Max Richter zenei aláfestése nagyon sokat ad a film hangulatához. Valóban egy kicsit fájdalmas, kicsit idegesítő és mégis szép. Ha azt mondanám, hogy egy barátság története mögé rejtett mexikói szappanoperához hasonlít, akkor sem lőnék nagyon mellé, ráadásul a karakterek neveit egyszerűen képtelenség észben tartani, mindenki Linu, Lila, Lanu, Ninu stb.
Mégis valahogy lehetetlen abbahagyni, ha egyszer elkezded, és bár Lilát néha én is meg tudtam volna ütni egy péklapáttal, és bár sokszor nem értettem, hogy Elena miért áll még szóba vele, mégis csodálom a kettejük barátságát és szánom a sorsukat. Mindenképp megindító történet nagyon szépen megírt gondolatokkal.
A történet nagyon jól bemutatja az Olaszországon belüli társadalmi rétegeket és azt, hogy mennyire szélsőséges élethelyzetek vannak.