Moulin Rouge! (2001) 81% 357★

Hihetetlen ez a film! Nem vagyok jártas Baz Luhrmann munkásságában, ezért nem tudtam, mire számíthatok, de egy szimpla musicalnek képzeltem és kész. Ehhez képest egészen egyedi, ötletes, izgalmas, romantikus és valahol zseniális alkotást kaptam.

Nehézkesen indult a kapcsolatunk, mert kegyetlenül giccses az egész, irtó fura kameramozgásokkal és kameraszögekkel. Arról nem is szólva, hogy Nicole Kidman első tíz perce elviselhetetlen. Ugyanakkor, igazság szerint a giccs indokolt és meglepő módon nagyon jól áll a történetnek, Nicole Kidman pedig remekül alakította Satine-t. És nem ő volt irritáló, hanem a szerep, amibe a karaktere belekényszerült; de ennek ilyennek kellett lennie.

A cselekményt nem mondanám kiemelkedően kreatívnak, a megvalósítás viszont mindenképpen az. A film első fele sokkal bohémabb, vidámabb és összegészében könnyedebb, majd az El Tango de Roxanne című zseniális The Police feldolgozás utáni rész, ami szerintem a film tetőpontja. Onnantól kezdve a maradék durván negyven percem masszív bőgés volt, pedig addig nem is észleltem, hogy ez a film ennyire hatott az érzelmeimre.

A látvány gyönyörű, de meg kell szokni. A zenék elképesztően zseniálisak; mind a feldolgozások, mind pedig az eredeti dalok. És nagyon ötletes a zenék felhasználása. A Come What May pedig hatalmas kedvencem lett, mint önálló dal.

Ewan McGregor számomra szimplán hihetetlen. A karaktere kisfiús bájához és naivitásához tökéletesen passzolt a hangja, de közben mégis férfias volt az egész. És azok a csillogó, rajongó szemek… Enyhén szólva megdobogtatta a szívem.

Valahol egészen abszurd ez a film és türelem is kell hozzá, mert az elején túl sok, túl fura és túl hirtelen,de megéri kivárni a végét. Ragyogó színészi alakítások, emlékezetes zenék, csodálatos szerelmi történet. Nézzétek, de főleg hallgassátok! Nekem nagy kedvencem lett, biztos vagyok benne, hogy sokszor megnézem majd.

Ha musical, számomra Moulin Rouge. Fantasztikus mind zenei, mind képi világában. És még nem is említve a színészi játékot. Az egész filmet körbelengi a színházi előadások atmoszférája. Ezt erősíti a kicsit erőteljesebb mimika és gesztikuláció.

Jó szerelmi történethez híven van „első látásra”, „első hallásra” és nincs „boldogan éltek”. Szeretem, ha egy film nem csak a kellemes részletekre tér ki, hanem ilyen eszközökhöz nyúl. Igaz, hogy már a film elejétől kezdve tudjuk, hogy mi lesz a végkimenetel, de mivel én könyvet is úgy olvasok, hogy először az utolsó mondat, majd az egész, engem ez nem tudott eltántorítani. Sőt, csak még jobban érdekelt, mi is történhetett azon az „egy évvel ezelőtti” napon, ami idáig vezetett. A szerelem témakörén túl nagyon fontos szerepet kap a szabadság, mint ahogy azt sokszor hangoztatják a film során. Sajnos nem mondhatnám, hogy a szereplők tobzódnak a freedom-ban. Először is ott van Satine, aki úgy érzi, kötelessége megmentenie a Moulin Rouge-t, hiszen otthonának tekinti, így bármire hajlandó lenne érte (később ebbe a pozícióba emelkedik Christian is számára). Ezzel feladja a szabadságát és az életét is a jobb ügy érdekében. Talán Christiannek lenne a legnagyobb szabadsága, hiszen őt nem köti a helyhez semmi, egészen Satine felbukkanásáig. Önként veti magát a végzet fogságába, nem pedig rá kényszerített szerepből, ahogyan a többieket. Az igazságról igazán azért nem beszélnék, mert tulajdonképpen a film utolsó harmadáig csak hazugságot és ármánykodást látni. És a szereplőket a valóság nem szabadítja fel, csak még inkább a sötétségbe taszítja (lásd: a Herceg karmai közé, aki ki is használja a helyzetet). A szépség pedig ott van minden képkockán. Giccsessége ellenére nagyon tartalmas művel állunk szembe, ami hatalmas pozitívum a műfajban.

