Born Again (2020–2020) 88% 13★

Úgy tűnik, ez az év a misztikus krimiké, thrillereké és a szerelmes pszichopatáké lesz.Volt itt már thriller múltba kémlelő főszereplővel, a halál pillanatát látó látnokkal, de ez az első, hogy konkrétan holtak jönnek vissza reinkarnáció útján az életbe.

Őszintén szólva, nagyon nem vártam ezt a sorozatot először, miután elolvastam a tartalmát, pláne amikor megláttam, ki lesz a női főszereplő. Bele is került gyorsan a 'soha' feliratú képzeletbeli dobozkámba. Aztán egy nap, miközben vártam a Memorist egyik utolsó részét, ráakadtam egy furcsa, de érdekes sorozatra, aminek a főszereplője kísértetiesen emlékeztet Ji Se Yun-ra, az általam nem túl kedvelt színésznőre, majd egy megszólalásig Gwi-re (The Scholar who walks the night fő gonosza) hasonlító férfi is felbukkant, és ezt tetézte a pasi a Come and Hug me-ből. Gondoltam, ezt vagy gyűlölni fogom, vagy odáig leszek érte. Szerencsére a véleményem közelebb van az utóbbihoz.

Egy lassan, kimérten csordogáló, nagyon érdekes mű kerekedett az alapkoncepcióból, amit akár sablonosra is faraghattak volna. Hála az égnek, a készítők nem hallgattak a közösségi médiában vehemensen jajveszékelő egyének segélykiáltásaira, így történhetett meg, hogy a sorozat fő szála messze esett a kiszámíthatóságtól. Ha valamit el kell engedni jelen szériánkkal szemben, az az átlag skatulya a szerelmi szálba, több szinten is. Na és persze a „ship”-eket, ugyanis a sorozat ebből a szempontból nem lesz kíméletes, ha esetleg nem úgy jön össze a dolog, ahogyan azt az elejétől fogva elképzeljük.

Érdekes módon, talán a krimi szál volt inkább könnyebben követhető, míg a három főszereplő jelene és múltja, kapcsolati rendszere a legbonyolultabb.
Vegyünk alapul a múltból három embert, akik szeretik valamilyen szinten egymást (kivéve a két férfiúnkat), azonban sorra követik el a nagyobbnál nagyobb hibákat, melyek végül egy tragikus momentumhoz vezetnek. Ez lesz a katalizátora a jelen időben játszódó jeleneteknek, hiszen ezen három személy találkozása eleve elrendeltetett ez időtájt, de kérdés, hogy mindenképpen meg kell ismétlődjön az, ami a múltban is? Elkerülhető-e egy újabb tragédia? Milyen kilátásokkal indulnak neki az új életüknek? A régi sérelmek egy nap ismét felszínre kerülnek és ez hogy alakítja a dolgokat? Tényleg kőbe van vésve minden? Ilyen és ehhez hasonló témákat pedzeget a sorozat a maga szűkös medrében, hol mélyebben beleásva magát a válaszba, hol csupán felületesen érintve azt. De mindenképpen jó pont, hogy megpróbálja ezeket a kérdéseket számottevő módon megválaszolni. A három főszereplő kapcsolatában nagyon fontos kiindulópont a szerelem mellett a megbocsátás, empátia, tolerancia és a harag, amiket nagyon jól kezelt a történet, de erről bővebben nem szeretnék írni a spoilerek elkerülése végett #(ha mégis kellene egy kis ízelítő előjáróban, akkor az epizódnézéseknél megtalálható)#.
A fentebb említett bűnügyi szál ugyan nem lett kifejezetten combos, de egy-két érdekes mozzanatot fog tartogatni. Itt jönnek igazán képbe a mellékszereplők, akiknek sora egészen változatos. Ugyan túl sok szerepük nincs, de egyik-másik kulcsfontosságú lesz a dráma előrehaladtával bizonyos rejtélyek megoldásánál, így megéri figyelni az apróbb jelekre velük kapcsolatban. Hova tovább, van olyan, akinél egy aprócska kihagyás is értelmetlenné tud tenni egy egész sor történést.

A sorozat hangulatát tekintve kissé melankolikus, már csak a témák miatt is, azonban erre rátesz egy lapáttal a képi világ és a zene. A sötétebb szűrők használata kifejezetten jellemző, viszont vannak színek, amik élénkek, ezek pedig jelentést hordoznak magukban (piros, sárga). Ehhez igazodva a zenei aláfestés is komor, néhol tragédiákhoz illően szomorú. De ha már szóba kerültek a szimbólumok, akkor nem szabad elmenni a könyvesbolt mellett sem, ezen belül két nagyon fontos mű mellett, amik megjelennek a sorozat folyamán. Ezek tartalmát összevetni a szériáéval kifejezetten árulkodó lehet, hiszen nagyban merít belőlük a cselekmény tekintetében. Nem csoda, hogy ott kötnek ki a kötetek, ahol.

