Rémálom az Elm utcában (Rémálom az Elm utcában 1.) (1984) 75% 299★

Nem tudom miért hallogattam eddig ezt a filmet. Nagyon, de nagyon tetszett. Már az elején fel röhögtem azon, ahogy spoiler Pedig cseppet sem volt vicces horrorfilm, ami rémálmokról, sikolyokról, és bosszúról. Nagyon élveztem az elejétől kezdve, alig várom már a következő részt is.

A 80-as évek kultikus horror sorozatait felnőtt szemmel újra nézve talán ez tetszik a legjobban. Péntek 13., Halloween, Evil Dead, X-TRO számomra nagyon gyenge eresztéseknek tűnnek, borzalmasan gagyik, unalmasak és általában cseppet sem félelmetesek néha inkább csak nevetségesek, ahhoz képest, hogy gyerekkoromba ezek számítottak az ilyen típusú filmek legjavának.
Kivéve Freddy rémtetteit. Nekem ez még most is tetszett, nem feltétlenül a félelmetes hatása és a rémisztő mivolta miatt, hanem talán ezt találtam a legjobban megalapozott és kidolgozott háttértörténettel rendelkező filmnek, vagy csak azért, mert Freddy nem csak rémisztő, de sokszor komikus figura is. Vagy csak számomra ez a legszimpatikusabb alkotás az említettek közül.
A folytatásai már vegyes minőségűek, vannak nagyon jó pillanataik, szerintem a 3. rész még megéri a rászánt időt, illetve talán a 7. felvonásban is van némi ötlet nem csak az öldöklés egyéb fajtáinak bemutatása.
A készítők nagyon jó munkát végeztek, ezért azt hiszem, megérdemlik az elismerést.

A mai napig élvezhető horror film. Manapság már talán nem ijedünk meg rajta úgy, de nagyon jó megoldások vannak benne, imádom, hogy mikor azt hiszik, hogy felébredtek még akkor is alszanak. :) Soha nem szeretnék Freddyvel találkozni álmomban… :)

Ciki, nem ciki, nekem ez a film egészen idáig kimaradt, fogalmam sincs, miért halogattam a megnézését, bár nem bántam meg, hogy nem gyerekfejjel láttam először. Valószínűleg akkor csak Freddy bácsi maradt volna meg, a mögöttes tartalom nélkül.
Nekem kicsit a Hellraisert juttatja az eszembe a duplikált dimenziók miatt, csak itt konkretizálja a poklot; nem egy másik létsíkot nevez ki annak, hanem az álmok megfejthetetlen gondolathalmazát. És akkor ezek után ne imádjam – félek, hogy a többi rész már csak marketingfogás, de azért lelkesen vetem bele magam az Elm utcai rémálomba.

