Robotzsaru (Robotzsaru 1.) (1987) 78% 136★

Ez volt az igazi. Tökéletes ruha design, akkori mértékekkel mérve látványos praktikai effektek, díszletek és ebben az időszakban a vérrel sem spóroltak, csupán azért, hogy a 12 éves kis pisisek zsebpénzét is lenyúlhassák a mozipénztáraknál a mohó multik. Erősen ajánlott darab a műfaj kedvelőinek!

Brutális.
Alighanem egy egész generációt traumatizált.
Csak 3 jelenet: Murphy spoiler, amikor az öltönyös fickót a tárgyalóban spoiler, illetve spoiler.
Nagyszerű film. Izgalmas, megrázó, nagyon véres és mindemellett fantasztikus a technikai megvalósítása. Erősen ajánlott.

A Robotzsaru egy igazán tökös sci-fi akciófilm, ami egy kicsit dráma is, Alex Murphy drámája. A 80-as évek egyik megkerülhetetlen és meghatározó filmje, annak ellenére, hogy a forgatása során nagyon sok akadály adódott, ez egy igazi klasszikus darab. Egy science fiction legenda. Nagyon sok ezután készült filmre és alkotóra nagy hatással volt.
Paul Verhoeven két dolgot szeret, és igazán tud a filmekben hitelesen ábrázolni; az erotika és az erőszak, ezekben ő egy zseni még akkor is ha sokszor előfordul, hogy némileg túlzásba esik. Ebben a filmben nincs hiány erőszakban, rendesen fröcsög a vér; ezt a filmet még felnőtteknek készítették még akkor is ha én már gyerekkoromban is odavoltam érte, de azóta már sokkal többet látok ebben a filmben mint robotokat és tűzharcban részt vevő embereket. Van benne média kritika, vállalati és egyéb korrupció, társadalmi problémák bemutatása is.
A trükkök néha elavultnak látszanak, -a hangeffektek kimondottan jók-, de még mindig ütős hatást keltenek bennem és talán a többi nézőben is. Még mindig jobban kedvelem ezeket a spec effekteket, mint a manapság alkalmazott számítógéppel machinált jeleneteket, többségük nagyon műviek, sterilek, rajzfilmes hatást keltenek, vannak azért kivételek is.
A rendező ezzel a filmmel vált igazán hollywoodi „sztárrendezővé”, bár sosem adoptálódott teljesen, mindig is kilógott a sorból, megmaradt félig európai „szabad szellemű” alkotónak és ennek köszönhetünk néhány igazán remek szórakoztató filmet.
Peter Weller Murphy szerepével lett világszerte ismert színész, ami után már csak lefelé ment a pályája íve, Szimpatikus, bár nem tartozik a legjobbak közé. Itt nem is volt szüksége kemény színészi játékra, mert a jelmeze dolgozott helyette és ellene is.

Lehet, hogy régi, lehet, hogy valaki szerint gagyi, de nekem mindig ez marad A Robotzsaru film! Gyerekként ugyan néhány jelenet félelmetes volt, de imádtam, mai szemmel pedig talán picit tényleg megmosolyogtató pár effekt, de egy igazi klasszikussal van dolgunk!

Ha van film, ami nem sz*rral gurigázik még véletlenül sem, az a Robotzsaru: kora tipikusan vérgőzös akciófilmje, mely meta-rétegeiben a nyilvánvalótól egészen elütő, mélyebb értelmet nyer (mint Verhoeven általában), és úgy marad maximálisan eladható, hogy a befogadhatóság határáig tolja a benne bemutatott erőszak volumenét. A Tarantino kapcsán emlegetett funkcionáló és már-már saját esztétikával bíró erőszakosság kezdete talán valahol itt lakozhat, legalábbis a hozzá vezető úton haladva logikus állomás lenne Peckinpah és az olasz zsánerfilmek után…

