítés, a kapcsolatok, sokszor ráépülnek arra, hogy egyre feljebb jusson az ember, egyre több legyen a kezében, észre sem véve, hogy közben a lényeges dolgok elvesznek), másrészt pedig az olyan feleszméléseket, mint a korábban említett első találkozás a halállal (a kőóriás – ahogy beszél, ahogy leírja, hogy hiába tűnik erősnek, nem tudja legyőzni, tökéletesen bemutatja, milyen, amikor kilenc-tíz évesen az ember először veszít el valakit, és először válik számára realitássá, hogy az élet véges), a helyzet, amikor a megtorpanást nem az okozza, hogy nem lehet továbblépni, hanem az, hogy még minden előttünk áll, és nem tudjuk, merre forduljunk (a lehetőségek tengerén történik a legnagyobb elakadás), a gyógyulás és a fájdalom kapcsolata, akár fizikai, akár érzelmi szinten ("Ahhoz hogy meggyógyuljon, fájnia is kell", Fantáziának is szinte teljesen el kell pusztulnia, hogy újra felépülhessen)… hiába nem a legjobb adaptáció, de mint film, nagyon jól működik. És hiába régi, a látványvilága is szép, Falkor nagyon aranyos, a főcímdaláért pedig továbbra is odáig vagyok.
A gyerekszínészek fantasztikusak, Bastian és Atreyu színészei is olyan természetességgel játszanak, hogy az követendő példa. Személy szerint én a szinkront is merem dicsérni, mert pl. a császárnőnél fantasztikusnak találom, hogy nem kislányhangot adtak neki. Annyira kiemelte a karakter kortalanságát, időtlenségét, hogy szerintem zavarna is, ha gyerekhanggal hallanám.
Akármikor újranézős. A gyerekkorom egy újabb szeletét láttam más perspektívából, és nagyon megérte.

A filmet szerintem nagyon régen láthattam, mivel a repülő kutyára emlékeztem, ahogy pár díszletre is.
Van ezeknek a régi fantasyknak egyfajta bája, a díszletek a jelmezek, a helyszínek mind nagyon jók.
Viszont a történet nagyon zavaros és kapkodó. A rövid felvezetés után rögtön kész tények elé állítanak minket, Atreyu elindul, bejár sok helyszínt, de miért is?
Hiányzott a főszál, a végéről pedig hiányoltam Bastian magába nézését.
A könyvet majd elolvasom, Ende Momojához már volt szerencsém, szóval van elvárásom.

Meghatározó gyerekkori filmjeim egyike, ennek hatására olvastam el a könyvet is. Mit mondjak róla? Fantázia birodalma olyan, amilyennek megálmodjuk, mindenkinek a sajátja lesz a legszebb. Ki ne akarná bebarangolni?

Gyerekként zseniális volt, így 30 évvel később újranézve, azért már nem annyira… és nem a technika vagy a mondanivaló miatt, hanem az olyan kis apró logikai bakik miatt, ami csak a felnőtteknek tűnik fel spoiler.:) Meg mondjuk a sárkány lehetne szerencsehozó sárkány, nem pedig plüss kutya!:D

100-szor jobb a könyv!

Gyerekkorom és felnőttkorom egyik legeslegnagyobb kedvence. A FANTASY.
Minden korosztály számára megvan benne egy fontos üzenet. Gyerekként: soha ne add fel, bízz az álmaidban. Felnőttként: ne hagyd, hogy a szürke hétköznapok elnyomjanak és kiöljék belőled az álmokat.

Csodálatos, hangulatos, szívmelengető, felkavaró (igen, a mocsaras jelenetnél máig bőghetnékem támad). Képileg, hangulatilag és technikailag elképesztően jól meg van csinálva a film, szerencsére itt még nem cgi dömping uralkodik, hanem kézzel fogható bábok és ügyesen vetített hátterek. A zene is baromi jó.
Falkor? Imádom.
Morla? Máig egy viszonyítási alap. Tudjátok, vannak azok az emberek, akik magasról tojnak mindenre. Na, nálunk ez egy jelző. „Tudod, olyan, mint a Morla.”
Atreju és Bastian? Nem lehet nem szeretni őket. Mondjuk nekem mindig is az indián kisfiú volt a legnagyobb hős. :)
A kőember? A denevéres kobold? A csigahajcsár a kockacukorra felpörgő versenycsigával???? Hát ezeket hogy nem lehet szeretni???!!!
Gmork? Hát ő cuki. Pedig gonosz, csúnya farkas, de mégis, ahogy mozgatja a fekete orrát abban a horrorisztikus jelenetben, az megalapozta a fekete állatok iránti rajongásomat. (Most is fekete kutyám van, jeee. :) ) Ráadásul hozzá fűződik az egyik legjobb szöveg a filmből:
„A reményt vesztett emberek könnyen irányíthatók.
És aki irányítja őket, azé a hatalom.”

Azt már meg sem említem, mennyire rettegtem kicsi gyerekként a délsarki jósdához vezető próbától. Az a zene…..

Nővérem a nyakában hord egy tömör ezüst varázsfonatot és én is akarok majd egyet. Igen, csak ennyire szeretjük ezt a történetet. :)

Ó, igen, majd' elfelejtettem, a regény. Arról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, a legjobb mese. Nekem ráadásul egy nagyon szép kiadásom van meg és már belelapozni is varázslatos élmény.
Ezt kéne olvastatni a gyerekekkel a suliban az Egri csillagok meg A kőszívű ember fiai helyett és akkor talán megszeretnék az olvasást.

A film miatt olvastam el a könyvet (aztán vagy 20 év múlva még egyszer :D ), és a film kb. a könyv felét fedi le. Amit évekkel később készítettek 2. részként, az a könyv fennmaradó felét sárba tiporja, gyalázza. Nem lett volna szabad megszületnie. Pedig a szerző ezzel a résszel sem volt megelégedve, pedig én – és állíthatom, hogy rajtam kívül még jó sokan – ezen nevelkedtem, nagyon sokszor láttam. Imádtam. Nagyon oda voltam Atreyu-ért :D :D :D, még a sebeimet is olyan hősiesen akartam viselni, mint ő :D :D :D . Mai szemmel a technika elég gagyinak tűnhet, de kölyökként nem nagyon érdekelt. Csak a kalandok és Fantázia Birodalom sorsa. A mondanivalója manapság egyre inkább érvényes (sajnos :( ). Épp ezért minden gyerekkel megismertetném a könyvet és a filmet is.

Imádom! Ezen nőttem fel, és nyomot is hagyott rajtam: ez a történet tanított meg arra, hogy a képzelet végtelen, és merjünk álmodozni, fantáziálni, mert egyszerűen csodálatos az elménk gondolati zuga, az a megfejthetetlen valami, ami varázslatos világokba repít el minket. Aztán ez a film tehet arról is, hogy írni kezdtem, és szerepjátékozni, és olvasni, úristen, de rengeteget olvasni!
Imádom – nem tudok róla mást mondani. Vagyis de: kiskoromba mocskosul bele voltam zúgva Atreyu-ba :D

Gyerekkori kedvenc, nagyon sokszor láttam, de a könyv elolvasása után sajnos sokat veszített az értékéből a szememben.

Nagy kedvenc! Magdaléna, ez volt a kissrác anyukájának a neve, szerintem is az egyik legszebb női név.