Nancy minden éjjel sikoltva ébred. Ha szerencséje van…

Anno ezzel reklámozták Wes Craven moziját, mely igen gyorsan kultikus státuszba emelkedett a horror rajongók körében. Ezt egyrészt köszönheti azon roppant kreatív ötletnek, hogy hőseinket olyan helyzetben sodorja veszélybe, mikor a leginkább védtelenek: álmukban. A másik ok, mely eme film olyannyira emlékezetessé vált, a gyilkos: Fred Krueger.
A történetben megvan minden, ami mára már elengedhetetlen a tinihorrorokhoz: amerikai kertváros, hitetlenkedő szülők, néhány fiatal gimnazista és persze a gyilkos. A ’80-as évek elején ez még nem volt túlhasználva, de Craven egyébként is olyannyira ügyesen alkalmazza, hogy egyáltalán nem zavaró, hiába láthatta már egy-egy lelkes horror rajongó több tucat hasonló filmben.
A film tempója remek, így a 2010-es remake után pedig még inkább érezhető volt, mert míg amaz egy gyorsan unalomba fulladó, csigaként vánszorgó film volt, addig ez ha néha-néha lassít is, azt azért teszi, hogy kicsit tovább bontsa az eseményeket, illetve egy kis időt hagyjon a nézőnek, hogy szusszanjon egyet Freddy rémisztetései között. Apropó, a késekkel felvértezett gyilkos itt még igen keveset mutat magából, igazából nem is tudja a néző rendesen megfigyelni küllemét, mert vagy nagyon árnyékban vagy meghúzódik a csövek között, hogy hirtelen csaphasson le. Viszont ez a sejtelmesség inkább hozzáad a figurához. A folytatásokban egyre inkább kibontották Freddy jellemét is, és igazi éjfekete humorral ruházták fel, ami már meg-megmutatkozik itt is, de csak annyira, hogy közben a tekintélyét ne rombolják le. Az esetek többségében azért tényleg félelmetes ahogy megjelenik: lassan kiemelkedés a falból vagy épp az ágyból, elsuhan a háttérben, közben pengéit a csöveken csikorogtatva. Szóval itt még valóban egy igazán félelmetes figura volt, aki élvezettel öl. És igen, a gyilkosságok hihetetlen brutálisak, és hiába kapunk keveset, annyi vér folyik bennük, hogy szerintem egy egész véradáson nem látnak ennyit. Tina halála vérfagyasztó, az ágyas jelenetet pedig nem igazán kell szerintem részleteznem. Aki látta a filmet, az szerintem egyet ért velem abban, hogy a széria legbrutálisabb gyilkossága.
Egyébként Freddy kapcsán érdekes, hogy ebben a részben még a pulcsijának ujjai nem csíkosak, illetve most figyeltem fel arra is, hogy a film végére a hangja eléggé démonivá válik, míg az első felében szerintem nincs is rajta semmilyen torzítás. Na mindegy.
Horrofilmeknél a hangulat is lényeges, melyet itt tökéletesen sikerült eltalálnia Cravennek és csapatának. Egyrészt a ’80-as évek már ad egy löketet az egésznek. Aztán a zenei aláfestés. A főtémát elég csak egyszer meghallgatni, aztán az ember egy életre nem felejti el. De az egész soundtrack remek, az erre az évtizedre jellemző hangzásvilágnak megfelelő. Aztán ott vannak az álmok, melyek a végére teljesen összemosódnak a valósággal, így még inkább érzékeltetve Nancy elkeseredett helyzetét. Imádom ahogy elindul a házuktól, átmegy egy kerítésen és hirtelen a rendőrségnél találja magát. Közben száll a köd, szól Charles Bernstein muzsikája. Ilyen az igazi hangulat, mely a remakeben nem volt jelen.
A remakenél a rossz szereplőgárdát is felhoztam hibának. Nos, itt erre nem lehet panasz. Persze a fiatal színészek nem nyújtanak olyan kiemelkedő alakításokat, de mindannyian szimpatikusok, egy ilyen filmnél pedig lényeges, hogy lehetőleg a hősökkel azonosuljon a néző és ne a gyilkossal. A folytatásokban azért már sokszor mégis Freddy felé billen a mérleg. A felnőtt szereplők el vannak maguknak, Nancy anyja nekem még most se szimpatikus, de meg kell hagyni Ronee Blakely jól hozza az iszákos anyukát. John Saxon viszont elég szimpatikus ürge. Összességében itt még azért a szülők nem idióták, mint a folytatásokban – lásd papagájos jelenet a következő részben –, sőt, a kis titkuk a gyilkosról is tök jó ötlet a forgatókönyv részéről.
A Rémálom az Elm utcában több, mint 30 évvel a bemutatása után is ugyan olyan szórakoztató. Ahol kell félelmetes, ahol kell izgalmas, ahol kell humoros. Remek kikapcsolódás, bár ezt a horrorfilmek rajongóinak szerintem nem kell magyaráznom.

Soha nem lattam korabban Elm utcas filmet. Igy nehez is ertekelni, mert nagyon nem mai darab. Es az ido azert eleg erosen fogott rajta. Mai szemmel felemetes nem volt, de azert voltak hatasos elemek, amik szerintem klasszikus pillanatoknak tekinthetok.
Egyebkent jol szorakoztam rajta, nem untam, es kacajra is futotta.

Megérdemli a tíz csillagot Wes Craven eme munkássága, mert nagyon jó. Fiatalabb, kevésbé horrorimmunizált koromban féltem tőle rendesen, de még most is meg lehet nézni. A fiatal Johnny Depp nagy kedvenc, kár, hogy csúnya véget ér, és persze Freddy is jól meg van csinálva. A történet egyedi, és szerencsére logikus, nem mint a folytatások nagyja. A gyilkosságok hátborzongatóak, a zené fülbemászóak. Szeretem ezt a filmet.

Hogy én ettől hogy be voltam sz@rv@ anno te jesszus, és ez minden későbbi nézésre hatással volt, álmodtam is vele, szóval nekem ez rendben van minden szempontból. Nosztalgia ON.

Kedvenc rémalakom egyik kedvenc filmje. Talán az összes közül ez is a legjobb. Azt hiszem sosem fogom megunni. Manapság persze félelmet már nem ad, de azért gyerekként első alkalommal biztos megborzongatott. Robert Englund az abszolút Freddy, Johnny Deppet pedig mindig öröm ilyen fiatalként látni.

Az egyik „MUMUS” filmem fiatalkorból 10/10…