Amikor először láttam, nem nyűgözött le. Előtte láttam az Idő van-t, s ha tudom, hogy ez is Gothár, biztosan nem nézem meg, az akkora szenvedés volt. Ez meg kedvenc lett. Aztán amikor másodszorra néztem, megvett kilóra. Nem ’56 végett. Nem a nosztalgia, mert nem éltem még akkor. Nem is annyira a poénok, mert nem poénos film, ha van is benne röhögni való (kólás-jelenet). Nem tudom, mi a nyitja. Talán az a szkeptikus életszeretet, ami a Köves gyerekből, Pierre-ből és a kiscsajból árad. Csotrogány autó a Balaton-parton, magyar valóság, napszemüvegben néznek a Napba, s ezek szerint van Nap, vannak egymásnak. S holnap is süt a Nap, mondjuk az kérdés, ők is leszneke egymásnak. De nem erről szól a film. Nem csupán erről.
Élni kell. És dönteni is.