„Sokat írtak már Georges Franju filmjéről, a párizsi Cinémateheque társalapítójának egyetlen kirándulásáról a horror műfajban. Miközben joggal ünnepelték mesterműként, gyakran próbálták kapcsolatba hozni ponyvaregénybe illő cselekményét és mozgóképi költészetét: mintha Jean Cocteau vinné filmre Edgar Allan Poe-t.
Franju ötvözi a magas művészetet a tömegkultúrával, amennyiben a horroron belül részesülünk a szépségben és a költészetben, mert a rendező nem akarja kizsákmányolni a naturalista képeket, de nem is fordul el tőlük. Ha valóban mi vagyunk a szörnyeteg, ahogy a film sugallja, nem feltétlenül kell borzalmasnak látnunk az ábrázolt eseményeket.”