A Notre Dame-i toronyőr (1982) 69% 22★

Kezdjük a nagy pozitívumokkal. Alig akartam elhinni, de egy Notre Dame-i toronyőr feldolgozás, ami felfogta azt, hogy Frolló a főszereplő. Ezt nagyon kényelmesen szeretjük ignorálni, egyébként érthető okokból – Frolló messze a legnegatívabb karakter a történet végére, tehát egy abszolút logikus filmkészítői döntés, hogy inkább Quasimodót és Esmeraldát követjük, akik pozitív hősök, ellentétben a főesperessel, akinek fokozatosan bomlik az elméje és hág át minden létező morális gátat.

Csak éppen Quasimodo és Esmeralda követésével pont azt vesszük ki a történetből, ami számomra az egyik legérdekesebb aspektusa: hogy a vallási fanatizmus mennyire el tud torzítani egy alapból nem rossz embert. Nagyon fontos eleme a történetnek, hogy a középkor elbánik a kiszolgáltatott, kisebbségbe tartozó Esmeraldával, és a szellemi és testi fogyatékos Quasimodóval, de a fő szempontkarakter tulajdonképpen a saját vallásának hálójába esik – szenvedélyesen kíváncsi, de nem tudja összeegyeztetni a megismerés iránti vágyát azzal, hogy rengeteg tudástól az egyház elzárja, a kíváncsiságát pedig kikiáltja bűnnek. Abban a hitben él, hogy a „szellemi táplálék”, a hit, és a másoknak nyújtott szeretet (például Quasimodo befogadása és felnevelése) elég ahhoz, hogy egy beteljesült életet éljen, és nem tudja feldolgozni, mikor rájön, hogy férfiből van, és egy szép nő megtetszhet neki. A vallás támaszt nem nyújt, csak korlátokat és elvárásokat állít, ami végeredményben odavezet, hogy érzelmileg és mentálisan is megroppan, és ténylegesen egy gonosz emberré válik. Ehhez viszont kell idő, kell egy brutálisan jó casting, és az, hogy kicsit belelássunk a karakter fejébe, különben Frolló maga lesz a megtestesült őskáosz. És igazából a baj az volt, hogy bár ez a film el akarta érni azt, amit a könyv, vagyis, hogy ő legyen a szempontkarakterünk, és az ő csúszása alkossa a történet gerincét, elkövetett pár nagy hibát.

Egyrészt, kapkod. Az első jelenetben megvan Quasimodo befogadása, kifejezetten jól sikerült (bár ott még pont elvettek a szimpátiából – Frolló az eredeti történetben nagyon fiatal még, csak kihallgatja a nőket, aztán elpattan nála a cérna, felkapja a gyereket és magával viszi. Nem magyarázkodik, nem nevezi el helyben, nem kezdi előadni a jótékonyságról szóló szöveget, csak kiment egy csecsemőt egy durva helyzetből), utána viszont azonnal ugrunk, Quasimodo felnőtt, és már Esmeraldát tartóztatják le. Teljesen kimarad a Quasimodóval való kötelék, a tanítás, a megsüketülése utáni jelnyelvük, az, hogy Frollónak volt egy öccse, akit nagyjából ő nevelt fel, de nem igazán tudott vele mit kezdeni, a tudásvágyát, a tiltott könyvek olvasását sem említjük… csupa olyan elem, ami nélkül teljesen reménytelen megérteni a karaktert. Másrészt viszont utána, talán azért, hogy kipótolják a kimaradt időt, messze nem merik annyira gonosznak ábrázolni, mint ahová csúszik. Persze, bepróbálkozik Esmeraldánál, de az utolsó jelenetekig nem annyira durva és erőszakos, mint a regényben. Quasimodót nem alázza meg, nem bünteti durván, miután kikerül az emberek közé, és már kapott egy pofont, hanem először csak kihozza a helyzetből, nem olyan rosszindulatú, mint kéne. Messze nem manipulálja olyan aktívan és olyan gátlástalanul az eseményeket a saját vágyai kielégítésére, mint ahogy eredetileg – mivel alapvetően egy borzalmasan okos ember, nagy hatalommal, ezért a regényben tényleg csak akkor lehetett ellent mondani neki, ha valaki a szemébe köpött, és közölte, hogy inkább a halál. Itt viszont igen, persze, Phoebus sérülése az ő hibája, de ahelyett, hogy tudatosan dolgozna azon, hogy Esmeralda abszolút sarokba szoruljon, meglehetősen passzív és csak megtagadja tőle a segítséget. Nem elég vallási fanatikus sem, néha bedobja egy megjegyzésben az ördögöt, de nincs az a megszállott, paranoid, minden mögött az ő lelkéért folyó harcot sejtő attitűdje, mint a regényben. A végére azért eljutunk a ténylegesen beteg és erőszakos Frollóig, de nem szép az ív, nem jól követhető, ami rendesen roncsolja az üzenetet. Pedig egyébként Derek Jacobi nagyon jó casting volt, életkorilag, stílusban is talált, csak ha odadobnak neki egy forgatókönyvet, ami kevés, megszakadhat, akkor sem lesz jó.