Viszont, mint mindennek, ennek a sorozatnak is vannak hibái. Az egyik kisebb hiba pont a könyvesboltban található, de általánosságban ugyancsak a szemfülesebbek kiszúrhatják, az pedig a vágás. Nem egy olyan jelenet van, amin látszódik, hogy lenne folytatása, vagy éppen nem a megfelelő kameraszöget vágták be, amivel viszont a díszletben rejlő hibák némelyike felsejlik. Azonban ez korántsem akkora baki (már csak azért sem, mert inkább technikai volt), mint a történet befejező két részének elkapkodottsága. Mintha mindent ebbe a két (négy) részbe akarnának belezsúfolni, amivel fel lehet oldani néhány konfliktust, ami miatt nem biztos, hogy megfelelően lehetne értelmezni dolgokat. Nem azt mondom, hogy a befejezés nem volt így jó, csupán a körítése nem sikerült a legfényesebbre, ilyen tempó mellett lehetett volna még egy résszel korábban a vég kezdete, mert konkrétan volt egy felesleges rész, ami semelyik cselekmény vonalat sem vitte előrébb. Nem utolsó sorban, megint ott tartunk, ahol anno az Itaewon Class is, romantizálják a pszichopatákat. Emiatt félek előre az It's Okay to Not Be Okay-től. Miért? Értem, hogy a karmában ez hogy jön ki, de miért? És a megoldás… Azt is értem, csak MIÉRT? Menten megbuggyanok! Ezek után az senkinek nem volt feltűnő, hogy a másik főszereplő sem százas, de… Szóval: MIÉRT??????? Nem idegesítem tovább magam rajta!

Egy szó, mint száz: ajánlom! Mindenkinek, aki szereti a romantikát, de nem feltétlenül a sablonosat.

Gyönyörű misztikum. Annyira nem vagyok híve a predesztinált sorsnak, mert nem szeretem azt hinni, hogy képtelenség változtatni és mindennek úgy kell lennie, ahogy történik, ezért is imádtam annyira, hogy az emberi akaraton volt a hangsúly. Nagyon összetett és bonyolult a cselekmény és a szereplők múltja, lebilincselő, ahogy végül összeérnek a szálak, engem teljesen lekötött. A két színésszel találkoztam már előző sorozatokban, a közös jeleneteik mindig feszültek voltak, mert ugyanannyira erős karakterek, kifejezetten tetszett, hogy nem volt „elnyomó” semelyikük sem, ezt főleg a párbeszédeik alkalmával lehetett megfigyelni, amikor mindkettőnek igazat lehetett adni. Három test, hat különböző lélekkel, remek színészekkel, akik ezt mind alakítják. Nagyon tetszett ez a sötét, misztikus hangulat, ami azonnal magával ragadott és tovább akartam nézni. A zene ehhez megfelelően tökéletes. (Azóta már százmilliószor meghallgattam az egész ost-ot.) Nekem ez így teljesen meg is felelt volna (órákig lehetne elemezni a felmerült szimbólumokat és a karakterek összetettségét), ha nem lenne ez a borzalmas vég. Akkor sem lehetett volna jobb, ha máshogy alakul igazából, mert a 32. részhez érve már minden szál el lett varrva, és szerintem egyértelmű lett volna a tökéletes lezárás. Igen, hogy ők ketten összejönnek. De nem ez történt. Okés, én lenyeltem, hogy nem ők ketten jöttek össze, hanem ők, de legalább rendesen ki lett volna dolgozva! Mintha egy rongybaba lett volna a kezükben, mindketten a jót akarták nekik saját maguk által, ez a szerencsétlen meg azt se tudta kiért dobog a szíve, aztán fordult egy száznyolcvan fokot és meggondolta magát. De mondom, lenyeltem a békát, csak az fáj, hogy az utolsó epizód ennyire összecsapott lett, ezért két csillaggal kevesebb.

Bár a nemzetközi megítélése nem a legjobb a sorozatnak, és viszonylag alacsony pontszámmal szerepel ázsiai filmes adatbázisokban, szerintem egy jó kis darab volt dráma-thriller vonalon. Meglehetősen elfogult vagyok a sorival, de azt hiszem, mindenkinek van olyan doramája, amivel szemben totálIsan az, és nem is szégyelli azt. Én szerettem, és hétről hétre vártam az újabb részeket. (Ha objektíven nézem, valahol 8 csillag körül jár a sori, de nem akarok objektív lenni, mert az élethelyzetem diktálta érzéseimbe combközépig belegázolt, és emiatt is került közel hozzám.)

