Kampókéz (Kampókéz 1.) (1992) 70% 122★

A ’80-as évek slasherjei és humorosabb horrorjai után a ’90-es évekre eléggé megfáradt a műfaj, sőt, a Sikoly elég rendesen ki is figurázta a legjellemzőbb húzásokat, kliséket. Voltak azonban akik szerették volna, ha a horror igenis komolyan veendő marad. A Clive Barker történetéből és Bernard Rose rendezésében készült Kampókéz egyik ékes példája ezen próbálkozásnak, mely nem is maradt sikertelen.
A Rose filmje a gótikus horrorokat helyezi ügyesen a XX. századi nagyvárosok közegébe, mégsem válik ez hátrányává, mi több, zseniális ahogy a nép hagyományai a modern kor emberét is kísértik. Az atmoszférához ez a környezet nagyon sokat hozzáad, a koszos, lepusztult lakóteleppel, a graffitis falakkal és a hűvös utcákkal. Kampókéz figurája ennek megfelelően végig belengi az egész filmet, pedig valós jelenléte igen minimálisra van szorítva, viszont épp ez adja meg a kellő rejtelmességét, úgy, hogy közben megtudjuk előtörténetét, személyes tragédiáját. Külön érdekes, hogy a félkezű gyilkos egyrészt beillik a slasher filmek gyilkosainak sorába, mégis valamennyire különbözik is tőlük. Nincsenek laza mondatai, nem humorizál, nem őrültként kaszabol le mindenkit, mégis ikonikussá vált. Tony Todd visszafogott játéka pedig valóban felejthetetlenné teszi.
A misztikumhoz rengeteget ad Philip Glass letisztult és egyszerű zenéje, mely hátborzongató és gyönyörű. Már a főcím sem egy egyszerű horrort sejtet, de aztán ahogy az egészet végigkísérik a zeneszerző dallamai, arra csak azt lehet mondani: letaglózó.
A történet is szakít az előző évtized bevett bugyuta cselekményvezetésével, helyette egy valóban jól összerakott sztorit láthatunk kellő brutalitással, érzelemmel, humorral és drámával. Ugyanis a Kampókéz nem ragad le egy egyszerű horror szintjén, ugyanis a film végére csúcsosodik ki a nagy tragédia, mely tökéletesen teszi fel az i-re a pontot.
Negatívumként a néhol kissé lassú történetvezetést, valamint az utolsó képsorokat tudnám felróni. spoiler
Művészi horror ez, mely a ’90-es években a nézők eszébe juttatta, hogy nem csak az értelmetlen kaszabolásról szól ez a műfaj.

Gyerekkorom horrorfilmje!
Akkor nagyon ijesztő volt, és máig nem merem kimondani éjfélkor a tükör előtt háromszor hogy Kampókéz! :D

Én most láttam először, és úgy érzem utoljára is. Engem nem győzött meg, hogy olyan jó horror, vagy dráma lenne. Eluntam az egészet, már az eleje is lassan indult be, de a közepénél már teljesen elvesztettem a fonalat, és tátongó űr maradt utána. Se a szereplők, se a történet nem fogott meg.

Jó háttérsztori, érdekes főgonosz, akinek tökéletesen érthető a bosszúvágya és a motivációja, de valami bődületesen unalmas, vonatott megvalósítás. Nekem túl elvont és művészi(eskedő). Igaz, a hangulatában tényleg van valami, ugyanis helyenként elfogott a rémület, és nem tudom konkretizálni azokat a jeleneteket, amik kiváltották ezt.
A filmzene sokkal jobb, mint maga a film.

U.i.: Imádom, hogy Tony Todd (és milyen király név már?) halottkém lett a Végső állomás filmekben. Zseniális.

Olyan élményt kaptam, amit horrortól már régen. Kifejezetten a helyszínek miatt szerintem újra is fogom nézni később. Bár célja szerint elrettentő, lepukkant, barátságtalan, valahogy mégis vonzó, ismerős.