Gringoire for president, imádom a srácot, és még mindig a legnagyobb fájdalmam, hogy a Disney adaptáció egyszerűen kidobta a kukába (bár ez annyira nem igaz – ott sokkal inkább összevonták Phoebusszal). Tisztán lát, okos, van humora, az az igazi pimasz kisember az egészben, aki kicsit azért kiszúr Frollóval, és tényleg jó barátja, spoiler. Clopinnel pedig a legjobb dinamika az övék az egész filmben, a cigánykirály és a cigányok közé beállt random költő akik időnként összedugják a fejüket, és akkorát lendítenek előre a cselekményen, olyan pozitív irányban, hogy más karakter a közelükbe sem ér.

Quasimodo karaktere borzalmasan elhalványul az egészben – érthető, mert ahogy írtam, eléggé próbáljuk követni a könyv karakterizációját, és neki szegénynek tényleg nincs sok, amit el lehet mondani a személyiségéről. Egy megalázott, háttérbe szorított, társadalomból kivetett ember, aki felé néhányan mutatnak kedvességet, valamilyen szintű törekvést a megértésre, ezeket az embereket pedig nem tudja megőrizni az életében. Ha Frolló az élő egyházkritika az egyénre gyakorolt hatáson keresztül, akkor Quasimodo magának a középkori társadalom sötétségének egy nagyon szemléletes példája, akiért megszakad a szíve az embernek, de azonosulni vele nem nagyon lehet. Anthony Hopkins jót alakít, de gyakorlatilag a sminkesnek nagyobb érdeme van a karakter átadásában, mint neki.

Esmeralda gyakorlatilag pont olyan, mint a könyvben – öntudatos, jólelkű és toleráns, de kicsit felszínes lány, ha a szerelemről van szó, aki minden oldalról kapja a pofonokat, pusztán azért mert szép, és négy férfinek is megtetszik. A színésznő nagyon jól játszik – igen, idősebb, mint az eredeti Esmeralda, de szerintem ez gyakorlatilag elvárás minden Notre Dame-i toronyőr adaptációtól, mert különben ez a cucc még betegebb, és még sötét középkoribb lenne, mint amilyen amúgy is.

A látványvilág jó, kellően mocskos, kellően sötét, bár nekem ebben egy kicsit megelőzte a ’97-es film – itt azért több a szín, több az olyan elem, amit nem tartok valószínűnek egy korabeli városban (bár megadom, Frolló mindig tökéletesen fekete ruhája nagyon szépen hozza azt a „csuhás lidérc” hangulatot, mint az eredetiben, Esmeralda színesebb jelmezei pedig kicsit kiemelik a szürkeségből, ráirányítják a figyelmet, ami megint csak egy okos döntés – szóval lehet, hogy kevésbé hiteles, de filmtechnikai szempontból nagyon jók azok a jelmezek). Quasimodo sminkje nagyon erősre sikerült, tényleg elég taszítóra csinálták ahhoz, hogy a néző is átérezze, milyen nehéz az arca mögé látni.

