Megérte a mozijegyet. A stáblista végével csak ültünk a nézőtéren tök csöndben, majd elmentünk sörözni/forrócsokizni. Sikerült úgy kimaxolni az egzisztencializmust, hogy nem süppedtünk Coelhoi mélységekbe, miközben szépen lassan széttépett mindent amit „teljesítménynek”, „felelősségteljes döntésnek”, „emberi kapcsolatoknak” hívnánk. A képi világ mind inkább ráerősít erre a felkavaró élményre – pedig nem látunk többet teheneknél, virágoknál, szép és csúnya embereknél. Nehéz lenne összefoglalni, hogy mégis miről szól a film, de üzenete van. Azt hiszem, megtaláltam a magam Forrását, legutóbb a Nightwish Imaginariumja volt rám ilyen hatással.