Menekülés New Yorkból (Menekülés 1.) (1981) 70% 99★

Szeretem ezt a filmet minden hibájával és egyszerűségével, a nagyszerű hangulatát, az érdekes karaktereit és a silány speciális effektusait. Ez egy B-kategóriájú film A-kategóriás megvalósításban, azaz rendkívül magas színvonalú kivitelezésben. Kevés pénzből készült és ez nagyon jót tett a kreativitás magas színtű alkalmazására.
John Carpenter karakteres filmeket készített, ami eleinte nagyon jók voltak, a 90-es évektől kezdve pedig nagyon rosszak. Lassan elfogytak az ötletek és így vagy az önismétlés vagy a teljesen eredeti forgatókönyvek hiánya miatt a silány filmek elkészítésének csapdájába esett és az egykor nagyhírű és kultikus rendező már csak saját maga halovány árnyéka maradt.
A Menekülés New Yorkból számomra a második legjobb filmje. A történet nagyon egyszerű, a szereplők mondhatni vázlatosak és mégis nagyon emlékezetesek, a zene és a hangulat tökéletes és ezért lett ilyen emlékezetes ez a film.
A rövid játékidő alatt amúgy sem lehettet ennél sokkal komolyabb történetet „beletuszmákolni” a filmben, vagy épp ezért lett ilyen kurta, de itt végre mondhatom, hogy „a kevesebb néha több”. Ez itt nagyon igaz!
Sajnos elkészült egy folytatás sok évvel később, ami meg sem közelíti ennek a filmnek a színvonalát, mondhatnám úgy is, hogy ’nagyon’ közepes.

Nem vagyok a Carpenter-filmek fetisisztája, így különösen a rendező műveinek sérthetetlenségében sem hiszek. Innen már majdnem magától értetődően következhet, hogy a Menekülés New Yorkból majdnem minden jellegzetes pozitívumára juthatna egy jellegzetes negatívum, szóval mint film, nyilvánvalóan kétesélyes darabja nemcsak az életműnek, hanem a komplett korszaknak is. Az viszont elvitathatatlan ténynek tűnik, hogy életérzésében és vagányság-faktorában legjobb pillanataiban kiüti a számláló legfelső értékeit…

Ez ma már egy nosztalgia film. Egy olyan korszak jeles emléke, amikor a néző nagyon tudott örülni mai szemmel már primitívnek tűnő, de mégis nagyon szellemes ötleteinek, hangulatának, látványvilágának. Ma már egy ennyire nyilvánvalóan akcióorientált, mégis mélyebb, érdemi tartalommal megáldott és gondolatokkal vastagon átszőtt filmet senki sem készítene el – napjainkban egy Menekülés New Yorkban remake vagy eszeveszetten kapkodó, látványorgiába fulladó eszetlen lövölde lenne, vagy egy rendkívül szájbarágós társadalomkritika, amit szándékosan úgy prezentálnak, hogy New Yorktól Pekingig mindenkinek átjöjjön a rendező és a forgatókönyvíró magvas mondanivalója világunkról.
Tehát ilyen téren primitív, félúton kétségbeejtően leülő, unalomba fulladó, talán nem is túl intelligensen megrendezett, de rendkívül mód egyedi és magával ragadó mozi a Menekülés New Yorkból. Carpenter remekül kompenzálja saját hiányosságait a végtelenül nyugtalanító és kétségbeejtő atmoszférával, a forgatókönyv ügyefogyottságát az akciószekvenciákkal, a meglehetően szűkösre és műanyagra sikerült díszleteket a praktikus effektjeivel. Sokat dob az összképen a színészi munka is, ami elsőre természetesen nem túl vaskos, de mégiscsak emlékezetes: Kurt Russel pontosan úgy és annyit csinál, amennyire itt szükség van, minimalizmusával megismétli A Dologban prezentált nagyszerűségét. A mellékszerepekben Van Cleef, Borgnine, Pleasence, Stanton, a funk zenész Hayes – mind látszólag könnyű feladatot végeznek el lelkiismeretesen és odafigyelve, az ilyesmit mindig tudtam süvegelni.
Azt kevésbé, hogy Carpenter egészen tisztességes soundtracket kalapált össze, de nem használta az amúgy Oscar-díjas Hayes-t – biztos van témába vágó trivia a miértekről, én mindenesetre elvártam volna, hogy legalább Duke jeleneteihez maga Hayes rakja össze a zenei hátteret.

Nem mai szájíznek való akciómozi, mondhatni, aki gyerekként nem látta, ma már szűz szemmel nem fogja teljesen megérteni, de mégis van egy jellegzetes, carpenteri húzása. Egészében véve inkább ajánlanám, mint nem, de főleg azoknak, akik alapból is hajlandóak/szeretnek 2000 előtt készült filmeket nézni.

Némely emlékmolekulámban egy-egy pillanatkép elraktározódott, de nem társult hozzá érzés, ebből következtetem, hogy első nézésre sem volt vonzóbb. Passzolt a korszak filmjei közé (vagy inkább még stílusteremtő is volt), a zene jól kiegészítette a képernyőn aktuálisan látható kalandot. Nézése közben olvasgattam Carpenter életrajzát, láttam, hogy ekkor éppen a felesége volt a Maggie karakterét alakító Adrienne Barbeau, aki most júniusban töltötte be a 79 évét. Örültem, hogy Borgnine-t és Lee Van Cleefet egyazon filmben láttam, a karaktereiket is szerettem.

