Nagyon szeretem az olyan dokumentumfilmeket, amelyekben a készítő/narrátor az eseményekhez képest nem külső szereplő. Szóval nem olyan, aki a kívülálló pozíciójának köszönhetően alanyai objektív bírájaként működhet, vagy legalábbis ezt képzeli magáról.

Itt a készítő maga is részese a filmben ábrázolt társadalmi közegnek (etnikailag kevert kisvárosi trash – nem tudom, van-e ilyen társadalmi kategória, de mostantól, úgy néz ki, van), illetve egy sajátos szubkulturális világnak.

A rendezőnek ugyanazokkal a problémákkal kell szembenéznie, mint a lencsevégre kapott barátainak; együtt mozog velük, éveken keresztül részese életüknek. E megoldásnak köszönhetően sokszor el is felejtettem, hogy egy terápiás célból készült dokumentumfilmet nézek.

A film az egyéni sorsok érzékeltetése mellett általában a deszkás szubkultúráról is mesél, hiszen több szereplő beszél róla, mi olyat ad neki ez az utcai hasítás, amiért megéri olykor lesérülni vagy szembekerülni a hatóságokkal.