Mindenesetre Verhoeven egyik nagy erénye, hogy szinte bármilyen filmes műfajba képes beépíteni a gore jellegű horrort – a Robotzsaru is többféleképpen fürdőzik a gyomorforgatással határos hentelésben, de az emlékezetes jelenetsorokon kívül általános hangulata, képi világa, filmes dinamikája is efféle érzéseket sugároz a néző felé. Ez az akciófilm úgy kegyetlenül véres és erőszakos, hogy kétségkívül egyben van, „ez” és „ilyen” az ő stílusa, enélkül nem biztos, hogy elnyerné azt az időtálló átütő erőt, ami miatt ennyi év elteltével is ugyanolyan félelmetes és izgalmas megnézni…
Verhoeven fent említett „erénye” egyébként abból a szempontból tényleg pozitívum a számomra (míg például Tarantino hajlamát az efféle dolgokra még mindig ferde szemmel nézem néha-néha), hogy a holland rendező nyomatékosítani akarja a film elrettentő alapgondolatait: a Robotzsaru világa egy ijesztő és nagyon nehezen élhetőnek tűnő közeljövő, nincs meg benne a Terminátor nagyon erősen sci-fibe hajló, az időutazás paradoxonjaival kacérkodó feloldozó attitűdje, és különösen túlzásba vitt erőszakosságával minden létező síkon kifejezi az emberi élet értéktelenségét. Muprhy élete fabatkát sem ér, ezt látjuk jól már a cselekmény elején, de miután a banda filmtörténeti jelentőségű kegyetlenséggel spoiler, a megmentéséért hozott erőfeszítések is tudományos kísérletté, hacsak nem önző nagyvállalati befektetéssé silányodnak. Az emberi kegyetlenség és az ipari érdekből táplálkozó érzéketlenség a XX. századi népirtások erkölcsi mélységét karcolgatja ekkor, ami durva és merész egy moziban, ami a fogyasztói társadalmat és a multicégek által így vagy úgy, de leuralt világot kritizálja. Itt nagyon erős a Terminátor párhuzam: igaz, a gép itt védi az embereket, egyértelműen jó és rossz harcol a felszínen, ám miféle gép ez a gép? Saját jövőképünk ez, amiben Murphy önkényesen felhasznált és gépiesített, felélesztett maradék tudata és teste jelképezi a technológia által kizsigerelt embert, akitől az elit megtagadja az emberi mivoltot és ki is árusítja őt. Furcsa ellentmondás, hogy ezután jó érzésű embereknek volt képe és bátorsága videójáték, akciófigura, meg tévésorozat franchise-okat faragni a moziból, illetve hogy később Verhoeven másik hasonszőrű alkotása, a Csillagközi invázió is erre a sorsra jutott.
Szemlélhetők persze a fent leírtak megfordítva is: világos kritikai hangvétele ellenére a Robotzsaru mégiscsak részt vállalt abban a folyamatban, ami a filmvásznon látottakból szép lassan kiölte a művészeti értelemben vett kreativitást és izgalmakat, és inkább az egyre meghökkentőbb és sokkolóbb naturalizmust kezdte erőltetni. Az a közönség, ami a Carpenter vagy Romero filmeket tudatosan elkerülhette, ha akarta, itt simán beleszaladhatott a gyomorforgatás egy egészen új szinten kivitelezett remek példájába, és hát menő akciófilmes külsőségei miatt a Robotzsaru talán kora legjobban eladható filmjei közé lehetett predesztinálva – szóval csodálkozom, hogy a Goldberg családban például nem volt olyan epizód, amiben Adam az itt szerzett PTSD-jével küzd éppen…

Mindezzel együtt ma már veretes klasszikus, amiben mindenki megtalálja a számítását: társadalomkritika, minőségi kivitelezés és látványosan csomagolt gore is van benne porondon. Remekül levezényelt horrorisztikus akció-disztópia!

Az igazi, klasszikus Robotzsaru. Első pillantásra kicsit gagyi, de közben tökéletesen ötvöz egy komoly sci-fit egy brutális szatírával. Ráadásul kiválóan öregedett, mert ha a trükkjei (főleg szegény rendfenntartó robotok mozgása) elég viccesnek hatnak, az üzenete, a története ma már a retrofuturista képek mögött félelmetesen valósághű. Mert hát lassan bekövetkezik: olyan nagy rendőrsztrájkokról nem tudok, de az biztos, hogy a rendőrség, katonaság már részlegesen magáncégek kezében van, és sok túlkapást már ma is látunk az amerikai bűnügyekről szóló hírekben. Emellett ott a főhőst övező dilemma: lehet-e egy agyat kikapcsolni, és viselőjét robottestbe kényszeríve robottá tenni az embert? A film szerint legfeljebb részlegesen, és ez egy tetszetős ötlet. Az ember valamilyen szinten szurkol Murphy-nek, hogy sikerüljön magára találnia. Szatíra is akad bőven, a reklámokban, cselekményben, no és persze a kor ultrabrutál akciófilmjeit idéző még túlzóbb erőszakot alkalmazó jelenetekben, amik anno rendesen letraumatizáltak minket is. Szóval ha egy kicsit látszik is rajta a kora, ma is egy fontos cyberpunk darab.

Figyelembe véve a korát, zseniálisan összehozott darab. Igaz, hogy a Slowmotion részek borzalmasak, de inkább legyen kicsit csúnya, de jó történet, mint csodálatos CGI és semmitmondó sztori (bocs, Mai Filmek…)

Sok mai film favágó sorban sincs azzal a fajta agresszióval és brutalitással, amit Verhoeven 87-ben itt kijátszott. Társadalmilag is érdekes időt foglal magába a film, hiszen kb. pont egy olyan időszakban vagyunk, amikor még a robotika úgy tűnik berobbanni látszik az emberi társadalomba, de még nem annyira szerves része. Sok rétege van.
Volt benne egy kis gépellenesség, amelyen csak a Robotzsaru emberiessége, hibrid léte enyhített. Ebből a szempontból a film megállapodott a kettős lét mellett. Sztem ennek remek példája az ED-209 kudarca, mint teljesen gép vs. RoboCop alakja, aki hibrid.
Szóval a film befejezése valahol az ember győzelme is.

Klasszikus. Scifi. Akciò. Apokaliptikus. Véres. Mai szemmel nézve talàn gagyi, de akkor is kult.

Kiskoromban rengetegszer láttam az első 3 Robocop filmet.
Aztán valamiért elfelejtődtek, és újra néztem. És újra szerelmes lettem az első filmbe, ami a világ egyik legalulértékeltebb kult-mesterműve,ami zsigerien naturalista és brutális.
Verhoeven rendező „fantasztikusan” brutális Detroitot teremtett.
A színészek, Főleg Peter Weller nagyon jót alakítottak.
Basil Poledouris meg hozta a szokásos remek dallamait ( Helló Conan és Csillagközi invázió)