Christian karaktere ártatlan. Régi életét teljesen átitatja a rózsaszín köd, amiből nem hajlandó a végsőkig engedni. Pedig ott a szeme előtt az elkerülhetetlen igazság. Mindennek vége lesz egyszer, és ez csak ritkán jelent jót, az ő esetében pedig kifejezetten rosszat. Bánatát valamint gyászát leküzdendően fog bele a könyv írásába, amit a film végére fejez be, amiben még él az általa képviselt eszme és örök szerelme. Hatalmas becsben tartja a szerelme emlékeit, ezt hivatott üzenni a képi világ és az általa énekelt dalok. Azonban nem tudta előre mibe vágta a fejszéjét. Ugyanis ha szerelem, akkor követi azt a féltékenység, ami ugyancsak szerves részét képezi a történetnek. Hiába nyugtatja a nő a szerelmével, benne mégis ott van a zöld szemű szörny, ami ki akar törni. De igazán nagy kárt csak magában tesz ezzel. Ha Christian valamiben hasonlít a Hercegre, akkor az a birtoklási vágy. Már pedig az nagyon munkál benne érthető okok miatt. Szerencsétlen férfit kezdi felemészteni ez a szerelem, amiből nincs kiút számára. Át lehet élni, milyen az, amikor az ember igazán szeret és minden elé ezt helyezi. Ezért is lehet annyira sajnálni a férfit a végére. Ewan McGregor pedig tökéletes választás volt, hogy ezt a karaktert megszemélyesítse. Nem hittem volna, hogy ilyen jó hangja van.

Satine, a csapdába esett madár. Hiába veszi körül pompa és ragyogás, az csak a színes-szagos börtöne, semmi más. Két lábbal áll a földön, tudja mi az, amit megkövetelnek tőle és amire képes. Annyira elmerült világa szennyében, hogy nem is venné észre az olyan remek férfiakat, mint Christian, ha nem lenne egy löket, ami összehozza őket. Nem álmodozik a nagy szerelemről, arról pedig végkép nem, hogy ő is átélheti. Ha csak egyszer is. Érdekes, hogy különösképpen nem hatotta meg a haldoklásának híre, ami arra enged következtetni, végleg belefásult szerepébe és szeretne pár pillanatnyi boldogságot vagy legalább némi csendet a még hátramaradt idejében, amit a szeretett férfival tölthet. Viszont a Herceg nem így rendeli. A Shownak folytatódnia kell és ő játszik élete végéig. Meg kell említsem, Satine az egyetlen, aki képes lehúzni Christian-t a valóság szürke talajára s egyben a fellegek fölé is repíteni. Nem vagyok nagy Nicole Kidman rajongó, de kétségtelenül nagyon jól alakít és a hangja sem utolsó.

A mellékszereplők közül kiemelkedik Zidler és a Herceg. Zidler a kőkemény üzletember(nek látszik), akit nem hatnak meg az érzelmek. Sőt, még a betegségek. Mindent a maga módján akar elintézni, de legbelül ő is csak egy halandó. Törődik másokkal, csupán tudja, miként leplezze ezt. Nem lehet érzelgős, különben minden darabokra esne. A Herceg pedig maga a végzet. Ha nem bukkan fel, nem kapnák meg a lehetőséget, hogy színház legyen a helyből és akkor nem kellene forgatókönyvet írni, ez esetben pedig nem találkozna Christian és Satine. Bár a nő nem kerülné el a sorsát, de Christiané lehet, hogy merőben másként alakult volna és vele együtt az egész társulaté is. A Herceg önző, beképzelt figura. Már az első felbukkanása jelzés értékű. Mindent magának akar és ezt ki is jelenti. Őt nem a szerelem motiválja, hanem a tulajdonjog, amit a szépség iránt tart fen. Sokáig próbálja nem észrevenni az előtte szárnyra szökkenő szerelmet, de amikor már tudja, mi folyik körülötte, még akkor is másokat hibáztat és próbálja a helyzetet kihasználni. Egy igazán utálni való figura, akinek nem lehet elnézni az esendőségét.

Fontos szerepet kap még a Piros szín. Nincs olyan jelent, ahol ne lenne ott valamelyik árnyalata vagy a díszletben, vagy a jelmezekben illetve a világításban. A piros maga a szerelem, ami mindent körbe vesz és átjár ebben a filmben. De egyben jelenti a haragot is, az emésztő szenvedélyt, ami nem kíméli párosunkat. A piros mellett kiegészítő szerepet kapnak az évszakok is. Az eleje egyértelműen a nyár színes, vidám pompájában telik, majd átfordulunk az őszbe először csak a fényjátékkal (amikor kiderül kapcsolatuk), majd megjelenik az eső és a lehervadó levél szimbóluma is. Ezt pedig követi a tél siralmas, megsemmisítő hangulata, ami Satine halálával bekövetkezik. Mégis, amikor a könyv a végéhez ér, addigra újra tavasz lesz, ami újrakezdésre, reményre ad okot.