Fantasztikusan jól választottam ki a film nézésére az egyetlen olyan napot az évben, amikor az ablakom előtt eddig a percig nagyságrendileg 50 helikopter húzott el reggel 8 óta, és ez az effekt hajmeresztően remekül egészítette ki az élményt.

John Carpentert sosem tartottam nagy rendezőnek, általában B kategóriásnak tűnik a rendezése (kivéve A dolog című filmjét.) Ezt ennél a filmnél sem láttam másképpen. Viszont a kiváló forgatókönyvekből nagyon hangulatos világot képes felépíteni még ezzel a furcsa rendezési stílussal is. Bár az sem kizárt, hogy pont a stílus adja a varázsát a filmjeinek. Ilyen szempontból is tipikus Carpenter mű a Menekülés New Yorkból.
Remekül kitalált jövőkép, pofonegyszerű alapsztori ötletes karakterekkel és stílusos csavarokkal (amik bizony néha klisések, de azért beleférnek.)

A Beépített hiba mellett újabb díszpéldány arra, hogy el lehet cseszerinteni egy filmet azzal, ha minden egyes rohadt mondat után kimondják a főszereplő nevét. Itt nem hetvennégyszer hangzik el, hanem hetvennyolcszor, de ki számolja… bah!
Kifejezetten kedvelem a korombeli filmeket, de ez most elég lagymatagnak tűnt. Az egész egy sötétben játszódó „izgalmas” hajsza volt, de ilyen béna hangeffekteket már művészet összehozni. A pukkanó fegyvereknél már csak a hangosabb taslik voltak kínosabbak. Ugyan be volt tervezve, hogy megnézem a második részt, de inkább pihentetem a projektet mert kígyómérgezést kaptam…

Ismét egy nagy klasszikus a Mestertől! Dísztópikus jövőben járunk (1997 XD), ahol olyan szintű lett a bűnözés, hogy Manhattan szigetét börtönné alakították át. Bent nincsenek őrök, a rabok saját társadalommal rendelkeznek, bandák uralják az utcákat. Egy szabály van, aki bekerült, többé nem jön ki! Ide sikerül lezuhannia a Légierő első számú gépének, az Amerikai Egyesült Államok elnökével a fedélzetén. Mivel a rabok nem hajlandóak tárgyalni az őrökkel, ezért nincs más választás, mint beküldeni valakit, aki 24 órán belül kihozza az Elnököt. Ez a személy meg nem más, mint a többszörösen kitüntetett háborús hős, mostanra már legendás bűnöző, Snake Plissken. Minden itt van, amiért egy B-kategóriás akciófilmet szeretni lehet: romba dőlt város, hidegháborús pesszimizmus, csilláros stricimobil, ikonikus karakterek, de még inkább ikonikus főhős. És ennek egy olyan csúcskategóriás hangulatot sikerült teremteni, amitől instant klasszikussá vált ez a film. Kurt Russell által játszott Snake a modern antihős prototípusa. Pedig a stúdió masszívan tiltakozott Russell ellen, de az ő karizmája nélkül negyed ennyire se lenne ennyire ikonikus ez a karakter. Borosta, szemfedő és az a kegyetlenül cool hosszú haj! Az sem mellékes, hogy Russell jó színészi alakítást nyújt. A film egyből magába szippantja az embert és még a lassabb részeket se érezzük laposnak, mert ennyi szusszanás pont kell két izgalom között. Carpenter amellett, hogy rendezte és írta a filmet, még a zenéjét is ő szerezte. Ezek a dallamok tökéletesen passzolnak a filmhez, ezzel is fokozva ezt az egyedi hangulatot. Az operatőri munka is kiváló! Akkoriban a Menekülés New York-ból egy nagyon meghatározó film volt, nélküle nem készült volna el a Cyberpunk alapja, a Neurománc, vagy az én kedvenc videójáték sorozatom; a Metal Gear Solid! Évek óta beszélnek egy lehetséges remake-ről, de remélem ez soha nem fog megvalósulni, mert ehhez a filmhez kellett a 80-as évek pesszimista világnézete. Meg amúgy is, ez így jó, ahogy van! Bármikor újranézős!

Nem is volt olyan rossz. Kaptafára készült, elpusztíthatatlan főszereplős történet.
Egyszeri kikapcsolódásra tökéletes.

Olyan ez a film, mint egy retró számítógépes játék. (Amit viszont végigjátszani élvezetesebb lenne, mint végignézni… xD)

Egy késő esti film, újságlapozás közben oda-odapillantva.
Úgy gondolom, ez lehetett az alapja a Lockout c. filmnek – és igen.
Egyszer nézősnek elmegy. :)

El is felejtettem milyen jóféle hangulatuk van a filléres Carpenter-filmeknek. A díszletek és a ruhák egyediek, a sztori klasszikus, sok eredetiséget nem mutat, de a történet mégis elpörög a végéig.