Testről és lélekről (2017) 81% 438★

Van, amikor álom marad. Van, amikor meg nem.
Nehezen beszélünk az érzelmeinkről, még magunknak is. Talán könnyebb egy pillantás, egy kézsimítás, egy szösz levétele a másik ruhájáról. De van, akinek ez sem megy. Ilyenkor jön fejben a forgatókönyv, hogy majd így lesz, ezt mondom, ezt teszem. Az értetlenség kockázata, a félreértés kínos helyzete a játék. Játék és nem játszma a magunk és a másik testével-lelkével. Vágóhíd a rejtettség feltárása. Min múlik a túlélés? A bizalmon és azon, hogy valaki mindig vigye tovább a valamit. De mit? Ez Mária és Endre története.
De nem csak ők vannak ebben a hús-vér gyárban, a többiekre is figyelnünk kell. Az öreg takarítónőre, aki a már elveszettnek hitt nőiségét gyakoroltatja Máriával. Sándor, a „falu bikája”, laza nemtörődömségével ráerősít a feszültségre. A már sokat tapasztalt házaspár, akik előre vetítik, a hova lehet eljutni egy kapcsolatban képeit. Vagy a nyomozó, a bélszínnel. Ők mind hozzátesznek, elvesznek, előre viszik, vagy lassítják azt az időt, míg a két orr összeér a pataknál.. Sok szereplős az élet.
Enyedi Ildikó azt mondta a filmjéről: „Annyira egyszerű filmet akartunk készíteni, mint egy pohár víz, a munka mégis nagyon kemény volt. A legnehezebb az volt benne, hogy miként rejtsük el az alkotásban a film témáját, amely csak jószívű embereknek mutatkozik meg." – hát így nézzétek meg.
S, hogy ne feledkezzem meg a szarvasokról sem, a szerelmespár Góliát és Picur.

Nagyon régóta drukkolok Enyedi Ildikónak, hogy az őt megillető elismerést széles körben megkapja.
Ezzel a filmmel ez végre sikerült, aminek nagyon-nagyon örültem, és még most is örülök, miután megnéztem a filmet, és azt mondom, hogy nekem nem ez a filmje tetszik a legjobban.
Az előző nagy filmjeihez (Az én XX. századom, Bűvös vadász, Simon mágus) képest számomra egyértelmű, hogy ebben Enyedi Ildikó a fokozott érthetőség végett közelebb lépett az emberekhez. Ahogy ő is megfogalmazta az egyik interjújában, olyan filmet akart csinálni, ami egyszerű, tiszta, mint egy pohár víz.
Nem mintha a többi filmje annyira érthetetlen lenne, de azokban jóval több a szimbolika, az elvonatkoztatás, a misztika, és kevesebb a realitás. Azoknak a filmeknek – én úgy látom – ez adja a vázát, a gerincét. (A Simon mágus már egészen közelít a reális léthez, de hát mégiscsak egy mágus történetét láthatjuk.)
A Testről és lélekről szerintem alapvetően egy realista film, egy egészen valóságos történettel. Az együtt álmodás itt már nem a fő váz (ötletként sem ez volt a film alapja). Dramaturgiai funkciója a vágóhídi, ez életbeli realitás ellenpontozása, s egyúttal a két lélekbelső ábrázolása. Ami persze roppant fontos, de a hangsúly már egyértelműen a mondhatni hétköznapin van.
Csakhogy a művész attól művész, hogy ha a hétköznapit, vagy a hétköznapin keresztül valamit akar ábrázolni, akkor ahhoz is olyan közel megy, amennyire csak tud. Mert a hétköznapi nem azonos az átlagossal. A hétköznapi, az maga az élet. Ez az szerintem, ami miatt ekkora sikere lett a filmnek, ami miatt a közönség is sokkal jobban reagál rá, mint Ildikó korábbi filmjeire.
S ha nagyon közel megyünk, akkor nagyon furcsa dolgokat láthatunk. A realitás olyan erős lesz, hogy szinte átfordul valamiféle szellemi síkba. Közelről szinte mindenki többé-kevésbé, de valamilyen módon párkapcsolati autista, vagy legalábbis néha ezt érzi. Nagyon közelről nagy érzelmek, nagy szenvedélyek, nagy titkok és nagy szakadékok láthatóak.
A film abban nagyon jó, hogy ezeket a nagyon közeli, nagyon intim realitásokat mesteri módon keveri a banális realitásokkal.
Ebben az értelemben a film arról is szól, hogy Enyedi Ildikó szereti az embereket. Hogy azt mondja nekik, hogy a ti banalitásotok pont ilyen tragikus, heroikus, ha nagyon közelről nézzük.
„Ecce homo!”
Számomra ez lenyűgöző tisztesség és kulturáltság. És mindenekfelett: szeretet.
* * *
Mi az, amit mégis hiányként vagy hiányosságként éltem meg?
A film vége felé nekem valahogy az ív futása más lett, mint amit vártam, igényeltem volna.
Számomra az egész valahogy visszafogottabb, kevésbé végpontozott lett.
A film hangsúlya így nekem ott maradt a fürdőkádnál. Kicsit olyan, mintha istenigazából ezt akarta volna elsősorban megmutatni nekünk a rendező, s ennek a feloldása és levezetése már csak annak a függeléke lenne.
Olyan ez így, mintha a szerelemben, a szeretkezésben nem az egymásba fonódó örömöt akarnánk leginkább megmutatni, megtartani, hanem az előtte lévő sebet és fájdalmat.
(Természetesen ez csak egy szubjektív érzet, s emiatt könnyen lehet, hogy inkább rólam szól, és nem a filmről.)
Nem értettem továbbá, hogy a végső összeforrásban a lány arca miért maradt ugyanolyan, mint előtte? (Ezt nem rovom fel, inkább csak érdekelne az oka annak, hogy miért lett így megírva, eljátszva.)
A záróreggeli viszont nagyon is tiszta, szép jelenet. Igaz, ott is hirtelen egyedül maradtam a film végével.
* * *
A filmről rengeteget lehet beszélni, gondolkodni. Megnyitja az embert, érzékenyíti, más látószöggel látja el az élet egyes dolgaira.
Az nagyon látszódik, hogy Enyedi Ildikó rettenetesen megtalálta Borbély Alexandrát – aki valóban csodálatosan játszik –, és valami különleges kapcsolat alakult ki közöttük. Ildikó általában is nagyon nagy szeretettel bánik a szereplőivel – kivétel számomra ez alól a Tamás és Juli Tamása, amit máig nem értek. Kicsit figyelek is vissza erre a filmre, hogy az ottani igen negatív férfiképet hogyan oldja, dolgozza át azóta a rendező.
Ennek kapcsán nagyon nehéz eldöntenem – nem is tudom –, hogy Enyedi Ildikó férfiképe mennyiben egyedi és mennyiben általánosan női. Ez nekem amiatt lenne fontos, mert tulajdonképpen az egész művészettörténet, esztétika, filmezés, filozófia elsősorban a férfiak által alakult ki, s amit mi ezeken a területeken alapvetésnek tekintünk, azokról nem tudjuk, hogy azt mennyiben határozta meg az adott művész, gondolkodó neme. Valamelyest biztos, de nem könnyű rájönni vagy rámutatni arra, ami ilyen jellegű.
A különböző részletekről még sokat lehetne beszélgetni, de arra azt javaslom (már így is elég hosszú lett ez az értékelés), hogy tegye meg mindenki a maga baráti körében – vagy akár itt is! :-)