Ajánlott mű mindenkinek. Lehet, hogy kissé lerágott csont, esetleg még egy kicsit giccses is, de a romantikus filmek kategóriájában felejthetetlen, kiemelkedő darab. Kiváló színészi játékok, nagyszerű látványvilág (minden cukormáz ellenére), pazar jelmezek és remekbe szabott dalok, amelyek közül szinte az összes jobban tetszik, mint az eredeti. Egy próbára mindenképpen ajánlott.

Hát ahogy sejtettem!
Teljesen beszippantott ez a bohém világ. Nagyon de nagyon tetszett! A zenék, koreográfia, jelmezek, színészi játék, nagyon látványos volt minden!
Örülök, hogy végre megnéztem, szerintem új kedvencet avathatok.:)
És te jó ég mennyire gyönyörű Nicole Kidman…

Húú, hogy nekem ez eddig hogy maradhatott ki!
Köszönöm a csajos filmnézős estét @Swan! <3
Összefoglalva röviden: aranyos romantikus dráma, cuki és hiteles kis szerelmesekkel és drámai befejezéssel. Az eleje nekem kicsit impulzív volt, érdekes gyors kameramozgásokkal és vágóképekkel, de aztán ahogy csillapodtak a kedélyek és haladt előre a történet, úgy egyre jobban tetszett, hogy a film tempója milyen tökéletesen igazodik az érzelmekhez és a cselekményhez. A 2 csillag mínuszt is csak kb. amiatt adtam, mivel:
1. Kicsit olyan szinten bagatellnek és logikátlannak éreztem a történetet, hogy: Titkos
románcunk van valakivel, vigyük hát színre azelőtt, aki elől titkolnunk kellene
egyébként.
2. A zenék jók voltak, viszont feldolgozások, és nem igazán nyerték el a tetszésemet.
Biztos meg fogom még nézni valamikor! :)

Szeretem az eltúlzottságát, hogy sokszor annyira túlzsúfolt, azt se tudom merre nézzek. Leginkább Ewan McGregor miatt kedvencem, mert másban nem láthatom így énekelni, pedig nagyon szeretem a hangját. Nicole Kidman cseppet idegesít az elején, amikor kurjongat világnak, de szerencsére hamar leszokik róla.
A történet nagyon szép, így sírás nélkül sosem úszom meg a végén. Közben pedig libabőr libabőr hátán, ahogy megszólalnak az ismerős dallamok. Nem tökéletes a film, de nekem kedvencem. Alkalmanként jó elővenni, hogy szenvedtessem magam. :D

Jobb volt, mint amire emlékeztem. Azon viszont nagyon meglepődtem, hogy mennyi számot feldolgoztak, ez valahogy teljesen kiesett. És persze Ewan M-nak csodás énekhangja van :) A film totál átadta a Montmarte századfordulós életérzését :)

Oké, már a Rómeó + Júliánál érni kezdett a dolog, de most már határozottan kijelenthetem: imádom Baz Luhrmann-t!

Egyszerűen imádom! Kedvenc musicalem. Háromszor néztem meg moziban (kétszer az egyetemi előadóban). És még mindig nem unom. :)

A Roxanne-re tangóztunk a szalagavatónkon. Az albumba már ekkor beleszerelmesedtem, ennek ellenére a filmet nagyon sokáig nem néztem meg. Aztán viszont rengetegszer. Zseniálisan ollózták össze és írták át a zenéket, a látvány pedig annyira túl van tolva, annyira giccses, hogy az már művészi. És hiába mondják meg már az elején, hogy mi lesz a vége, ki bírja könnyek nélkül?
A Show Must Go on pedig már automatikusan az operaverzióban megy a fejemben, ha eszembe jut. :D
Ja, és Ewan McGregort pazarlás szöveges szerepekre beosztani, annyira jó énekhangja van!

Csak a szép történet és a lenyűgöző díszletek miatt adtam ilyen „sok” csillagot ennek a filmnek. Ha már ekkora kultusza van, azt hittem, a dalok maradandóbb élményt nyújtanak, fülbemászóbbak lesznek, de sajnos még a remek énekhangok sem tették emlékezetessé őket. Sőt a feldolgozások is rendkívül kínosak voltak számomra. A nyitányban pedig az az egyveleg a népszerű könnyűzenei slágerekből az ízléstelenség netovábbja. Hogy egyet kiemeljek… gyalázták már ennek a filmnek az elkészülte előtt is Kurt Cobain munkáját, de eddig ez volt a csúcs.