Életem első filmje, amire határozottan emlékszem, hogy mennyire felzaklatott. Úgy álltam neki még zsenge kamasz koromban, hogy ha egy dolgot nem fogok a film közben csinálni, az a sírás. Már majdnem vége is volt, büszke voltam magamra, és akkor jött a lámpa előtt álló autós jelenet. Engem ennyire filmes jelent korábban még nem viselt meg, így nem is tudtam napirendre térni felette még egy egész délutánon keresztül. Csak bőgtem, mint a kisgyerek, akitől elvették a játékát. Azóta nem néztem meg az egész filmet egyben, mert félek, mi lenne a végére velem, nem vagyok rá büszke, de pici női szívem nagyon megtépázza Meryl dilemmája, és az egész jelenetben tanúsított színészi játéka, jelenléte. Azt hiszem, itt szerettem belé (nem csak én).