Nem lesz a kedvenc feldolgozásom (na jó, igazából ezt nem mondom biztosra, mert eddig egyetlen feldolgozással sem voltam igazán megelégedve), de nem rossz film.

Évekkel ezelőtt már láttam (eredeti nyelven, sőt, eredeti DVD-n is megvan), de most a magyar verzió miatti kíváncsiságból megint elővettem. „Nem kellett volna”. Mindig megfogadom nagy bőszen, hogy én aztán többet nem nézem meg, mert úgyis csak kiszáradok. Most kivételt tettem és ugyanezt tapasztaltam. Láttam már Hugo regényének többféle feldolgozását, de azért nagyjából a hatás mindenütt ugyanaz. Már, ami engem illet. Nade.
Azt eddig is pontosan tudtam, hogy Anthony Hopkins remek színész, s ez itt sincs másként. Már annak idején is tökéletesen meg voltam elégedve az alakításával, a véleményem pedig azóta mit sem változott. Mindehhez – mivel most magyarul néztem – csupán annyit tennék hozzá, hogy [itt] a szinkron is remek lett, így mondhatni immár dupla csavar érte pici kis szívemet. (CsZ abszolút bravúros, megint úgy játszik a hangjával, hogy csomószor ha nem tudnám, hogy ő az, nem biztos, hogy be tudnám azonosítani. Na jó, valószínűleg én be tudnám, csak akkor kéne hozzá további 1-2 szolid replay.) Quasimodo jelenetein meg instant bömbölök, mint egy csecsemő.
Ahogy a feldolgozások általában, úgy ez sem pont olyan, mint a többi. Phoebust személy szerint sehol sem bírom – nem, még a rajzfilmben sem, hehh –, itt pedig különösen nem. Esmeralda vegyes. A történet végére általában „belőle is menetrendszerűen kiszeretek”, és, itt is ez történik, sajnos.
Clopint csípem, itt pedig hatványozottan. (Vajon miért?… Hihi.) David Suchet szerintem határozottan jól mutat az ilyen, illetve hasonszőrű karakterek bőrében. Derek Jacobi ellenben számomra sajnos nem eléggé „sátáni” Frollo, pedig a színész – szerintem – híres arról, hogy mennyire alkalmas a kattant / ijesztő karakterek ábrázolására. Szóval, szerény véleményem szerint ő lehetett volna még ennél is elborultabb. Ez a benyugtatózott verzió volt…
Pierre személye a feldolgozásokban szintén megérne egy tanulmányt, de erre most nem térnék ki. Arra viszont igen, hogy olyan mafla szegény, hogy nem értem a spoiler. Mondjuk Phoebust se, ehh… :P Mindegy, ami engem illet, én mindig is TeamQuasi voltam és maradok is, azt hiszem. (Plusz Djali!… :D) Ő az egyetlen igazi szereplő, az egyetlen, aki tényleg jó ember és kellően mély érzésű. Egyesek Esmeraldát is annak tartják, de… Amiket ő ellavírozgat ebben a történetben, hát, számomra elfűrészeli maga alatt azt a bizonyos tartógerendát, csak hogy kellően stílszerű maradjak…

Nagyon kíváncsi voltam már erre a klasszikusra, de nem biztos, hogy a legjobb verziójával tettem próbát. A középkori, borongós hangulat telibe talált, a szereplők azonban nevetségesen és nem éppen a legszimpatikusabban lettek megformálva. Quasimodo rendes, de túlságosan is bárgyú volt, Esmeralda pedig különösen idegesített, és nehéz volt elhinni, hogy az egész város érte epekedne.

https://suntuske.wordpress.com/2017/09/23/juliusi-mozi/