Kedvenc
Ez volt az első film amit Ben Whishaw- től láttam és nem tudom igazán eldönteni, hogy az ő játéka vagy a film hangulata, vagy az hogy közvetlen a könyv elolvasása után néztem meg adta azt a hangulatot, amit nem minden nap érzek filmekkel kapcsolatban. Át tudtam érezni, hogy Jean-Baptiste nem olyan ember, mint az összes többi, nem úgy született, nem úgy élt és nem is úgy halt meg. Őt csak az érdekelte, hogy milyen szaga-illata lehet a világon bárminek. Nem érdekelte semmi más a világon.
Egy ilyen embernek pedig nincs lelkiismeret furdalása ha megöl egy macskát mert kíváncsi a szaga eszenciájára. Mint ahogy akkor sincs, ha megöl egy embert mert létre akarja hozni azt az illatot amely páratlan a maga nemében.
A vége a könyvnek/filmnek engem is meglepett, de ha arra gondolunk egyetlen illatfoszlány mekkora hatással lehet ránk így valahol megértem.
Nem mindennapi az egyszer biztos :D
Nekem ez a film is baromira tetszett, pedig szerintem a könyvet olvastam előbb… vagy ki tudja. Mindenesetre a film is nagyon jó lett, pedig aztán az illatokat nehéz átadni a képernyőn keresztül, mégis mintha éreztem volna a bűzt, a mocskot, a halat, a cserzőműhely illatát ugyanúgy, ahogy parfümöket is a levendulamezőket és mindent.
Trevor: He’s like, “Please welcome the snakes of Bali.” I’m like, “The what?” I’m like, “Oh, he said snakes.” And I look, and there’s snakes. There’s a group of men gathering snakes to bring out to us. And so I’m like, “Yeah, no. No, I don’t.” No, because you see, as a black person, culturally, I’m trying to not die.
Ez a komfortműsorom. Komolyan. Az egész ott kezdődött, hogy YouTube-on néztem standup-kivágásokat, és valahogy eljutottam Taylorhoz. És mennyire nem bántam meg! Ha rosszul érzem magam, elég csak megkeresnem egy-egy jelenetet tőle, elfelejtem a bajaimat és nevetek.
Na és ez a Netflix special? Egy óra tömény jókedv, még akkor is, amikor azt hiszed, semmi nem csal újra mosolyt az arcodra.
Imádom.
Imádom, hogy mindenből viccet tud csinálni: a mentális betegségéből, a furcsaságaiból, egek, még abból is, hogy nyolcéves korában meghalt az anyja! És azt hinnéd, hogy ezt csak lélektelenül és bántóan lehet kivitelezni, de God, no! Olyan életvidáman, pozitívan adja elő, hogy együtt nevetsz a közönséggel, mert hát ő Taylor.
Ez a Woody Allen szórakozik a nézővel, (nem fordítva kellene hogy legyen?:D) fricskát mutat a nagy Dosztojevszkijnek is, mert hősünknek egyáltalán nincsen bűntudata, épp ellenkezőleg, ettől kezd újra magára találni, úgy érzi tett valami kézzel foghatóan jót az emberiségnek, mert megölt egy szerinte kártékony embert. A saját mércéje szerint semmi rosszat nem tett, hanem pont fordítva.Ráadásul ezt még megkontrázza a szerelmi szállal, de itt is kiderül, hogy a túlélési ösztön az erősebb. A liftes jelenet nekem pont azért hiteles, mert nincs túljátszva, a maga egyszerűségében nagyon is elképzelhető. Morális kérdéseket rak elénk látszólag könnyedén, megspékelve a szerelemmel, ami itt teljesen háttérbe szorul az egész történet lényegével szemben. Csak egy kis esti szórakozást szerettem volna, de Woody megint átejtett, szokás szerint.
Nem mostanában láttam ezt a filmet, de azóta is nagy hatással van rám, és sokszor eszembe jut. Annyira valóságos és megdöbbentő az egész, hogy léteznek ilyen beteg emberek, akik akárhogy is nézzük, de valamilyen szinten szenvedélybetegek, az ellenségük pedig a saját testük. Szörnyű volt látni a szenvedésüket és a vívódásaikat önmagukkal, és fizikailag fájt nekem is, amilyen undorral néztek az ételre, amely számukra olyan, mint az emberiségnek az atombomba.
A szomorú és lehangoló, némileg sötét történet ellenére mégis szerethetőek voltak a karakterek, mert nem vették komolyan magukat, és a legnehezebb helyzetekből is viccet tudtak kreálni. Lily Collins szerintem élete legjobb alakítását tudhatja magáénak ezzel a filmmel, és pont ezért nem is értem, hogy mért ennyire mellőzött és alulbecsült a film is, és maga a színésznő is. Sokkal több figyelmet érdemelne. Már egy ideje próbálom megtekinteni a Rules don't apply című filmjét, de az istennek se találok hozzá magyar feliratot. Éééés hát persze, hogy minden történetnek esszenciális sava-borsa a vicces brit fiú, aki nem csak az akcentusával, de a humorával is megfűszerezi azt a bizonyos vasárnapi ebédet, amit valószínűleg ezeknek a fiataloknak elég nehéz lenne elfogyasztani.
A film vége felé tört el nálam a mécses…de úgy igazán….Az az anya-lánya jelenet olyan megindító volt, hogy kevés ilyen szívbemarkoló és gyönyörű jelenetet láttam egy drámában. Ez a jelenet nem csak az ősi anya-gyermek kapcsolatot juttatta eszembe (ami igazából mindenre a megoldás, és én hiszek benne, hogy tényleg az), hanem azt is, hogy azok az emberek tudják a leginkább értékelni az életet, és azok tudnak továbblépni és erősek maradni, akik egyszer már megtapasztalták az árnyoldalát is. Gyönyörű, szépen kivitelezett, néhol humoros és hiteles film. Tíz csillag!
Worlds of DC 19
Borzalmasan mély, és ezt olykor zsenin, olykor kicsit bénácskán hozza. Képes átmenni az egész bizarrba, de nagyon jó szíve van, sőt, képes olyan gondolatokat feldobni, amik többnapos, leülős gondolkodásra késztetik az embert. Nem tökéletes, de a műfajában szerintem azért megér egy misét, ha másért nem is, a színészi játék miatt. Emma Stone és Jonah Hill úgy játszanak, hogy leesik az arcom.
Ajánlom, ha érdekelnek a mentális betegségek, és egy olyan sorozat, ami ezeket tökéletes megmutatja, kicsit katyvasszerűen bár, de ezzel is közelebb hozva a nézőhöz, sőt, bevonva őt a trippekbe.