Nem igazán tudom, mit lehet írni erről a filmről. Nagyon mély nyomot hagyott bennem. Csodálatos volt, de valahol megrázó is, simogatta a lelkem, de volt pont, ahol kegyetlenül belém mart. Sokat kell még ezen gondolkodnom. Az biztos, hogy gratulálok a rendezőnek és a színészeknek, mert számomra igazán maradandót alkottak. A képek pedig csodaszépek és bár kifejezetten nehéz filmnek érzem, nagyon tetszett a finom humora és a zenéje. Nagyon sokáig halogattam a megnézését, mert úgy gondoltam, hogy ez olyan megfoghatatlan művészfilm, amivel én nem tudok mit kezdeni. Pedig ez a film az én lelkemnek készült.

Az van hogy ha így folytatják visszaszokom a magyar filmek nézésére. Az elején gondolkoztam hogy kinyomom, idegesített, hogy nem értem a szarvasokat, de megmakacsoltam magam és milyen jól tettem. Csak türelmesnek kellett lennem és szép lassan helyreállt minden. Ez most jól esett.

Nem szoktam nagyon magyar filmeket nézni, de ha tartják ezt a színvonalat, még lehet hogy rendszeresíteni fogom. Meglepően nagyon tetszett a film.
A látványvilág, a zene, a humora, a színészek, minden ott volt. Kissé elvont film, de mégis a valóság talaján marad. Leginkább a hangulata fogott meg, ahogy behozták az álomvilágot, a szarvasos jeleneteket.

Oscart neki!

Évek óta nem láttam jó magyar filmet. Most viszont… Végre, ismét.

Ám gyönyörű, kristály tiszta tükröt állított a magyarok elé. Ilyenek vagyunk. Kirekesztőek, meg nem értőek, gúnyosak egymással. Ilyen emberek között nem véletlen ez a magány országa…

Hú, ezen most még gondolkodnom kell. Sokat.

Nagyon szuggesztív, érzelmileg kemény törtenet, tetszett, leszámítva a vágóhídi jeleneteket.

Egy teljesen jó film, amiben megfér együtt a humor és az érzékenység. Ajánlom mindenkinek megnézésre. Még akkor is, ha nem szereted a magyar filmeket.

Bővebben: http://anti-gane.blogspot.hu/2017/12/mit-mond-enyedi-te…