Nekem abszolút bejött az alapötlet, a már-már „megsárgult polaroid” hangulat, ami áthatotta, és a komplett megvalósítás (kameramunka, helyszínek, öltözékek, felhasznált szimbólumok) is. Már a könyvesboltocska nevét is imádtam, ami olyan jól reflektált mindenre, amire a cselekmény épült… „Old Future”. (Magamban csak „Letűnt Jövőként” fordítottam.) És milyen szuper névválasztás ez egy olyan antikváriumnak, ahol a szinte elérhetetlen jövőről álmodozik a hősnő. Nem tagadom, imádtam az irodalmi utalásokat is.:) Külön szerettem, hogy az Üvöltő szelek folyamatos motívumként jelen volt benne, és megadta azt a kissé keserédes, baljóslatú hangulatot a sorozatnak, ami áthatotta az egészet.

Egy borzasztóan tragikus, lesújtó és egyben reménykeltő történetről van szó. Én szeretem az ilyen melankolikus, elfilozofálgató darabokat, ahol balítéletek és pillangóhatások formálják a sztorit. A dorama gondolatisága nagyon megfogott, és végig fenn is tartotta az érdeklődésem. Az alapfelállás is tragikus, és a zajló események is folyton drámai szomorúságba mártózva haladnak, mégsem volt nehézkes számomra a dolog. Szerettem, hogy az újjászületés, az eleve elrendelés körül forgott a cselekmény, hogy a dorama megpróbálta felgöngyölíteni a kérdést, hogyha újjászületünk, akkor vajon a régi terheinkből mennyit viszünk tovább, mire emlékszik a lelkünk, miket karcolt belénk a múlt, és mindez hogyan mutatkozik meg a döntéseinkben, ha újabb esélyt kapunk az életre. Ez a vonal szépen lett ábrázolva, és körül is lett járva rendesen.

Bár fontos szerep jut a történetben gyilkossági ügyek megoldásának, és a hősnőnk is oszteológus, a hangsúly sokkal inkább a reinkarnáción van, semmint a tényleges nyomozásokon, azok mélységén vagy milyenségén… és engem jobban foglalkoztatott a dolgok lelki oldala, semmint a gyilkosságokkal kapcsolatos részletek kidolgozatlansága. Másnak talán ez zavaró lehet, engem nem zsenírozott, hogy nem különösebben bivaly a nyomozós oldala a sorinak, sőt, meglehetősen gyengus. Számomra máshol volt a hangsúly, de ez egyéni preferencia kérdése.

A főszereplő színészek mindegyikével találkoztam már más doramákban, és itt talán jobban is muzsikáltak, mint a korábbi munkáiknál, így a színészi játékra nincs különösebb panaszom. A karakterek közti kémia is bejött, tök jó összhangban voltak a színészek, és csodásan átadták azt a megfoghatatlan ellenszenvet, gyűlöletes-feloldhatatlan egymáshoz kötöttséget, amit a karaktereik érezhettek. Tetszett, hogy bár napjainkban is a múlthoz hasonlóak voltak az ösztönös reakcióik, mégis látható volt a lassú jellemfejlődés. Habár a készítők olyan szuperül keverték a lapokat, hogy az ember néha már abban sem lehetett biztos, hogy akit kedvel, azt van-e értelme kedvelni, ki igazán sáros karakter, és ki hajlik igazán a jóra… Nehéz volt egyértelmű ítéletet mondani a karakterek felett, és ezt én nagyon is szerettem. A hősnőnket sem tudom kárhoztatni, mert ide-oda csapongott végig… Egy tipikus altruista empata, aki a jót keresi, és próbálja cselekedni maga is. Ez számomra indokolttá teszi sok-sok tettét. (Nálam mindig van tere annak, hogy a karakterek motivációin rágódjak. Talán ezért is van az, hogy nem rovok fel hibaként olyasmiket soriknak, amiktől mások falnak mennek.)

A történet jó pár igazán szép gondolatot is megfogalmazott, amikre épp szükségem is volt. Ezt 15 évi dorama-bámulás után már nem túl gyakran tudom elmondani. De itt végig nagyon tudtam reménykedni, drukkolni érte, hogy ha a tragédia komédiává nem is tud válni, legalább szelídüljön kissé a fájdalom hevessége… hogy ahogy a világon minden és mindenki képes a változásra, úgy a hőseink is képesek legyenek rá. Bennem tehát sok érzést megmozgatott a dorama. Sőt, időről-időre a feje tetejére állította a gondolataimat, és éreztem szeretetet, kötődés, undort és utálatot is a karakterek iránt. Nem volt minden cselekedet indokolt, és távol áll a tökéletestől a sori, de engem abszolút nem zökkentett ki semmilyen hibája menet közben. Szerettem, és hatást gyakorolt rám minden hibája ellenére is. Talán amit a legjobban szerettem, az az volt, hogy szinte végig megvolt a tempó, nem nagyon ült le, a hangulat kellően sötét volt, hogy aztán a végjátékban teljesedjen ki minden, és feloldódjon az a karmikus bánat, amire a sorozat épült. Amilyen tragikus és drámai volt végig a sori, számomra épp olyan szép és kielégítő lett a befejezése.