Valamikor, tizenéves koromban a TV2-n láttam először részleteket Bernard Rose ’92-es művéből és már akkor is belém égtek bizonyos képkockái. Azóta sokszor lepörgettem a komplett egészet, majd Tony Todd rettentő sajnálatos halálhíre után ismét megnézve konstatálhatom, hogy 32 év távlatából is nagyszerűen öregedett darab.
Chicago nagyvárosi és lepusztult miliője egy frenetikusan magába húzó zord, rideg atmoszférát ad Kampókéz rejtélyes mítoszának, a messziről vett képsorok mintha azt sugallnák, hogy ő maga szemléli az ott élőket, mint valami istenség. Relatíve komótos tempóban, de roppant érzékletes, figyelmet igénylő infóadalékokkal, jelképekkel bontogatja a misztikumát. Külön megemlíteném az éttermes jelenetet, ahol a professzor mesél el egy rendkívül érdekes háttérsztorit, illetve azt a részt, ahol Helen átmászik egy olyan falban keletkezett lyukon, ami a túloldalon egy óriási fejet ábrázoló falfirka szájánál található, esztétikus szimbolikát adva a későbbi történéseknek.
Személy szerint egyáltalán nem bántam, hogy sokáig nem is jelenik meg a rém, mert a film narratív építkezése nélküle is remekül tud haladni. Nem mellesleg Helen személyében kapunk egy olyan karaktert, akivel lehet azonosságot kölcsönözni, beengedést nyerve az érthető motivációiba, kutatásaiba és a magánéleti dolgaiba. Nagyon együtt tudtam vele rezonálni a későbbi magára maradottságával és hogy milyen magát megváltó lépéseket hoz a film végéhez közelítve. Az őt életre keltő Virginia Madsen a páratlan elbűvölőségével és magabiztosságával hiteles és csodálatos alakítást hoz.
De természetesen nem lehet elmenni szó nélkül Tony Todd legendás performance-a mellett, aki az utánozhatatlan karizmájával és orgánumával egyszerűen eggyé válik a címszereplővel. Az ikonikus „Be my victim!” mondata egyszerre vált ki romantizáló vonzást és ösztönös félelemkeltő érzést, ami egyébként a kiváló magyar szinkronnal szintén markánsan átjön Koncz Gábor tolmácsolásában.
A mellékszereplőknek ugyancsak jut 1-1 emlékezetesebb momentum, a gyilkosságok kendőzetlenek, praktikus effektek korát meghazudtolóan pazarul festenek (igazán megdöbbentem, hogy valódi méheket használtak abban a bizonyos jelenetben, jeeeez), az epilógus pedig retinába égően zseniális. No és persze mindezek felett ott van Philip Glass túlvilágian gyönyörű taktusai, amik szervesen épülnek be a hidegrázós, hipnotikusba forduló hangulatba.
Költői, neogótikus horror remekmű, ami példásan kiállva az idő próbáját méltósággal vívta ki magának a klasszikussá érést és mindmáig szemernyit sem vesztett erejéből.

Sorra pótolgatom tovább a klasszikus horrorokat, de a Sikoly óta csak romlik a minőség. A Kampókéz egy dologban erősen ki is lóg az eddig nézettek sorából, hisz egy teljes mértékben természetfölötti figuráról van szó, azonban talán pont emiatt egy kicsit többet vártam tőle, mint mondjuk a Halloween-tól, vagy a Tudom, mit tettél tavaly nyáron-tól. Sejtettem, hogy nem lesz Freddy szintjén, de így is sikeresen alulmúlta önmagát. Tény, hogy a háttérsztorija kategóriákkal erősebb, mint pl. Michael Myers-nek, illetve szép csattanóval zár, amit valószínűleg a folytatások le is romboltak, de ezt leszámítva egy bődületesen unalmas darab. A feléig szinte nem történik semmi, az építkezés lassú, a karakterek gyengék, így az egész szerkezete ingatag lábakon állt, amit az is bizonyít, hogy a készítők ebből sem tudták kihagyni a műfaj egykoron szinte kötelező elemének számító cici villantásokat. Úgy érzem, hogy több lehetőség rejlett ebben, amit sajnos nem sikerült kiaknázni, de az azért érdekelne: Tony Todd szájába miként raktak méheket?! Nekem nagyon nem CGI munkának tűntek, szóval ennek utána kell néznem / olvasnom. Összességében egy egyszer nézhető darab amúgy, de többször biztosan nem nézem meg.

Regi adossagom a klasszikus horrorok bepotlasa. Ezzel a filmmel kezdtem es nem bantam meg. Nem lattam meg ezelott es nagyon tetszett. Vegig lekotott, izgalmas volt, fordulatos. Helyen voltak a szineszi alakitasok, zenek, a helyszinek.
Es nem ette meg a kor, nem avult el, nem valt nevetsegesse. Es ez a nagy dolog.

Erősen érződik rajta Clive Barker világa, ami igazán jót tett neki. Ő az, aki művészi szintre emelte a horrorműfajt, ahol a vér spirituális jelentőségű, és a hús túlmutat az evilági materialista korlátoltságon. Az egész filmet körbelengi egy nyomasztó és sötét atmoszféra, ami lekúszik az ember lelkébe, és nem ereszti el még a film legvégén sem. A látványvilág hasonlóan fullasztó, Kampókéz pedig az, akitől mindannyian félünk: egy kísértő démon, aki úgy akar ártani, hogy közben elhiteti, neked nagyon is tetszik a rád szabott áldozat szerep.
A lyukakat a falban külön kiemelném, számomra ez adta az egyik legnagyobb erősségét a filmnek; átjárók valóság, és valami más világ közt, amit az emberi értelem magától nem fog fel. De szerencsére agyunk képes rá, csak kell valaki, aki vezessen: Kampókéz, vagy Pinhead, végül is mindegy.
A zene is tökéletes volt, ritka, mikor egy filmnél a végefőcímet is végignézem… Oh, és Kampókéz monológjai! Mintha egy könyv bekezdései kúsztak volna a vászonra.

Még mai szemmel is stabilan hozza ami egy horrortól elvárható, még úgy is ha a film első fele nem igazán mutat sok kaszabolós elemet. Feszült, izgalmas, Virginia Madsen pedig 10 pontos a szerepében.